Novellák

Gyerekként borzadva néztem ezt a képet. Egy IPM-ben jelent meg, a nyolcvanas években, és totálisan félreértettem. Azt gondoltam, hogy a film főszereplői e két fura lény, e két szörny, de az angol sci-fiben, az 1967-es The Sorcerers-ben e jelenet valamiféle tragikus végkifejletet ábrázol. Mindenestere a kép bizonyára hatott arra a félelemre, amit valóban átéltem, amkor én magam jártam le a pincébe tüzet rakni. A pince és a szén csak egy stáció volt azokban a végeláthatatlanul hosszú téli délutánokban, amikor egyedül voltam az üres, nagy házban. Gondolom, minden gyereknek vannak saját félelmei, de úgy vélem, az érzékeny lelkivilágom és a nagyon is aktív fantáziám miatt engem többszörösen sújtott a rettegés ezekben az években. Talán ezért is vagyunk most itt.

2020-ban és 21-ben a karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.

Azelőtt, hogy ezt írtam, újranéztem a The Witch: A New-England folktale című horrort. 2015-ös, annak idején körülrajongott mozi, ami szépen öregszik, mai szemmel is nagyon hatásos ahogy a természetfeletti és a korabeli, nyers és tradicionális világ keveredik benne. Milyen jól meg lehetne ezt csinálni a mi történelmünk kapcsán is: a török hódoltság utáni újratelepítés idejére datálva például, amikor a bécsiek zavart értetlenséggel olvassák a délvidékről érkező, vámpírtámadásokról szóló jelentéseket...Persze a film kapcsán is saját Nógrád-mitológiám jutott eszembe. Hogy a családunk egy része valóban hitt a boszorkányokban, hogy mennyire féltem gyerekként a házuk mögötti erdőtől, és hogy legfontosabb rémálmomban egy patás férfi állt a kertünkben. 

Úgy érzem, a legtöbb hatásos mű titka az egyszerűségében rejlik, és szerintem ez igaz a horror esetében is: nem azért működik, mert primitív és primer vágyakat elégít ki, hanem azért, mert a szörnyű dolgok mindig nagyon egyszerűen mennek végbe a való életben is. A lenti történeten sokat tűnődtem, és számos módosítással jutottam el a végleges formáig, főképp kihúzások árán. A lényeg ugyanis az elbeszélői pozíció lett (nem a "mit mond?", hanem a "ki mondja?"), minden érdekessége ebből fakad - ám időbe telt, míg erre rájöttem. 

(Kiegészítés: a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben is olvaható lesz, több, a honlapon nem publikált írásssal együtt.) 

Ez tipikusan karácsonyi történet, a karácsonyra varó ráhangolódás, vagy bármely ünnep meg- és átélése kapcsán hordozza azt az üzenete, hogy álljunk meg, és gondoljunk azokra, akik ilyenkor is dolgoznak, odakinn vannak, járják az utakat és kéresik a pénzt a megélhetéshez, a betevőt, mely során például kísérteteket kérdeznek ki arról, hogy hova rejtették még életükben a pénzüket.

Egyrészt ez a 2020-a legjobb írása a saját értékítéletem szerint. Ennek fő oka a narrációs technika, aminek a trükkje csak a végén derül ki (tulajdonképp ez a csattanó), nagyon büszke vagyok rá. Másrészt a történet magva valóban megtörtént, noha másképp. Valóban ültem 1994 környékén egy paplak lépcsőjén, és valóban felbukkant egy gyönyörű cigánylány, aki a kollégáit kereste, akikkel a templomnál dolgozik. De csupán ennyi történt. Szólnom kell még a képről. A telkünk. Ez nekem Észak. A kilencvenes évek elején vettük. Míg nagyanyám bírta, gyönyörűen művelte, persze mi is jártunk ki szorgalmasan. Aztán minden megváltozott, a szüleimnek már elég volt a családi ház saját kertjével bajlódni, és a telek magára maradt. Az elmúlt tíz év az erdő győzelméről szólt. Évente kétszer igyekszem levágni a füvet, de a fák és a bokrok mind jobban eluralkodnak, a terület visszahódítása zajlik. Szegény Térey írt hasonló folyamatról, bár nála végül a család eladja a telket, és az művelésbe kerül. Északon az erdő vesz majd vissza mindent.

A világjárvány óra rosszabbul alszom, innen jött az alapötlet. Nem hiszem, hogy a vírus az oka, inkább az öregedés. Éjjelente sokszor felébredem, úgy érzem, legalább fél tucatszor. Reggel fáradtan kelek, a tagjaim sajognak, a szemem ég. Sokáig kerestem az okát mindennek, a matrac, a kései fekvés, a rossz levegő - ilyen dolgok jutottak eszembe. Aztán szép lassan, nem megvilágosodásszerűen, hanem inkább egyfajta szomorú beletörődéssel elfogadtam a tényt. Hogy ez már mindig így lesz. Hogy tehetek bármit, nagyon nem fog változni a helyzet. Mert mindennek az oka az idő, és az, hogy a testünk múló időbe van vetve (bárcsak megtalálnám az idevágó idézetet "A hang és a téboly"-ból!). Aztán elképzeltem, milyen oka lehetne annak, ha hirtelen senki nem tudna elaludni a bolygón, pontosabban kitaláltam egy fikciót e mögé a tény mögé, egy borzalmas magyarázatot, mely nem ad lehetőséget a menekülésre.

Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (ilyen a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélybe kerülhetünk, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Először arra gondoltam, hogy a világteremtésről fogok itt okoskodni, hogy a Sinsitra körzet, Castle Rock vagy Yoknapatawpha mintájára én is létre akarok hozni egy képzelt földrajzi egységet, ahol aztán kibomlanak majd azok a történetek, melyek együtt alkotják meg azt a palóc mitológiát, azt az új mitológiát, melynek létrehozása talán a végső célom. Írnom kellene arról, hogy milyen sokáig tűnődtem a falu nevén, végül átalakítottam Sirokot úgy, hogy egy vészjósló m-et raktam a végére, és ezzel a birtokos viszony személyességét is megadtam a szónak, másrészt közelítettem a "sirám" kifejezéshez. Lényeges, hogy a fejemben, az emlékeimben van egy - valóságban gyökeredző - mintája Siromnak, de a távolság a tényleges és a teremtett falu közt átjárhatatlan. A hely, ahova nem megy senki mesebeli, rítusokban és hiedelmekben gazdag - míg a valóságos megfelelője hétköznapain kiábrándító. Akartam még írni a lyukas vödrökről, melyben krizantém nyílik, az öreg, göcsörtös, metszetlen szilvafákról az árnyékos hátsó kerteben, e kertek megbarnult, derékmagas fakerítéseiről, a műhelyek vas szagáról és a télre lezárt nyári konyhák zsírszagáról, a baromfiudvaron  végigfutó járólapokról, a pajtákban egymásra hányt, rozsdás szerszámokról, az örökre elfelejtett kukoricacsövekről a padláson és a szilvabefőttekről a komrákban, a gyomok és az ezerszer átkapált, savas, porhanyós fekete föld viszonyáról az előkertekben, arról, hogy ez a föld olyan, mintha hamu lenne benne, alatta pedig salakot várnánk az ásónk nyomán, a reggeli fényben pókhálóban csillámló harmatról, a hálót a fészer szemöldökfájában találni, egyetlen éjszaka csodája, a gyönge, beteges és sápadt termésről a kertekben, a túl korán összetöppedő szilvák színéről, az árokba barnálló kikapált gyom kötegeiről, a szárítókötélen libegő nejlonzacskók hangjáról, az elkopott, megszürkült lábtörlőkről, a fáskamrában a darálóról, melyből folyton kukoricapor libben a levegőbe, a búza és a rozs nyarat idéző halmairól ugyanitt, a szén fekete, keserű színéről a vödörben, a kakasok és tyúkok éles hangjáról, amire mégis oly megnyugtató felébredni egy nyári reggelen, miközben betűz a lombok közt a zöld fény a szobádba, arról, ahogy nagy ritkán elmegy egy autó vagy gyalogos vagy kerékpáros az úton, de egyébként nem történik naphosszat semmi, a téesz hátsó részében rozsdálló vasszörnyekről, az üres istállókról, az elvadult kaszálókról, a hegyoldalban mind jobban terjedő tüskés bokrokról és az akácról, ó igen, az akácról akartam írni, melynek a kérge belül keserű, ha megnyaljuk, ahogy keserű az egész itt, Siromon.

A novella szerkesztett változata a Sirom - Palóc mitológia kötetben olvasható, több, a honlapon nem publikált írással együtt. 

Elérhető a Librinél: 

https://www.libri.hu/konyv/szabo_tamas.sirom.html

a Bookline-on:

https://bookline.hu/search/search.action?page=1&searchfield=sirom

továbbá a Libri boltjaiban.

A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.

Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.

A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép. 

Nagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében él, követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk.