Ásni novemberben

godorA túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

 

 

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

2019

szörnyek, boszorkány, szerelem

Cookie-kat használunk

Weboldalunkon cookie-kat használunk. Ezek egy része nélkülözhetetlen az oldal működéséhez, míg mások az oldal és a felhasználói élmény javítását segítik (követő cookie-k). Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a sütiket vagy sem. Felhívjuk figyelmét, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem fogja tudni használni a webhely összes funkcióját.