Novellák
Bizonytalan gyilkosság
A történet végső következtetését az olvasónak kell megtalálnia. Van persze egy nyilvánvaló csattanó, de a szöveg önmagában rejt egy másik (kellemetlen?) tanulságot, amiben azóta hiszek, hogy megtanultam olvasni. Mert lehet bármennyi új sorozat vagy szuperhős, virtuális valóság, hírfolyam, poszt, bármennyi egyéb típusú tartalom, a legerősebb, világformáló aktor mindig is az olvasás marad. Igen, az olvasás, pontosabban az egyéni olvasata valaminek, elképesztő hatást gyakorolhat az életünkre. A novella szerint a fő kérdés az, hogy ezeket az olvasatokat, az olvasmányélményt ki alakítja igazából: a teremtő szerző - avagy a midenható olvasó?
(Stílusosan a mostani képet egy harmadik fél, a mesterséges intelligencia segítségével generáltam).
Kiegészítés az 1753-as bánáti vámpírészlelésekről szóló jegyzőkönyvhöz
Vámpírok a Mária Terézia korabeli Habsburg Birodalomban? Kevesen ismerik az 1700-as évek kelet-európai vámpírjárványaival kapcsolatos feljegyzéseit, noha annak idején nagy érdeklődést váltottak ki a bánáti észlelések. A leghitelesebb dokumentum az események kapcsán egy vizsgálóbizottsághoz köthető, mely 1753-ban járta be a Birodalom fertőzött gócpontjait, az érintett délvidéki falvakat. A vámpírnak tartott holtak exhumálásai kapcsán a csoport egyik tagja, egy orvos, Georg Tallar később összeállította a "Visum repertum anatomico chyrurgicum, oder Unterhänigst gehorsamster Summarischer Bericht. Von und über Die so genannte Vampir oder Blutsauger; Wallachischer Sprache Moroi genant" című tanulmányát, melynek léte már önmagában is elképesztő mai világlátásunknak. Tallar a felvilágosodás és a józan racionalitás talaján állva magyarázza az eseményeket – bár azt még ő sem tudja megindokolni szerintem, hogy miért halt meg egy-egy településen rövid időn belül negyven-ötven ember minden különösebb biológiai ok és magyarázat (észlelt betegség vagy járvány) nélkül.
Jelen írás Tallar kutatásainak egy elrejtett epizódjáról szól, melynek tanulsága dermesztően rideg fénnyel világít bele e homályba.
Hogyan vadásszunk farkasemberre?
Hogyan magyaráznánk, ha Putnokon ismét felbukkanna a farkasember? Ha a holtak életre kelnének, amennyiben nem teszünk óvintézkedést a temetésük során? Ha valóban látnánk kísértetet a szétvert, szétlopott faluvégi kastélyban vagy a holdfényben fürdő vár romjai közt? Milyen világmagyarázatokat találnánk ki magunknak ezekre a dolgokra, ha valóban léteznének? Mert lássuk be, több mint tizenöt éve vannak jobb minőségű kamerák a mobilokban, tehát mindenünk megvan az esetleges észlelések rögzítéséhez, dokumentálásához - és odakint, a sötétben nem találtunk semmit. A novella világában viszont nagyon is valóságossá válnak a rémek, és talán nem is ez az érdekes a szituációban, hanem hogy milyen magyarázatot alkot eredetükre a történet hőse, aki mellesleg definiálja a farkasember-vadászat főbb szabályait is.
Az actiumi ütközet
Jó húsz évvel ezelőtti írás, eddig a fiókban érlelődött, most kényszerű vidéki tartózkodás alatt leporoltam. Kissé átírtam, a neandervölgyi szálat hozzáraktam, csiszoltam, de alapvetően még mindig működik. Talán kijelenthető, hogy a magasirodalomban éltem akkor, és emiatt a nyelvet is sokkal szebben használtam, a mínusz oldalon van a világunkkal szembeni korabeli elégedetlenségem, ami nagyon is jellemezte a húszas éveimet, és a női narrátor jegyzeteiből előjön. Manapság jóval kevesebbet olvasok, de a világgal is megkötöttem a különbékét. A történet maga meglepően hasonlít A tündér című írásra, valóban az van, hogy ugyanazon témákat írja meg újra és újra az ember. A címmel, ami a csattanó része is, viszont nagyon is elégedett vagyok a mai napig, mivel szépen - de kellően árnyaltan - válaszol a főszereplőt kínzó kérdésre.
Színek és formák
Mivel a jobb szemem születésemtől fogva rossz, gyakorlatilag használhatatlan, az agyam leszokott róla, így tulajdonképp csak a bal szememmel nézem a világot. Nagy félelmem, ha ezzel történik valami, akkor mi lesz. Olyan helyzetbe kerülnék, mint a novella főhőse, aki leginkább csak színeket és homályos formákat lát az őt körülvevő valóságból. Ez persze súlyos teher az első világháborús veterán életében, de a novella arról szól, hogy mindig van remény, mert talán az ilyen típusú megpróbáltatás felnyitja a szemünket olyan szépségre, amit egyébként képtelenek volnánk érzékelni. Szecessziós felhangokkal dúsított, késő-romantikus derengésbe vont történet egy reménytelen szerelemről.
A tündér
Amikor valakit magunk elé engedünk a forgalomban, vagy amikor pénzt adunk egy rászorulónak, vajon nem a rég hallott, gyerekkori mesék tanulsága motivál minket? Szeretnénk hinni benne, hogy a minket körülvevő világ honorálja a jócselekedeteket. Hogy a világegyetem rezonál a tetteinkre. A létezés igazságosságába, a fair adok-kapokba vetett hit mozgat minket, amikor jót teszünk. A mostani történet tanulsága az, hogy ha mindez esetleg igaz is, és így működik a látható és azon túli valóság, akkor sem biztos, hogy mindig jól járunk a kapott jutalommal.
Az első magyar horrortörténet
A történet lényege nem is a jól ismert vámpírmotívumok összekapcsolása a 1848-49-es szabadságharc egy tanújával, hanem hogy a honvéd naplója, mely rögzíti a természetfölötti eseményeket, egy olyan világban kerül elő, válik kutatás tárgyává, ahonnan nagyon is hiányzik valami avagy inkább valaki. És itt nem állunk meg, ez a világ számtalan egyéb dologban is különbözik majd. Hosszabb írás, remélem, megéri a rá szánt időt.
Libikóka
Ó, azok a Kádár-kori, lepusztult játszóterek! Gyerekként ritkán volt hozzájuk szerencsém (számomra annak idején gumicsizmában a nagyanyám háza mögötti megáradt patak vizében gázolni volt a legjobb időtöltés), de máig szomorúságot érzek, ha felidézem őket. Elkeserítő, hogy valami, amit örömre és vidámságra és szórakozásra terveztek vagy inkább szántak, ennyire nem teljesítette be feladatát. Talán a panelházak közti kis abc-k és játszóterek jelenítik meg legjobban a nyolcvanas évekbeli élet óhatatlan kisszerűségét. Technikailag ez az írás használja a „csaló narráció” eszközét, vagyis azt, hogy amit elbeszél, az nem biztos, hogy valós, hogy megtörténik. Erősen sűrített történet, ami remélem nem megy az atmoszféra rovására. Könnyű volt megírni, segített a tavaszi szagokat hozó nyitott ablak, a néha megelevenedő napsütés, és a mind erősebb folyású patakok gondolata.
A kórház alagsora
A múlt nyáron egy betegség kapcsán át kellett értékelnem bizonyos dolgokat. Amikor az életünkre gondolunk, nem tudjuk felfogni az előttünk álló évtizedeket, és hajlamosak vagyunk végtelennek tekinteni a rendelkezésre álló időt, önmagunkat pedig halhatatlanként feltüntetni gondolkodásunkban. Múlt nyáron rá kellett jönnöm, hogy mennyire hibás ez a gondolkodás. Aztán persze jöttek a kényszerű orvosi procedúrák, melyek egyik kifutásaként majd négy hétig kórházban voltam. Letaglózó élmény volt. A rituálék, a szagok, a helyzetek, a testi dolgok, mind együtt elképesztően erős benyomássá álltak össze, melyet épp hogy elkezdtem feldolgozni, most, hogy kikerültem. A kórház egy olyan létállapot, aminek saját törvényei vannak, melyeket fel kell ismerni, magunkévá kell tenni, ha ott vagyunk. Kórházban lenni egyenlő azzal, hogy kikerülünk a megszokott világunk normalitásából. Voltak jó élményeim, és voltak megdöbbentő és elképesztő tapasztalataim is. Utóbbiakból táplálkozik ez az írás, tehát elég erős valóságmaggal bír. Hozzátenném az ilyenkor szokásosat: minden keserűség ellenére tisztában vagyok azzal, hogy az elkötelezett és tiszteséges orvosok és nővérek áldozatos, önfeladó munkája tartja mozgásban a rendszert.
Hideg
Az, hogy még mindig nagyon mennek a könyvek, mint ajándékok az ünnepek alatt, számomra azt jelzi, hogy az emberek egy jelentős része a világ megismerését tartja az egyik legfontosabb dolognak. A dolgokról, a köröttünk lévő valóságról való tudás ott kezdődik, hogy tudjuk a nevüket. A mostani írásban ez a rész hiányzik a főszereplő életéből. Ha tudná, mivel áll szemben, akkor azt is sejtené, hogy ezen az éjszakán a hívatlan vendég teljesíti legfőbb kívánságát. Aminek következménye lesz.
1. oldal / 26