20131024 csigakkal kuzdo kozepkori lovagok csigas142020-ban és 21-ben a karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

RajnaploAzok, akik a nyolcvanas években voltak korai geekek és Alfát, Kockást, Roburt, Galaktikát olvastak, bizonyára találkoztak Zórád Ernő gyönyörű képregényalbumaival is. Ezekben többnyire két-három irodalmi művet dolgozott fel elképesztő megjelenítő erővel a mester. Számomra a legemlékezetesebb - és persze legfélelmetesebb - "A vurdalak család" volt, mely Tolsztoj egy korai, 1839-es, francia nyelven írott vámpírtörténetének képregényes adaptációja. Már a tény is egészen elképesztő, hogy jóval Stoker előtt a toposz bekerülhetett a magasirodalomba - bár azt hiszem, Tolsztoj egyfajta ujjgyakorlatnak szánta a novellát. Online nem ismerek magyar fordítást, angol sok helyen fellelhető, érdemes elolvasni. A cselekmény egyszerű: egy idős diplomata meséli a bécsi kongresszus idején tartott egyik estélyen egy főúri társaságnak fiatalkori küldetésének történetét, tragikus szerelmét egy parasztlány iránt, melynek a szerb folklór vámpírja, a vurdalak vet véget. A narráció inkább a frivol, a társaság hölgytagjait szórakoztatni kívánó, könnyed, tét nélküli, késő romantikus csevegésre emlékeztet, de még így is előtör mögüle több ízben a szörny és az elhagyott, vámpírok által uralt falu borzongató atmoszférája. Gondoljunk bele - a történet időpontja a 18. századra esik, amikor a délvidéken valóban sorban ássák ki a sírokat Magyarországon vámpírok után kutatva. A vurdalak egyébként annyiban különbözik a klasszikus vámpírtól, hogy elsőként a saját rokonait támadja meg, kommunikál, ravasz, képes cselt vetni. Ugyanakkor a novellában a szörny csupán katalizátornak tűnik, nem központi szereplőnek. Az egész műben van valami zavarbaejtő kettősség: az első felében az éteri szerelmi kínok mellett egy levágott török fej is hangsúlyos szerepet kap; később, mikor főhősünk egy nyomasztó jelenetsorban - a figyelmeztetések ellenére - visszatér az elhagyott faluba, a feszültséget kioltja, amikor menekülése közben az egykori lakosok burleszkszerű módon veszik üldözőbe.

Mivel gyermekkorom egy meghatározó elbeszéléséről van szó, idő kérdése volt, hogy hozzányúljak. Modernizáltam és átdolgoztam, más keretet, helyszínt és történelmi hátteret kerestem neki. Nem volt célom állást foglalni a 2. magyar hadsereg doni kálváriája kapcsán, de a történelmi szörnyűségek és a privát történet szörnyűségei szerintem jól rímelnek egymásra. 

A rajnapló saját példány.

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

koponyaA lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk.

Hozzászólás (0 Hozzászólások)

1. oldal / 4