Rövid előadás a halálról

A kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Miután a bátyja bement az erdőbe, és soha többé nem jött ki belőle, és ő, Kovács örökölte a telket, és lepermetezte, de erős szél fújt, ami miatt két hétre rá a haja nagy része kihullt, és emiatt, meg a gyógyszertáros miatt a felesége végleg, és végérvényesen elhagyta, Kovács elment a „Hogyan találjuk meg valódi énünket” előadásra a városi könyvtárba.

A szórólapot, melyen az eseményt hirdették, a helyi ABC előtt nyomta kezébe egy magas, sovány, betegesen sovány férfi. Hosszú, fekete kabátot, öltönyt és csokornyakkendőt viselt a hűvös őszi délelőtt. Kovács érezte, a férfi szürke pillantása végigméri őt mialatt kántálva – jöjjön el, hallgassa meg előadásomat, egyszeri, soha vissza nem térő alkalom – átadja a papírlapot. Aztán e tekintet továbbsiklott róla, egy fiatal, feltűnően csinos nőre, aki nagy szatyrokat cipelve lépett ki a boltból.

– Hagy segítsek – tüsténkedett a férfi –, és egyben meghívnám előadásomra is.

Kovács nézte, ahogy a férfi a nő autójáig cipeli a szatyrot, majd azt is nézte, ahogy a kocsinak dőlve hosszan eldiskurálnak. Soha nem értette, hogy lehet ilyen könnyen ismerkedni. Őneki évekbe telt, míg a felsége vonakodva és kedvetlenül, de elfogadta közeledését. Hogy aztán egyetlen vasárnap délután eltűnjön az életéből. Felsóhajtott, majd a kezében tartott sárga papírra nézett. Félkövér kiemelésekkel volt olvasható a lényeg. Önmagunk felfedezése. Hipnotikus tréning. Utazás az időben. Vissza a születésig. Nézzük szembe a halálunk napjával.  A bátorság forrása. Önmegvalósítás az idő tükrében. Ingyenes. Csak másfél óra. Szombat délután. Csak egy alkalom a városban.  Megváltozik minden.

Nem tervezte, hogy elmegy egy ilyen előadásra, de a szórólapot mégse dobta ki, lerakta az előszobai szekrény tetejére, és a hét folyamán gyakran rápillantott.

Aztán szombaton, ebéd után ott találta magát a dermedező paprikás krumpli felett, egy félig üres Kőbányaival a kezében, és a szemközti panelházat bámulta. Percek óta nem mozdult senki a tíz emeletnyi ablakrengeteg mögött.  Az égről kósza felhők árnyékai vetültek a földre, játékos formákban kergetőztek, de ettől persze nem lett jobb kedve. Az előszobai beépített szekrényre pillantott, melynek ajtaja még mindig félig nyitva volt. Felállt, tétován odalépett. Az ajtó mögött az üres polcokról halvány virágillat áradt. A felesége parfümje. Becsukta az ajtót, erősen, dühösen. A szórólap sárgán virított a kisszekrényen. Felvette, zsebre gyűrte, majd cipőt, kabátot húzott, és elment a könyvtárba.

Az utóbbi időben, mióta a bátyja eltűnt, és ő elkezdte kutatni a környék történetét, és megtalálta a Feketékről szóló rémisztő hiedelmet, gyakran megfordult a könyvtárban. Ám itt, a nagy előadóban, mely tulajdonképp egy hetven négyzetméteres, ablak nélküli szoba volt, még nem járt. Annyi széket zsúfoltak be, hogy elöl csak egy kis asztalkának maradt hely. Az asztalon kancsó víz állt pohár nélkül. Csak minden hatodik széken ültek, a legtöbb középkorúak, inkább magányos, szótlan, zavartan fészkelődő férfiak és még náluk is idősebb nők párban, hármasával, izgatottan vihorászva, sugdolózva, műbőr retiküljükben kotorászva. Kovács percekig állt az ajtóban a menjek vagy maradjak szavakat forgatva magában, végül egy vastag, szinte rekedt hang hátba taszította, befelé a terembe.

– Kovács, maga az? – megfordult, és középiskolai matematika tanárnőjét, Zsuzsa nénit pillantotta meg. A nő nemcsak megöregedett, hanem iszonyatosan meg is hízott, Kovács fel sem ismert volna, szürke kabátja alatt lila ruhája a hastájékon púpozódott, mintha gyereket tolna előre benne, pedig hatvan már biztosan elmúlt.

– Csókolom, Zsuzsa néni – köszönt, és lépett egyet befelé. – Maga is...az előadásra?

Az öregasszony körbefordult, ismerősöket keresett, de nem talált, ezért beérte Kováccsal. – Igen, gondoltam, jó móka lesz, úgyse nyitja rám senki az ajtót hétvégén. Tudja, a gyerekek kirepültek, felmentek a fővárosba, és jó, ha havonta egyszer…

Belekarolt Kovácsba, és középen, a székek közt nyitva hagyott kis ösvényen behúzta a terem belsejébe, egészen az első sorig.

– Itt jó lesz, ugye? – kérdezte és már le is ült. Kovács homályos balsejtelemmel ereszkedett le mellé. Remélte, nem lesz olyan rész, ahol a hallgatóságot szerepelteti majd az előadó, mint abban a kisregényben, amit az iskolában kellett olvasni.

– Tiszta Márió és a varázsló nem? – találta ki aggodalmát az asszony, és mosolyogva körbe és hátra lesett. – Bár azt gondolom, itt valami kollektív szeánsz lesz.

Elhallgatott, retiküljéből savanyú cukorkát kotort elő. Megkínálta Kovácsot is, de ő nem kért, helyette kényszeredetten megkérdezte: – És egyébként hogy tetszik lenni, Zsuzsa néni?

– Mióta nyugdíjban vagyok, és nem látom a büdös kölyköket, csodálatosan! – nevette el magát a nő, hogy rengett a hatalmas hasa, majd Kovács karjára tette a kezét. – Persze, csak viccelek. Tudod, amióta volt az a szörnyű buszbalesetem, azóta nem olyan rózsás a helyzet.

– Buszbaleset?

Kovács érezte, a másik elvárja, hogy visszakérdezzen, ezért kötelességtudóan, jó tanuló módjára meghallgatta, hogy Zsuzsa néni épp ételt, meleg ételt vitt fel az akkor még egyetemista gyerekeinek a fővárosba, amikor a távolsági busz, „máig sem tisztázott okokból kifolyólag” az árokba borult. Többen súlyosan megsérültek, ő maga pedig kiesett az oldalsó ablakon, egyenesen a szántásra. Az arcát törte össze, három foga kitört, és hosszú ideig kómában feküdt. Szerencsére aztán magához tért, és lassan, nehézkesen rendbe jött, hála a doktoroknak, de ezek a bevillanások azóta is kísértik

– Milyen bevillanások? – Kovács a nő lihegő szüneteiből ismét tudta, hol kell kérdeznie. Ám most Zsuzsa néni elkomorult. – Látok dolgokat. Azért is vagyok itt. Hátha megmagyarázza ez a jóember nekem, hogy miért…

Ekkor azonban a szórólapot osztogató öltönyös, hórihorgas férfi sietett végig mellettük, kilépett az asztal elé, és mint egy showman több tízezres közönsége előtt, magasra emelte kezét, és harsogni kezdett: – Jóóó napot kívánok! Üdvözök mindenkit az előadáson! A titkos tudás inkarnációjában ismert, beavatott nevem Szikh mester, kérem, szólítsanak így, ha kérdésük adódik. Márpedig adódik majd, abban biztos vagyok.

Kovács hátrafordult. Nagyjából harmincan, ha voltak. Szeme megakadt egy fekete hajú, erősen kifestett nőn hátul, a jobb sarokba. Valahonnan ismerős volt neki, aztán amikor visszafordult, és meglátta, hogy az előadó is a nőt bámulja, rájött, az ABC előtti parkolóban látta, az ő szatyrát cipelte a magas férfi – vagyis Szikh mester – az autóig.

A mester most száját nyalogatta, mint egy nagy, sovány és éhes macska, aztán erőt vett magán, és így folytatta: – Ma egy csodálatos utazásra hívom önöket. A lelkük legmélyébe kell elvándorolniuk, a múltba és a jövőbe. Bátor utazás lesz, szembe kell majd nézniük a leghiábavalóbb dologgal, a saját születésünk pillanatával, és a legfélelmetesebbel is, a halálukkal. Azt gondolom, és a tapasztalataim is azt mutatják, ha e kettővel szembesülnek, az előadás végén megerősödve, lélekben megtisztulva és kimunkálva hagyják el a termet.

– Hiszem, ha látom! – kuncogta Kovács fülébe Zsuzsa néni.

A férfi féléjük pillantott, kacsintott, majd ugyanolyan derűs és harsogó hangon folytatta: – Persze nem mondom, hogy egy ilyen, egyszeri alkalom mindenkin segít. Azt sem állítom, hogy a hatás végérvényes. A megszerzett tudást ápolni, fejleszteni kell. Vagyis naponta gyakorolni azt a meditációt, amelyet én „kezdőpont és végpont meditáció”-nak hívok, vagyis szembenézni a születéssel és a halállal, és a kettő közti sávban megerősödve építeni magunkat. Ehhez kitűnő eszköz a teljes technikát leíró és feltáró könyvem! – Az asztal mellé egy fekete hátizsák volt támasztva. Felvette, kinyitotta, és befóliázott könyvcsomagot vett elő belőle. Horgas, csontos ujjaival feltépte a fóliát, és az asztalra rakta a fénylő borítójú vékony kis könyvecskéket. – „Mindennapi bátorság” a címe, és az előadás után jutányos áron csak itt és most önöknek eladó. De nem is szaporítom a szót, kezdjünk bele.

Bár Szikh mester nagyon hangosan beszélt, és szépen hangsúlyozta és fűzte a szavakat, Kovács mégis kezdett egy ebéd utáni, szendergő állapotba csúszni. Próbált a férfi ideges arcjátékára, madárként rebbenő hatalmas kezeire vagy a mögötte lévő asztalra, a kancsó vízre, vagy az asztal mögötti k tudja hova vezető ajtóra fókuszálni, de szemhéja mind lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig követte a dolgokat, hogy a férfi elmondta, az élet két legfontosabb állomása a születés és a halál, és ha a saját születésünk és halálunk jelentőségével tisztába jövünk, akkor az énünk és a személyiségünk sziklaszilárddá válik. Nem ismerünk majd akadályt, problémát, mely eltéríthetne minket. Képesek leszünk bármire. A siker hirtelen megrohan minket, az életünk minden terültén. Ehhez persze meg kell néznünk, és meg kell értenünk, és el kell fogadnunk a szültésünk és a halálunk pillanatát.

– És ehhez van szükség a hipnotikus meditációra. – Kovács erre a mondatra riadt fel, és egy test közelségére. A mester ott állt felette, és lebámult rá. Tekintetében csúfondáros öröm vegyült. – Megkérhetem az urat, hogy szemléltesse számunkra a szűz elme első találkozást az én meditációs technikámmal?

– Tessék? – Kovács megtörölte száját. Kevés nyál maradt kézfején. Megérezte, mindenki őt nézi, és mindenki rá vár, ezért – vagy inkább a belé nevelt jómodor miatt – felállt. – Persze.

– Remek. A születés újraélésével kezdjük.

Kovácson végigfutott a kép, hogy a padlón fekszik, és keservesen sír, mint egy csecsemő. Megrázta fejét. – Nem lehetne más?

Szikh mesterben benn akadt a szó, merőn ránézett, olyan pillantással, mint aki épp egy különös bogárfajt fedezett fel.

– Van valami gond?

Ekkor azonban Kovácsnak váratlan szövetségese adódott, mert Zsuzsa néni, mintha iskolába lenne, jelentkezésre emelte kezét. – Nem kezdhetnénk inkább a halállal? – kérdezte gyöngyöző, csengő hangján, jelentőségteljesen megnyomva az utolsó szót. A teremben páran felmorajlottak.

Zsuzsa néni szabadkozva körbefordult: – Az azért még mindenki előtt ott van. – Majd a szemben lévő falon feketéllő órára mutatott. – És már nincs sok időnk.

Szikh mester is hátrafordult, megnézte az órát a falon, majd felvonta öltönye ruhaujját, és a karján lévő órán is ellenőrizte az időt.

– Asszonyom, ön téved. Még nagyon sok időnk van – jelentette ki aztán mosolyogva. Végül visszatalált Kovácshoz, felé fordult, fejét oldalt billentette:  – Persze, ez az egész önkéntes. Ha ön nem akar részt venni benne…

– Akkor én fogok! – állt fel Zsuzsa néni, majd ismét a közönség felé fordult, és kecsesen pukedlizett.

Kovács megkönnyebbülve roskadt vissza a székébe. Hátulról, az ajtó felől valami szóváltás zajai szűrődtek be a terembe.

– Jó – vont vállalt az előadó –, akkor műsorváltozás – mosolygott. – Megkérdezhetem a kedves…

– Zsuzsa – jelentette ki a volt tanárnő, majd hirtelen megragadta Szikh mester kezét. – Biztos nem akar mást csinálni? Biztos jól van ez így? – kérdezte tőle olyan csöndesen, hogy talán csak Kovács hallotta. A férfi zavartan hátrébb lépett.

– Miről beszél?

Az előtér felől ekkor már hangos kiabálás és veszekedés zaja hallatszódott be. Szikh mester hol Zsuzsa nénire, hol az ajtó felé pillantott. – Mi folyik itt? – kérdezte bizonytalanul.

Zsuzsa néni a férfi felé nyomakodott nagy hasával: – Hát nem látta?

A helyiség ajtaját valaki feltépte. Kovács odanézett, és egy férfit látott. A férfi kezében csillogott valami.

– Hol van? – kiabálta a férfi.

– János! – sikoltotta a fekete hajú nő oldalról. A csinos, kisminkelt asszony volt, aki olyan szépen elbeszélgetett Szikh mesterrel a parkolóban. – Mit csinálsz itt?

– Megölöm – mutatott a késsel Szikh mesterre János, és már meg is indult felé. – Megtaláltam a levelét!

– Várjon! – könyörgött az előadó: – Azt mondta, nem házas! – De a másik nem hallgatott rá, és olyan gyorsan jött, hogy látszott, nem fog várni semmire és senkire. Ekkor már mindenki sikoltozott és kiabált, néhányan rendőrt emlegettek. Nagyon hirtelen zajlott le a dolog, Kovács csak villanásokat látott. Az idegen, a férj testét elhaladni a a székek közti folyosón. Aztán Szikh mestert, ahogy Zsuzsa néni mögé bújik. Az asszonyt irányba fordítja. És a támadónak löki.

– Jaj – nyögte Zsuzsa néni, és hasában eltűnt a csillogó kés és a férj keze.

– Ó – nyögte Szikh mester, majd megfordult, az asztal mögé rontott, feltépte az ajtót, és eltűnt a másik szobában. Kovács felállt, lépett volna Zsuzsa néni és az idegen felé, de aztán inkább hátrált. Mert a férj kihúzta az öregasszonyból a kést, és felé suhintott vele: – El az utamból!

Zsuzsa néni a padlóra rogyott, kezével hasát foga. A férj ekkor továbbindult, és bement a nyitva hagyott ajtón Szikh mester után.

– Zsákutca. Az a takarítószeres szoba – nyögte Zsuzsa néni a földről. Kovács hozzá lépett, felvonta, az egyik székbe segítette.

Hosszú ideig, talán évezredekig csönd volt. Aztán egy emberen túli sikoly harsant, amibe mind, az összes teremben lévő beleremegett. Magyarázat nélkül is mind tudták, ilyen hangot ad ki az, aki megpillantja a saját halálát. Eltelt pár másodperc. Végül előjött a férj. Keze és kezében a kés véres volt. Falfehér arccal, mereven eltámolygott Kovácsék mellett, végig a szűk kis ösvényen a székek közt, ki az előtérbe. Odakinn valaki kiabálni kezdett vele, talán a portás, aztán ajtó csapódott, és a hangok elhaltak.

– Nem tudta – sóhajtott Zsuzsa néni, majd kihúzta magát a széken, és benyúlt ruhája alá.

– Jó tetszik lenni? – nyögte Kovács, aztán csak nézte, ahogy az asszony két párnát ráncigál ki a lila ruhája alól. Hasa azonnal leapadt. Az egyik párnán csúnya vágás volt.

– Én jól. Az a sarlatán – Zsuzsa néni fejével a takarítószeres szobácska felé bökött –, már kevésbé. Sajnos csak beszélt a jövőről. De nem látta. Pedig azt hittem, segít majd rajtam, hogy elmúljanak ezek a látomások.

Megpaskolta Kovács kezét, majd retiküljébe nyúlt. – A rendőrök itt fognak tartani minket estig. Hoztam szendvicset. Kér egyet, fiam?

2015