A múlt nyáron kiestem a végtelen időből. Amikor az életünkre gondolunk, nem tudjuk felfogni az előttünk álló évtizedeket, és hajlamosak vagyunk végtelennek tekinteni a rendelkezésre álló időt, önmagunkat pedig halhatatlanként feltüntetni gondolkodásunkban. Múlt nyáron rá kellett jönnöm, hogy esetemben az idő nagyon is behatárolttá vált. Hónapokba telt elfogadni. Aztán persze jöttek a kényszerű orvosi procedúrák, melyek egyik kifutásaként majd négy hétig kórházban voltam. Letaglózó élmény volt. A rituálék, a szagok, a helyzetek, a testi dolgok, mind együtt elképesztően erős élménnyé álltak össze, melyet épp hogy elkezdtem feldolgozni, most, hogy kikerültem. A kórház egy olyan létállapot, aminek saját törvényei vannak, melyeket fel kell ismerni, magunkévá kell tenni, ha ott vagyunk. Kórházban lenni egyenlő azzal, hogy kikerülünk a megszokott világunk normalitásából. Voltak jó élményeim, és voltak megdöbbentő és elképesztő tapasztalataim is. Utóbbiakból táplálkozik ez az írás, tehát elég erős valóságmaggal bír. Hozzátenném az ilyenkor szokásosat: minden keserűség ellenére tisztában vagyok azzal, hogy az elkötelezett és tiszteséges orvosok és nővérek áldozatos, önfeladó munkája tartja mozgásban a rendszert.
A kísértetház motívum a horror egyik sarokköve. Olyan hely, ahol a normális világ törvényei nem működnek. Amit megszállt a gonosz. Ahol megjelennek életen túli erők vagy dolgok. A leghíresebb kísértetház a modern horrorban a Panoráma Hotel, de King egy másik művében, a Salem’s Lotban is nagyon fontos szerepet kap a város fölé magasodó villa. Ez utóbbit újraolvasva jutott eszembe egy regénykezdeményem, melyet már sosem fejezek be. Erdő mellett álló új házba költöző családról szólt, és a történet szerint a család tagjait az erdő lassan felemésztette volna. Ennek az írásnak az első pár oldala igazi kísértetház sztori volt, atmoszferikus, hangulatos kezdés, és most ehhez toldottam egy új szálat, mely kikerekítette a ház múltját és tragikus jelenét. A nyitó vers az egyik legjobb hangulatú angolszász költemény, „mondj egy mesét”, kéri a fő tétele, és azt hiszem, mind ezt tesszük, meséket mondunk önmagunknak és másoknak arról, hogy milyen is az élet.
Soha ne szórakozz egy halott öregasszony macskájával!
Bérelj egy szuperül összerakott házat az Őrségben, verekedd át magad a pénteki fővárosi forgalmon, érkezz meg késő este Alsószerre, cuccolj be a hűvös, fenyőillatú éjszakában a befűtött házba, igyál pálinkát a megérkezés örömére, állj ki a tornácra, elszívni egy jutalomcigit, és figyeld a sötétedő levegőben a fákat, majd lefekvés előtt találd meg a polcon a könyvet, olvasd el a helyi boszorkényokról, kísértetekről és a molnárból lett farkasemberről szóló történeteket, majd oltsd el a villanyt, és álmodj.
A kartonbőröndben látható az, amivel elindultam: harmadikos és hetedikes korom közt írt dolgaim. Mániákusan készültem erre az egészre már kisgyerekként. Az írás kompenzációként működött, és persze közben azt gondoltam, hogy egy nagyobb közösséghez, a Nagy Írókhoz, a bölcsekhez, a halhatatlanokhoz is köt. Valószínűleg szellemi közösséget keresek azóta is. Vagy - jobb híján - teremtek. A három öreg, e szívemnek oly kedves triumvirátus, e dinamikus együttállás, mely egész sor rejtelmes és félelmetes dolgot lenne képes megfejteni vagy megvilágítani a kinti, káoszos és sötét világból. A könyvtár rendjébe a hírnök, a nyomozó hozza majd e fejtörőket, melyek asszociációkat és metaolvasatokat indítanak az alkalmi nyomozókban. És ők egyáltalán nem tehetnek róla, hogy megoldásaik túlontúl irodalmiak a hatóság ízlésének.