Novellák

A kísértetjaras.blog.hu egykori publikációiból szemezgetünk ismét. A nádi leány a sikerültebb darabok közül való, ezt átérezni főképp akkor, ha hozzám hasonlóan valaki gyerekkorában gyakorta játszott elbűvölően nagy nádasban, melynek a közepén, mikor az ember mozdulatlanná dermedt, és hallgatta a szélben hajladozó szálak susogását, olyan érzés volt, mintha egyedül volna a világon. Könnyű volt ilyenkor azt hinni, hogy odakinn, a nád peremén túl a Gonosz ólálkodik. 

Kedves Olvasó, köszönöm a bizalmat, neked, aki e sorokra időt szentelsz, és Norbertnek, aki lehetőséget adott a publikálásra. Segédszerkesztőként immár másfél éve dolgozunk együtt, vagyis én is ott vagyok a helyszíneken, és szerkesztem az anyagokat, de ez az első, hogy a látott, tapasztalt túlvilági eseményeket, élményeket – vagy azok hiányát – önálló szövegben megjeleníthetem. Őszintén remélem, hogy írásom elnyeri a tetszésed, és továbbra is kitartó követője maradsz a blognak – ha hibát, pontatlanságot találsz, azt tudd be nekem.

Noémi

2018. május 30.

A nádi leány legendájához ismerni kell Lelencháza történetét. A falu Litke és Nógrádszakál közt fekszik, az Ipoly magyarországi partján, széle belelóg az ártérbe, az a Nádas, ahogy a helyiek hívják. Az alig pár száz fős település központja a Rátkay-kúria, ami korábban téesziroda volt, most polgármesteri hivatal. Egyszintes, parasztbarokk stílusban épült udvarház, a hátához ragasztva egy bővítménnyel, itt éltek a lelencek, akikről a falu a nevét és eredetét kapta. Rátkay Erzsébet alapította az árvaházat, és ide hozatta 1849 után az ország összes tájáról az apátlan-anyátlan hadiárvákat. A rossz nyelvek szerint csak olcsó munkaerőt akart biztosítani az uradalomnak a jobbágyfelszabadítás után, ezt igazolja, hogy a nagykorúvá érett fiúkat és lányokat kiházasította, majd a birtokán letelepítette. Így jött létre a falu, Lelencháza.

A település szépen gyarapodott, a lakosok halászásból, nádvágásból és krumplitermesztésből éltek, és a lelencház, a kúria oldalsó épülete folyamatosan lakott volt, szolgáltatta az utánpótlást az emberi erőben, hisz Erzsébet az évek során mind nagyobb tekintélyre tett szert országosan a kisded lelkek megfelelő szigorral történő keresztényi nevelése terén. Ennek a jó hírnévnek vetett végett az asszony szép lassan megbomló elméje. Valószínűleg férje tragikus halála lehetett a kiindulópont – Rátkay Györgyöt a világosi ütközetben halálra szúrták a kozákok, testén tizenhat lándzsadöfést számoltak. A depresszió, a szeretett lény szörnyű és brutális halála és elvesztése iránt érzett fájdalom csak évtizedek múltán uralkodott el teljesen az asszonyon, de vélhetően 1870-re Erzsébetet a teljes összeomlásba taszította, a mélysötétségbe, ahol a mind nagyobb károkozás és a menekülés egy tőről fakad.

Egy októberi reggel felébresztette a legkisebbeket, csupa négy-hét éves leányt és fiúcskát, és kézen fogva, a köd leple alatt a Nádas belsejébe, az ingoványos részre vezette őket. Egy kislány kivételével mind ott vesztek. Az az egy valahogy elszakadt a halálba menőktől, majd hosszas bolyongás után kibotorkált a nád rengetegéből, és a falu legszélső házánál, az öreg Pűki Péteréknél kért segítséget.

Tizenegy gyermek és Erzsébet halt bele a mocsárba, testüket nyomtanul elnyelte a fekete, nedves talaj, hiába ásták a parasztok itt is ott is a földet, egy tetem se került elő. A hír gyorsan körbejárta az országot, vármegyei vizsgálóbizottság szerveződött, és bár sokra nem jutott, az árvaházat bezáratta, a lelenceket szétosztotta más helyeken, egyedül a túlélő leány maradt a faluban, mert őt Pűkiék nagyon megsajnálták, és magukhoz vették. Lehet, csak egy cselédkézre volt szükségük.

A rémhistóriák mindig is egy valóságos magból erednek, mert az emberi elme már csak olyan, hogy a szörnyűséget továbbgondolja, színezi és új eseménysort sarjaszt ki belőle. Ezt történt itt is. Már a kilencszázas évek elején vannak feljegyzések a Salgótarján és Vidéke újságban a lelencházi Nádasról és a benne élő nádi leányról. A fontoskodó leírás alapján őszi éjjeleken, főképp október vége felé siránkozást, sóhajokat és jajongást hoz a szél a falu felé. „A buta parasztok ilyenkor felbolydulnak, keresőcsapatot szerveznek, és akár éjjel is fáklyákkal hatolnak bele a nádba, de persze nem találnak semmit”. Az eset az újság szerint az elmúlt évtizedekben időről időre ismétlődött, és a fültanúk állítják, hogy egyre erősebben kihallatszik a jajgatásból valamiféle hívogató, kérlelő felhang, ami befelé csábítja a sűrűbe gyanútlan hallgatóját. Az újság egyértelműen a népi képzelet, a középkori babonás világszemlélet továbbélésének tartja a dolgot, de nem feledkezik meg a harmincvalahány évvel korábbi tragédiáról, felemlíti, mint a faluhoz kapcsolódó másik érdekességet, ám óvakodik összekötni a két dolgot.

A különös jelenésről ezután sokáig nem hallani, legközelebb a húszas években a Balassagyarmati Hírmondó közöl ismét egy összeállítást a lelencházi rejtélyről. Megismétli a falusiak tapasztalatait, a hangokat, és megjegyzi, hogy a lakosok immár hozzászoktak e furcsasághoz, közönnyel, beletörődéssel fogadják, nagyjából úgy, ahogy a párzó macskák rikácsolását hallgatja az ember éjjelente. Az újságíró maga is kiszáll a helyszínre egy tavaszi reggelen húsvét tájt. Az egész írást a feltámadás gondolata keretezi, és sejteti, hogy az elhalt gyermeke lelkei valószínűleg a purgatóriumban ragadtak, „sóhajuk tán onnan száll át az élők világába”. A Nádasban bolyongva az egykori zsurnaliszta „nem hallja a phenomenont”, de kényelmetlenül érzi magát, mintha sötét tekintet lesné minden mozdulatát. Ezt követően a délutánt a faluban tölti, kikérdezi az embereket, akik egy része tapasztalta már a jajongást, de úgy beszélnek róla, „mint a mennydörgésről, természeti jelenségnek tartják, amivel nincs dolguk”.

A következő esemény a háború előttre datálódik, és inkább bűnügy, semmint a misztikum felsejlése. Egy gyilkosság elkövetője, bizonyos Földi István egészen a faluig menekül – maga a tetthely valahol Salgótarján közelében volt. Beveszi magát a Nádasba, ahol csendőrök kutatják, de nem találják, végül sírva jön elő három nap múltán, tekintete zavart, hebeg-habog arról, hol bujdokolt, mit csinált – eleinte csak annyit venni ki dadogásából, hogy a gyermekekkel játszott. Az esetet a balassagyarmati bíróság archívumából lehet előkeresni. A férfit elítélik, állapota a börtönben valamelyest javul, elméje tisztul, de előtte, a tárgyaláson még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy kézen foga vezették kisleányok mind beljebb és beljebb a nádba, míg végül egy nagy tisztásra értek, ahol sok gyermek és egy szigorú tekintetű, régies ruhába öltözött asszony várta, aki aztán láthatóan csalódottan fogadta. Ezekkel töltötte az időt, ám utóbb elhatalmasodott rajta a félelem, mert megérezte, hogy egyikük sem él, és látta sanda, gyanakvó és sóvárgó pillantásaikat. A különös társaság egész álló idő alatt játékokkal múlatta az időt, keveset beszéltek, amikor nagy sokára szóltak hozzá, a testvérkéjükről kérdezték, de ő nem tudott mit válaszolni, mire azok kiabálva, sírva szólongatni kezdték e társukat, és ettől még inkább eluralkodott rajta a félelem, így, amikor nem figyeltek rá, bevette magát a nádba. Hallotta, hogy futnak utána, hallotta a nádszálak surranását, zörgését, azoknak az apró lábaknak a cuppanását a vizes talajban, és imádkozni kezdett a Szűz Máriához, mert úgy érezte, bármerre indul, nem jut a növényi tenger széléhez. Csak amikor az első fohászt végigmondta, akkor bukott ki a falu határban lévő mezőre. Itt talált rá egy pásztor, aki szólt a csendőröknek, és azok már vitték is, tőlük tudta meg, három napja keresik. Ő úgy érezte, két órát volt odabenn a gyerekekkel.

A részletes tanúvallomás érdekessége folytán bekerült pár helyi lapba is, de a leiratot a legpontosabban az ülés jegyzőkönyve őrzi.

Azt hihetnénk, hogy a modern kor, a háború utáni politikai berendezkedés szuperracionalizmusa elűzte ezeket a fura jelenéseket, de nem így történt.

A lelencházai tagtéesz jegyzőkönyvei közül érdekes adalékot tartalmaz egy 1964-es szöveg, melyben a téeszelnök arról panaszkodik a salgótarjáni Főterv illetékesének, hogy a nádkitermelés kapacitása véges, ugyanis nem akad új vágó, a régi öregek lassan kihalnak, a fiatalok meg vagy elmennek a faluból, vagy nem akarnak a nád közelébe menni. „Mindenféle babonák és reakciós hiedelmek tapadnak ehhez a réthez” – írja a korabeli szakember, de nem bontja ki ezeket, csak utal arra, hogy több munkás is képzelődött a Nádasban, arcokat, apró alakokat látnak a szálak közt, gyöngyöző gyermeki kacagást hallottak ki a szél keltette susogás és zörgés mögül. A nagy nehezen verbuvált dolgozók közt keringett egy kiirthatatlan hiedelem a sűrűbb részen felsejlő magas, fekete ruhás asszonyról, aki „mint gyereket, kézen fogva viszi be áldozatát a mocsár belsejébe, hogy ott aztán a fekete sankba (vagyis: sárba; a szerkesztő megjegyzése) fullassza”. Az elnök egyáltalán nem utal Rátkay Erzsébet és a lelencek eltűnésére, talán nem is tudott róla, hisz a Alfölről helyezték át az itteni téesz élére.

Annál nyíltabban szól a jelenség továbbéléséről egy 1974-es Nógrád Megyei Hírlap cikk. A napilap tudósítója szarkasztikus, cinikus, olykor gúnyolódó írással jár után a lelencházai „kísértethangoknak”. Direkt október vége felé látogat a faluba, mikor is a legtöbb észlelést rögzítették korábban. Kikérdezi az öregeket, megtekinti a Nádast, sőt, bele is merészkedik. Elismeri, hogy szédítő érzés elveszni a „szálak tömkelegében”, az ember úgy érzi, „egy örökké susogó, folyton szél borzolta sűrű, vad, fonadékban gázol előre”. Azt tapasztalja, a nád belsejében jól kitaposott ösvények, utak futnak, ezek egymásba kapcsolódnak, elágaznak. Csodálkozva konstatálja, hogy helyi vezetője, a téesz egy munkása szerint már évek óta nem járt senki odabenn, a nádvágók kihaltak vagy felhagytak munkájukkal. Azzal zárja cikkét, hogy a járatok, ösvények bizonyára állatok művei, és e csapások felett hallatszódó jajgató hang, amit a helyiek néha még mindig hallanak éjjelente, nem más, mint a fekete gécs hangja. Ez az éles rikoltású madár nem őshonos, és igazolja feltevését az, hogy a tizenkilencedik század derekán bukkant fel először Magyarországon, pont mielőtt a jelenést először észlelték.

Ezzel a józan magyarázattal le is zárhatnánk az ügyet, de időrendben megérkezünk 1992 október végéhez.

Amikor is Mészáros Ilona eltűnik a nádban.

Országos hírértékű esemény volt, ami aztán gyorsan lecsengett – ez a sajátossága azoknak a történéseknek, melyekre nincs magyarázat. A Mészáros-család akkoriban kezdett kiemelkedni a falu társadalmából, megvették a volt téesz épületeket, és savanyítóüzemet alapítottak, de a teheneket is tartottak, a tejet feldolgozták, és saját, igaz rövid életű „Tótsajt” nevű márkával léptek piacra. Mészáros Istvánnak, a vállalkozónak két gyermeke született, Ilona és Róbert. Ilona épp abban az évben végzett a salgótarjáni pénzügyi és számviteli főiskolán, így besegített a könyvelésbe, de ha kellett, árut fuvarozott, piacozott, konzervet pakolt. Róbert egyszerűbb lélek volt, az általános iskola nyolcadik osztálya után ment az istállóba, mert egyedül az állatok nyelvén értett, a tehenek voltak rábízva.

Szépen épült tehát a családi vállalkozás, és a Mészárosékra valóban fényes jövő várt volna, ha nem történik a tragédia.

A feltételezésünk szerint a kiindulópont az volt, hogy István szemet vetett a Nádasra. Úgy vélte, ha megveszi, és levágatja, értékes legelőterületet nyerhet az állainak. A kortársak szerint akkorra a rét már teljesen elvadult, mivel a téesz a rendszerváltás előtti években végleg feladta a művelését. A nád elburjánzott, közepén szomorúfüzek nyújtózkodtak, széleit kökénybokrok keretezték. „Nem járt már bele senki akkor évtizedek óta” meséli a névtelenséget kérő adatközlőnk, kit a falu kocsmájában bírtunk szóra. „Dolgunk se volt ott, de nem is akaródzott bemászni abba a sáros, mocsányos részbe” teszi hozzá lemondóan.

Mikor Ilona ügyéről kérdezzük, csak a fejét csóválja, „nem volt az tiszta eset, volt ott valami más is, tán leszámolás, a Mészáros szerintem tartozott valakinek” körbenéz, és súgva hozzáteszi „de az is lehet, hogy baj volt a lány fejével, valami megzavarta az agyát odabenn”.

Látszik az arcán az értetlenség és a bizonytalanság, ilyen az, amikor egy ember racionális világának peremén felsejlik a megmagyarázhatatlan.

Egy pohár Unicumért cserébe kalauzunk lesz, megmutatja nekünk a helyszínt. Alacsony, mokány ember, csontos, idős arcából értelmes tekintet csillog ki. „Nem kell autó”, mondja, mikor indulnánk a járművünk felé, „nincs messze”. Valóban, alig tíz percet sétálunk a komor, őszi fellegek alatt, a girbe-gurba utcákon, melyek patakok, elhanyagolt árkok, kertek és néptelen házak közt futnak. A távolból madár vijjog, talán a fekete gécs, de egyáltalán nem emlékeztet gyerekhangra. Kalauzunk útközben elmeséli, hogy gyerekkorában ő még hallotta a hívogató jajongást, főképp így, mindenszentek tájt, de aztán elmaradt a dolog, pedig a faluban él azóta is, ki sem teszi a lábát, csak ha nagyobb vásárlás miatt be kell mennie Gyarmatra. Mindez igazolja sejtésünket, ezért rá is kérdezünk: talán pont Ilona eltűnése után szűntek meg ezek a fura jelenések? Vállát vonogatja, nem emlékszik már pontosan, az évek összemosódnak, de az tény, hogy az elmúlt tíz, tizenöt évben semmi nyoma a nádi leánynak.

Így hívja, egyes számban a hangok eredetét, és nem is tudja, mennyire igaza van e megnevezéssel. Mi már sejtjük, a talány nyitját, de nem fedjük fel neki, mert még egy végső megerősítésre szükségünk van.

A Nádas valóban hatalmas. Megilletődve állunk a szélén, egy lapályos kaszálón. A terület kissé lejt a határ felé, mögötte az Ipolyt szegélyező füzes szomorú sora hajol a földre. Ezer és ezer nádszál mozog és susog és zörög az októberi szélben. Olyan, mintha a tenger felszínét bámulnánk, vagy egy mély tó tükrét figyelnénk, rejtélyes, különös és riasztó, de mégis vonzza az ember tekintetét. Kísérőnk mutat egy ösvényt, ami a szálak rengetegébe vezet, őzcsapás magyarázza, ha akarunk, menjünk be egy kicsit, hogy lássuk belülről is, milyen. Bár valóban terveztük a személyes tapasztalatszerzést, most kényszeredetten vágunk neki. A férfi nem jön velünk, moccanatlanul nézi tétovázásunkat a nád birodalmának peremén, aztán erőt veszünk magunkon, és belépünk.

Alig haladunk pár métert, hirtelen mintha minden elcsendesedne, és a mozgás is leáll. Még tíz méter, és körbeszorít, eltorlaszol minket a zöld rengeteg. A látótávolság ötven centi, a szálak utána szorosan összezáródnak. Ösvényünk keskenyedik, kanyarodik, talán a semmibe vész, mögöttünk pedig mintha elmosódna, nem is látjuk már a kiutat. Tanácstalanul állunk ebben a dermesztő némaságban, érezzük a szívünkbe kúszó rettegést, a pánik mind jobban eluralkodik rajtunk, egymásra nézünk, majd körbe fordulunk, és ekkor, talán a szemünk sarkából megpillantjuk a rések réseiben, az idő és a tér szövedékében a magas, fekete alakot, aki minden bizonnyal minket, a betolakodókat figyeli.

Talán csak egy fatörzs. Vagy egy riadt őz. De lehet, hogy más.

Törtetve, a szálakat letarolva, sárba ragadó lábunkat kapkodva menekülünk ki a rengetegből, a talaj, a vizenyős, fekete föld odalenn visszahúz, nem enged, belénk kapaszkodik, összezár és fogságba ejt, nem látjuk a szélét, a mezőt, a nyílt teret, hiába trappolunk abba az irányba, ahonnan jöttünk, csak újabb és újabb szálerdő jön elénk, és most már tényleg úrrá lesz rajtunk a riadalom, amibe valamiféle szomorú kétségbeesés vegyül, mert arra gondolunk, hogy az élet maga ilyen, rettegő törtetés előre, egy olyan irány felé, ami mögött csak a semmi terrorja vár ránk.

Mint búvár a mélyből, bukkanunk ki a felszínre, a rétre. Jó húsz méterre vagyunk a helytől, ahol bementünk. Visszafordulunk és meredten bámuljuk a zöldessárga szövevényt. Kell még pár hét és némi hideg, míg kifakulnak a szálak, most még erejük teljében vannak. Nem látunk semmi különöset, csak egy nádas. Kísérőnk meglepett arckifejezéssel közeledik, de nem szól, megvárja, míg összeszedjük magunkat, a vér testünkben már nem lobog, a tüdőnk nem lüktet, agyunk ismét képes a racionális gondolkodásra. Megindul előre. „Na, akkor látták” morogja, és érezzük, beavatottak lettünk, immár így gondol ránk. „Hát ilyen a Nádas” jegyzi meg. Immár van felhatalmazásunk megkérdezni őt, hogy egész pontosan mit tud Ilona esetéről.

Sokáig nem válaszol, csak a kutyák ugatnak minket a rozoga kerítések mögül nem túl lelkesen, de végül belevág: „Ott voltam, kerestem én is, elmentem a Nádasba, igaz, sokáig nem bírtam, nem bírta egyikünk se. Azt mondják, akkor már épp úgy volt, hogy Mészáros megveszi az egészet, a lánya intézte a dolgot, aznap jött valami földmérő, azzal járták körbe a területet, pont ilyen tájt. Aztán, míg a férfi jegyzetelgetett, Ilona, a bolond lány fogta magát, és otthagyta őt, egyenesen belement a nádba. A másik nem értette mi van, szólongatta, várt rá, majd megijedt, és visszaszaladt az üzemhez és Ilona apjának jelentette, mi történt. Na erre felbolydult az egész falu, mert mind emlékeztünk azért a régi dolgokra. Kerestük, egész sötétig, de nem leltük sehol, mintha elnyelte volna az a Nádas”.

Már a kocsma előtt fejezi be, tehetetlenül legyint kezével, arcán zavart kifejezés. „Az a földmérő elmondta nekünk, hogy előtte, mielőtt mindez történt, hallották a hívogatást. Azt hitte, gyerekek játszanak odabenn” majd hozzáteszi „azt is mondta, igen nagy kedve lett csatlakozni hozzájuk, a gyerekekhez, csak a munkája tartotta vissza”. Elbúcsúzunk tőle, majd felfelé indulunk a falu eleje, a templom irányába.

Hamar megtaláljuk a paplakot, keskeny téglaépület a temető oldalában, ajtaja zárva, hiába kopogunk, pedig már negyedórával túlvagyunk a megbeszélt időponton. Leülünk a téglával kirakott küszöbre, és várunk, míg az alkonyattal meg nem érkezik a piros Suzuki.

A pap kerek, alkoholtól szederjes arcú, idős férfi, tekintetében sokat látott közömbösség. Többször egyeztettünk vele telefonon, és most átadjuk a templomnak szánt szerény felajánlásunkat borítékban, ami megolajozza az ügyletet. Hátravezet, a dolgozószobájába, ahol régi iratok poros, tömjénes illata tölti be a levegőt, a falon, vaskos, sötétbarna polcokon bőrbe kötött könyvek. Bágyadt alkonyfény tűz íróasztalára, ahova sorra kirakja a bizonyítékait, közben mondja is, valami mély megrendüléssel: „Igazuk volt. Jól gondolták. Végigkövettem a dolgokat amíg lehetett, és szerencsére minden megvan, szépen kirajzolódik az egész ág.”

Szemüveget vesz elő a fiókból, meggyújtja az asztal sarkán álló olvasólámpát. „Az anyakönyvi nyilvántartásunk az ezernyolcszázharmincas évekre megy vissza, és aztán elég hiányos az elkövetkező pár évtized, ezért eleinte kissé szkeptikus voltam. Ám ez a család pontosan vezetve van, fizették az adót, keresztelkedtek, rendben vannak.”

Vastag hurkaujjával mutatja egy megsárgult lap tetején a régies, szépen ívelt betűkkel írt bejegyzést az egyik könyv táblázatában: „Pűki Péter ezernyolcszázhetvenegyben örökbe fogadott egy leányt. Ő lehetett a tizenkettedik lelenc, az, aki kimenekült a nádból, és hírt adott arról, mit csinált a bolond Rátkay özvegy.”

Lapoz, keres valamit, majd folytatja: „ A Pűki leány férjehez ment Nyerges Ferenchez, a faluban maradnak, és itt van egy rögzítve első gyermekük, Irén keresztelője. Két fiuk születik még, az egyik Isonzónál meghal, a másikról nem tudni, talán kivándorolt. Irénnek egy Margit nevű leánya és egy fia lesz, ahogy kérték, a leány ágat néztem csak. Margitnak huszonhatban keresztelik a fiát, és csak harmincban szüli meg Terézt. Teréz ötvenben egy fiúnak ad életet, aki félévesen elhal, ötvenkettőben még egy fiú, majd egy lány követi, Magdolna. És ő az, aki férjhez megy Mészároshoz, az ő idősebb gyermekük pedig Ilona.”

Felnéz ránk, szeme most már nem közömbös, inkább megértő és sajnálkozó egyszerre, mikor kimondja azt, amit mi már rég sejtünk: „Vagyis a kis lelenc, az egyetlen túlélő utódja, sorsának örököse volt Ilona. Úgy tűnik, az volt a végzete volt, hogy eltűnjön a Nádasban.”

Mi már csak gondolatban tesszük hozzá ennek megerősítését, azt, hogy miután a nádi leány végül megtért övéihez, csatlakozott a tizenegy árvához és a fekete ruhás asszonyhoz, a hangok végleg elnémultak Lelencfalván, és ők, így együtt, immár mind békére leltek.

2025