Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.
Egy több részből álló, hosszabb történet következik. Aki ír, azt óhatatlanul foglalkoztatja a kérdés, hogy mitől amatőr és mitől profi egy író. A profi író még nem művész, csak ért a történetmeséléshez. Ha jobban vágyunk az alkotó új történetére, mint a kenyérre vagy a borra - akkor már művész. Mindez Nick Cutter "A szekta" című regénye miatt jutott eszembe. "A falka" után óvatosan érdeklődni kezdtem iránta, "A mélység" meggyőzött, hogy profi író. Ez a legutolsó viszont kijózanítólag hatott. Talán a fordítással volt gond, ami túl modoros és egyszerre primitív, de folyamatosan kizökkentettek egyáltalán nem működő, nyolcadikos kamaszok fogalmazásait idéző szövegrészek. Cutter soha nem lesz művész, legfeljebb egy profi író, míg King már nem művész, de "A ragyogás" és "A holtsáv" a magasirodalam része. Nagyon fájdalmas az amatőr útja a profizmusig. A művészig pedig szinte járhatatlan. Elképzeltem egy nem annyira önzetlen alakot, aki - a tapasztalatok közvetlen megélésének módszerével - azt hirdeti és ígéri, hogy ezek az utak lerövidíthetőek, aki azt vallja, hogy az, amit közvetlenül átélünk, érzünk, látunk, ízlelünk - mindaz segíthet abban, hogy még pontosabban lefessük a szörnyűségeket. Kérdés, hogy hol a határ a tapasztalásban?
Gyerekként borzadva néztem ezt a képet. Egy IPM-ben jelent meg, a nyolcvanas években, és totálisan félreértettem. Azt gondoltam, hogy a film főszereplői e két fura lény, e két szörny, de az angol sci-fiben, az 1967-es The Sorcerers-ben e jelenet valamiféle tragikus végkifejletet ábrázol. Mindenestere a kép bizonyára hatott arra a félelemre, amit valóban átéltem, amkor én magam jártam le a pincébe tüzet rakni. A pince és a szén csak egy stáció volt azokban a végeláthatatlanul hosszú téli délutánokban, amikor egyedül voltam az üres, nagy házban. Gondolom, minden gyereknek vannak saját félelmei, de úgy vélem, az érzékeny lelkivilágom és a nagyon is aktív fantáziám miatt engem többszörösen sújtott a rettegés ezekben az években. Talán ezért is vagyunk most itt.
Hol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.
Mindenhol.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)
Bevezetésképp két dologról szeretnék most írni. Vagyis háromról. Egyrészt ehhez az íráshoz érdemes - de nem muszáj - elolvasni az előzménytörténetet a Hosszú Kések nevű zenekarról. Másodszor be kell valljam, hogy miután én is újraolvastam ezt a 2015-ös novellámat, úgy éreztem magam, mint Bodor Ádám érezhette az e heti ÉS új könyvéről, a Seholról szóló kritikája után. Hogy igen, nagyon jól sikerült korábbi írások fényében az új dolgok kétségbeejtően másképp festenek. A 15-ös novellám bizonytalan narratív technikája még most is nagyon tetszik, a tömörség szintúgy. És a Sehol sajnos egy tényleg felejthető Bodor-utánérzés lett. Tudom, mert Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatom, és számomra éveken át ő volt az írás földre szállt helytartója. Harmadszor szólnom kell a nyugati, főképp alternatív zene hatásáról, és itt főképp a The Cure 1989-es "Desintegration" című albumát kell említenem, melyet egy budapesti, téli utazás alkalmával vettem meg kazettán, talán 90-ben. Hazafelé, a vonaton beraktam a walkmanbe, néztem a havas tájat, és éreztem, hogy kábé az album háromnegyedénél, amikor Robert azt énekli, hogy "Kiss me, goodby..." - véget ér a gyerekkorom. A Desintegrationt aztán még ezerszer meghallgattam, és szerintem a The Cure egyik legjobb anyaga, olyan zene, ami tökéletesen kifejezi a kamaszkor hangulatát, de nem csak a depresszív tónusokat, hanem az álmodozást és a hirtelen feltámadó életörömöt, a felnőttség sok szép ígéretéből fakadó jókedvet is.