Bábok Erdőntúlról

A jó horror kihagyásokkal (ellipszisekkel) dolgozik. Bizonyos dolgokat nem magyaráz meg, homályban tart, amit az olvasónak/nézőnek kell hozzáraknia, elgondolkozhat, filózhat rajta napokig – így a befogadás valóban közös munka lesz. Ez a nagyon hatásos eszköz Lichter Péter nagyszerű könyve (52 hátborzongató film, Scolar Kiadó 2021) alapján tudatosult bennem, bár ösztönösen lehet, már használtam korábban is. A mostani írásban az elliptikus technika és egy alternatív „rendszer nem váltás” alapozza meg a történet meseszerűségét, ami mögött felsejlik a horror, kb. úgy, ahogy a Grimm-mesegyűjtemény történeteinek jelentős része is sokkal durvább és és erőszakosabb volt eredeti verziójában. Az írás stílusa nyomokban Bodor Ádám hatást tartalmaz. E hommage ösztönös, hisz nem lehet elégszer kimondani, hogy Tar Sándorral együtt Bodor az 1989 utáni időszak legnagyobb magyar nyelvű novellistája, tőlük kettejüktől tanultam legtöbbet.

Emlékeztek ezerkilencszázkilencvenkettőre, az áruló Gorbacsov kivégzésnek évére? Akkoriban kezdtek el sokan gilisztázni a városunkban, a kiskertekben, fent a Hegyen, meg a garázssor mögötti, gazos területen trágyahalmok emelkedtek, amelyekben vígon szaporodtak ezek a rózsaszín kis dögök.

Ebben az évben volt az is, hogy a Szovjetúnió megemelte a kőolaj árát a baráti országoknak, és a Minisztertanács, hogy ne törjön ki általános elégedetlenség, határozatot adott ki pénzügyi támogatás folyósításáról azoknak, akik a benzinmotorokukat hajlandóak voltak kicserélni gőzmotorra. Az ügyes kezű szerelők az összes Lada, Skoda és Dacia csomagtartóját megnyitották, megtoldották, hogy a kellő mennyiségű fát beléjük lehessen pakolni. A gőzhajtású motor tűztere általában az anyósülés előtt, a kesztyűtartó helyén lett kiépítve, és az utas feladata volt a lángok táplálása egy-egy hosszabb menetidő során. Az év végén, azon a borzalmasan hideg télen jól jött ez az újítás, hisz nincs annál jobb, mint egy fagyos és deres reggelen vörös izzást szítani a lakótelepi pakolóban álló Ladánk szívében, hogy aztán a füstölgő, dohogó, zsörtölődő vastömeg kiragadjon minket a frissen sózott betonra.

De igazából nem csak ezek miatt emlékszem nagyon is arra az évre, hanem amiatt is, mert ekkor, tizennyolc évesen találkoztam a Bábossal, miután elkezdtem dolgozni, apám ajánlása révén, a városi rendőrség ifjú segítőjeként.

A fura cím besúgót takart.

Jártam a teleszotyizott tereket, a hússzagú piacot, a csikorgó zajoktól terhes vasútállomást, a mindig szürke utcákat, a Nagyáruhoz zöld alma szappanillatú boltjait, a másik nagyobb abc, és végül, délben a Csemege előterében ittam a kávét a kucsmás falusi emberekkel, akik megejtették heti egy bevásárlásukat.

Mindenhol hallgattam, figyeltem, majd otthon mindent leírtam egy jelentésben, és leadtam felettesemnek, Pakusz őrnagynak, apám régi barátjának. Apám megfigyelő sólymokkal foglalkozott, a katonai pályafutása után állt rá erre, a madarakat a rendőrségnek nevelte, akik aztán – határváros lévén – a mezők és az erdők és hegygerincek felett vetették be őket. Kis fényképezőgépek voltak a hasuk aljára rögzítve, ezek rögzítették a határmenti csempészet jeleit. Hasonló tevékenység miatt került Pakusz őrnagy célkeresztjébe a Bábos is. 

Az egész egy októberi napon kezdődött, mikor az őrnagy a jelentésem átvételét követően leültetett dohányszagú, csupa plüss és lambéria irodájában, bolgár konyakkal kínált, majd mélyen a szemembe nézett. Kerültem tekintetét, mivel hosszú és csúnya forradás volt az arcán, a kíni háborúban szerezte.

–  Jött egy bábos a városba, a régi piactéren vert tanyát – kezdte elgondolkodva. – Pár havonta erre jár. Ideje volna utána nézned. Azt gyanítjuk, a bábok hasában vagy a kocsija valamelyik zugában tiltott dolgokat csempész az erdélyi, akarom mondani erdőntúli területekről hazánkba.

Nem állt rá a szája az új névre. Előző évben a románok leváltották Ceaușescut, és a megváltozott nézőpontú vezetés részleges autonómiát adott az erdélyi magyaroknak. Az egyetlen feltételük az volt, hogy az Erdély szó helyett Erdőntúlt kell használni, ami egyébként is erősebb történelmi gyökerekkel bírt.

– Rum Moldovából, orosz dohány Odesszából vagy esetleg selymek valamelyik keleti tagállamból – sorolta az őrnagy, majd cigarettára gyújtott. Engem nem kínált, tudta, hogy gyenge tüdőm miatt nem szívlelhetem, bár a talpas Gauloises Caporaljának füstjét szerettem. El se tudtam képzelni, honnan szerzi be.

– Figyeld ki, és buktasd le. Főképp a bábok legyenek célkeresztedben, állítólag valami eldugott faluból szerzi őket, de pontosabbat nem tudnak a román kollégák se sajnos, a Borgói-szorosban minduntalan nyomát vesztik.

Ennyi volt az instrukció, ám én fiatal és lelkes voltam még, ezért szinte élvezettel láttam neki az új feladatnak. Legelőbb is távolról megfigyeltem a delikvenst. Valóban a régi piactér kifosztott, félig-meddig összedőlt bódésora előtt, a parkoló szélén vert tanyát. Egy nagy sátorban élt, mellette parkolt a kék Barkas, annak az oldalát fel lehetett nyitni, és ez volt a játéktér. A megfigyelést követően elmentem a második előadására, szombat délután. Hármat hirdetett meg, teleplakátolta a várost a fekete-fehér, kissé ómódi, cirádás betűkkel és rossz helyesírással nyomtatott lapjaival. „Igaz bábtörtténetek Erdőntúli bábokkal előadva. Éllethű karakterek. Csak három alkallom: péntek-szombat-vasárnap.” Ez állt rajuk, meg kézírással a helyszín megjelölve.

Hórihorgas, szakállas férfi volt a Bábos, fekete szalmakalapot viselt, mint a városunk cigányvajdája, erős, bozontos szemöldöke alól azonban meleg tekintet bámult ránk, mikor bemutatkozott az előadás elején: – A bábmester vagyok, az önök ma esti szórakoztatója – mondta, és mélyen meghajolt. Harmincan gyűlhetünk össze, felnőttek, gyerekek vegyesen, székek nem voltak, ezért  a kicsik előre tolakodtak, mi, idősebbek, szégyenlősen a háttérben maradtunk. A kocsi pont a lemenő nap előtt állt, a mezők szélén ereszkedő vörös korongot kitakarta, és ettől olyan lett, mint egy papírból kivágott, szürke sziluett. – A történetem igaz és megindító, nem való mindenkinek, de mindenképp nevelő hatású, és az értő lélekre gyógyírként hat – folytatta. – Megtekintése gyermekeknek tíz, felnőtteknek húsz forint.

Míg körbejárt a kalapjával, és begyűjtötte az új tízes érméket, melyeken már Kádár profilja volt, oldalt tértem, és belestem a Barkas nyitott hátsó ajtaján. Zsákok, dobozok és polcok közt, a keskeny folyosón szépen a játszópultnak döntve ott sorakoztak  a bábok. Teljes értékű emberi alakok voltak, nem állt ki belőlük rúd, nem lógott végtagjukról zsineg. Négy külön alak, két leány és két fiú. Felöltöztetve, kisminkelve, ahogy kell. Gyerekkarakterek voltak, de az fejük valamiért, talán a ráncok, a redők és a szomorúság okán, koravénnek tűnt, törpékre emlékeztetett, mert a sokat tűrtek közönye tükröződött rajtuk. A szemük volt a legfurább. Nagyon is élő, ragyogó és pontos tekintettel bámultak oldalt, némiképp rám. Belevesztem ebbe a nézésbe, főképp az egyik kislány égkék tekintete bűvölt el.

– Tíz forint lesz – szólított meg a Bábos. Gyereknek nézett, okkal. Tizennyolc évesen is csak száznegyvenkét centiméteres, nyeszlett emberke voltam. Apám magát hibáztatta torzságom okán, azt mondogatta, a kínai háborúban szippantott valami vegyszert, és utána, hazajőve, mikor engem nemzett, ez a szörnyű anyag kihatott az aktus eredményére. Jómagam a gimnázium végére beletörődtem sorsomba, sőt, a munkámban áldásnak is bizonyult, mert ezen különös adottságom révén kiválóan alkalmas voltam a megfigyelésre és kémkedére, hisz senki nem gyanakszik arra, hogy egy gyermek kihallgatja majd lejegyzeteli szavait.

A férfit azonban nem tudtam becsapni, egy pillanattal később már észre is vette a tévedését: – Most látom, hogy inkább húsz forintot kellene fizetned…teveled aztán jól kibabrált  a természet, ifjú barátom – vállamra tette a kezét, mélyen a szemembe nézett: – Látom benned a szomorúságot, ami megérintett, ezért maradjunk az eredeti árnál.

Beledobtam a  pénzt a kalapba, majd megjegyeztem, hogy szépek a bábok.

– Erdőntúl készítik nekem – mondta elégedetten, majd elgondolkozott, és hozzátette: - Tudod, nagyon szegény emberek élnek ott. El se tudod képzelni, mit meg nem tesznek a boldogulásért – azzal otthagyott.

Az előadás érdekes volt, még aznap este lejegyeztem a történetét, és készítettem belőle egy másolatot magamnak, mert úgy éreztem, érdemes megtartani. Egy testvérpárról szólt, akiket szüleik a hideg erdőbe küldenek karácsony éjjel tűzifáért. Eltévednek, majd hosszas bolyongás után egy különös faluba jutnak. Itt minden jóra fordul, meleg szoba és bőséges élelem várja őket, de a lakosok viselkedésében van valami különös és varászlatos. A tetőponton, ahogy azt irodalomórán tanultam, a fiú leleplezi a falu titkát: a falusiak mind bábok, nem eszek, nem isznak, nincs szükségük tüzelőre. Valamiképp élő emberből átváltoztatták magukat élettelen fává, szőrré és festékké, és ez a lét lett a kiút a szegénységből, emiatt dúskálnak a javakban – hisz ők már semmit nem használnak fel. Felkínálják e transzformációt a két gyermeknek is, akik borzadva utasítják el a lehetőséget, és szinte menekülve elhagyják a falut, visszakerülnek a hideg éjszakai erdőbe, ahol hosszas vándorlás után végül megfagynak.

Lassan jött a taps a végszó után, volt kisgyerek, aki sírva is fakadt e szomorú végtől. A Bábos ismért körbejárt kalapjával, de már jóval kevesebbszer csörrent meg benne pénz. Én sietve elsomfordáltam, belevesztem a gázlámpák által haloványan megfestett sötétségbe. Amit kiemeltem még jegyzeteimben, hogy végig, az egész előadás alatt a Bábos finoman és nagyon is élethűen mozgatta alanyait, úgy, hogy mindeközben egy pillanatra se láttuk kezét vagy kalapját. El sem tudtam képzelni, hogy miképp tudott ilyen tökéletesen elbújni azon a kis helyen ez a nagy ember.

Másnap persze megértettem.

Pakusz őrnagy ugyanis elégedetlen volt a jelentésemmel. – Ez nagyon lírai – mondta kissé vonatottan –, de nem jutottunk közelebb a leleplezéshez.

Két Kádár-érmét gurított felém az asztalon: - Menj vissza ma este, és az előadás után, míg a pénzt gyűjti, hasítsd fel az összes báb hasát. Abban lesz a szajré, lefogadom.

Késve érkeztem, mivel az új, elektromos busz, ami a régi piactér felé járt, lerobbant félúton. Amikor láttam, hogy a sofőr dühödten rugdosni kezdi a jármű farában lévő nagy, embermagas szovjet akkumulátorokat, leszálltam, és gyalog vágtam neki a megmaradt útnak. Már zajlott az előadás, mikor a helyszínre értem. Oldalról érkeztem, a Barkas nyitott hátulja felől. Akaratlanul is belestem a jármű terébe, a színpad belsejébe, és a látványtól megtorpantam.

Ott volt a négy báb a pulton, mozgott, keringett, emelgették karjaikat, bólintottak, és belsejükből csipogó avagy dörmögő hang tört elő. Csak a bábos nem volt sehol.

Ismerős dohányillat csapta meg az orrom. Léptem párat, hogy a jármű mögé lássak. A Bábos, a kocsi oldalának vetett háttal szítta a Caporalt. Amikor megérezte jelenlétem, felém se fordulva mondta, halkan, hogy ne zavarja a játékot: – Téged a Pakusz őrnagy küldött – nem kérdezte, kijelentette, ezért én is őszintén válaszoltam, ugyanolyan halkan, ahogy ő beszélt: – Valóban neki dolgozom. Azt akarja, hogy vágjam fel a bábok hasát – minden eshetőségre készen megmarkoltam zsebemben a hortobágyi bugylibicskám, amit még apám vett nekem.

A Bábos bólintott: – Megharagudott rám, mert nem akarok több cigarettát csempészni neki. A vámosok baksisa több, mint a hasznom.

– Mi történik, ha felvágom a hasukat? – intettem a Barkas felé.

– Te gyilkos leszel, én meg nincstelen – válaszolt hunyorogva, mert az erős füst a szemébe szállt.

Pár percig mérlegeltük ezt a lehetőséget. A két fő karakter csiviteléséből hallottam, a történet a szomorú vége felé közeledik.

– Velünk jöhetnél – lépett elém a Bábos, a földet fürkészve. – Elvinnéllek Erdőntúlra, a faluba, ahol a bábokat vettem. Ott megcsinálnának téged, ahogy a gyerekeiket is megcsinálták. Aztán csatlakozhatnál a társulatomhoz.

Ismét hallgattunk egy sort, ő dohányzott, én meg a javaslatán tűnődtem.

– Itt – bökött a háta mögé a város irányába, a lakótelep, az üres boltok, a gőzzel vánszorgó autók, a rozsdásodó, kopott szobrok és a kifakult vöröscsillagok irányába: – nem vár rád semmi, csak szomorúság és szegénység, meg az a  bolond őrnagy. Nálam nem leszel éhes, nem fogsz fázni, és lesz mindig tető a fejed fölött. Cserébe egy kicsit színészkedni kell, de úgy vélem, neked az menni fog.

Tovább forgattam magamban az ajánlatot, mellécsaptam a leány báb elbűvölően kék íriszét is. Tulajdonképp mindig is vonzott a művészet, bár nehezen képzeltem el magam előadóként.

Azok ott, a színpadon belekezdtek a fagyhalál végső dialógusába, mire Bábos a földre dobta cigarettáját, eltaposta, és végre rám pillantott.

Mély levegőt vettem.

Igen, mindez, kilencvenkettőben volt, az áruló Gorbacsov kivégzésének évében, mikor sokan gilisztázni kezdtek, és Merkúr-telepeken sorba álltak az autók a gőzgép-program miatt.

2024