Novellák

Egyrészt ez a 2020-a legjobb írása a saját értékítéletem szerint. Ennek fő oka a narrációs technika, aminek a trükkje csak a végén derül ki (tulajdonképp ez a csattanó), nagyon büszke vagyok rá. Másrészt a történet magva valóban megtörtént, noha másképp. Valóban ültem 1994 környékén egy paplak lépcsőjén, és valóban felbukkant egy gyönyörű cigánylány, aki a kollégáit kereste, akikkel a templomnál dolgozik. De csupán ennyi történt. Szólnom kell még a képről. A telkünk. Ez nekem Észak. A kilencvenes évek elején vettük. Míg nagyanyám bírta, gyönyörűen művelte, persze mi is jártunk ki szorgalmasan. Aztán minden megváltozott, a szüleimnek már elég volt a családi ház saját kertjével bajlódni, és a telek magára maradt. Az elmúlt tíz év az erdő győzelméről szólt. Évente kétszer igyekszem levágni a füvet, de a fák és a bokrok mind jobban eluralkodnak, a terület visszahódítása zajlik. Szegény Térey írt hasonló folyamatról, bár nála végül a család eladja a telket, és az művelésbe kerül. Északon az erdő vesz majd vissza mindent.

A világjárvány óra rosszabbul alszom, innen jött az alapötlet. Nem hiszem, hogy a vírus az oka, inkább az öregedés. Éjjelente sokszor felébredem, úgy érzem, legalább fél tucatszor. Reggel fáradtan kelek, a tagjaim sajognak, a szemem ég. Sokáig kerestem az okát mindennek, a matrac, a kései fekvés, a rossz levegő - ilyen dolgok jutottak eszembe. Aztán szép lassan, nem megvilágosodásszerűen, hanem inkább egyfajta szomorú beletörődéssel elfogadtam a tényt. Hogy ez már mindig így lesz. Hogy tehetek bármit, nagyon nem fog változni a helyzet. Mert mindennek az oka az idő, és az, hogy a testünk múló időbe van vetve (bárcsak megtalálnám az idevágó idézetet "A hang és a téboly"-ból!). Aztán elképzeltem, milyen oka lehetne annak, ha hirtelen senki nem tudna elaludni a bolygón, pontosabban kitaláltam egy fikciót e mögé a tény mögé, egy borzalmas magyarázatot, mely nem ad lehetőséget a menekülésre.

Az erdő az egyik fő toposza ezeknek az írásoknak. Most megnéztem Jankovicsék Jelképtárában, és egész sok jelentés van mögötte. Számomra a legérdekesebb, hogy az erdő a civilizáció, a város, a liget, a kert ellentéte. Az erdő a sötét hely, ahol gonosz lények élnek. Jungnak az erdőből a fák a lényegesek, azoknak is a gyökere. A mesék erdőjében majdnem mindig rossz dolog történik, de fontos, és ez a lenti írásba is öröklődik, hogy főképp gyerekekkel (Piroska, Jancsi és Juliska). Ha a felnőttek lépnek az erdőbe, akkor ők a józan valóság képviselői, akik helyreállítják a világ rendjét (ilyen a vadász alakja a Piroska és a farkasban). Az erdőben veszélybe kerülhetünk, ha letérünk a kitaposott útról. Ha éjszaka megyünk bele. Ha magányos alakkal találkozunk egy ösvény kanyarulatában. Nyilván a civilizációban - és nem kultúrában - élő ember a erdőt a vadállatokkal és rablókkal azonosította. A mesék így voltaképp példabeszédek a gyerekekhez - vigyázzatok a civilizáción kívüli helyeken, legyetek résen, bármelyik pillanatban bármi megeshet. A novella gyermek hőse ösztönösen tudja e törvényt - de ez se menti meg.

Először arra gondoltam, hogy a világteremtésről fogok itt okoskodni, hogy a Sinsitra körzet, Castle Rock vagy Yoknapatawpha mintájára én is létre akarok hozni egy képzelt földrajzi egységet, ahol aztán kibomlanak majd azok a történetek, melyek együtt alkotják meg azt a palóc mitológiát, azt az új mitológiát, melynek létrehozása talán a végső célom. Írnom kellene arról, hogy milyen sokáig tűnődtem a falu nevén, végül átalakítottam Sirokot úgy, hogy egy vészjósló m-et raktam a végére, és ezzel a birtokos viszony személyességét is megadtam a szónak, másrészt közelítettem a "sirám" kifejezéshez. Lényeges, hogy a fejemben, az emlékeimben van egy - valóságban gyökeredző - mintája Siromnak, de a távolság a tényleges és a teremtett falu közt átjárhatatlan. A hely, ahova nem megy senki mesebeli, rítusokban és hiedelmekben gazdag - míg a valóságos megfelelője hétköznapain kiábrándító. Akartam még írni a lyukas vödrökről, melyben krizantém nyílik, az öreg, göcsörtös, metszetlen szilvafákról az árnyékos hátsó kerteben, e kertek megbarnult, derékmagas fakerítéseiről, a műhelyek vas szagáról és a télre lezárt nyári konyhák zsírszagáról, a baromfiudvaron  végigfutó járólapokról, a pajtákban egymásra hányt, rozsdás szerszámokról, az örökre elfelejtett kukoricacsövekről a padláson és a szilvabefőttekről a komrákban, a gyomok és az ezerszer átkapált, savas, porhanyós fekete föld viszonyáról az előkertekben, arról, hogy ez a föld olyan, mintha hamu lenne benne, alatta pedig salakot várnánk az ásónk nyomán, a reggeli fényben pókhálóban csillámló harmatról, a hálót a fészer szemöldökfájában találni, egyetlen éjszaka csodája, a gyönge, beteges és sápadt termésről a kertekben, a túl korán összetöppedő szilvák színéről, az árokba barnálló kikapált gyom kötegeiről, a szárítókötélen libegő nejlonzacskók hangjáról, az elkopott, megszürkült lábtörlőkről, a fáskamrában a darálóról, melyből folyton kukoricapor libben a levegőbe, a búza és a rozs nyarat idéző halmairól ugyanitt, a szén fekete, keserű színéről a vödörben, a kakasok és tyúkok éles hangjáról, amire mégis oly megnyugtató felébredni egy nyári reggelen, miközben betűz a lombok közt a zöld fény a szobádba, arról, ahogy nagy ritkán elmegy egy autó vagy gyalogos vagy kerékpáros az úton, de egyébként nem történik naphosszat semmi, a téesz hátsó részében rozsdálló vasszörnyekről, az üres istállókról, az elvadult kaszálókról, a hegyoldalban mind jobban terjedő tüskés bokrokról és az akácról, ó igen, az akácról akartam írni, melynek a kérge belül keserű, ha megnyaljuk, ahogy keserű az egész itt, Siromon.

A novella szerkesztett változata a Sirom - Palóc mitológia kötetben olvasható, több, a honlapon nem publikált írással együtt. 

Elérhető a Librinél: 

https://www.libri.hu/konyv/szabo_tamas.sirom.html

a Bookline-on:

https://bookline.hu/search/search.action?page=1&searchfield=sirom

továbbá a Libri boltjaiban.

A növények elültetése mellett a befőzés rítusa számomra a legmagasabb lényegű vallás. Transzformálni a túlérett gyümölcsöt úgy, hogy lényege, a színe, az íze besűrűsödjön egyetlen esszenciális masszává - ez visz minket legközelebb a görög, a héber, a perzsa vagy az egyiptomi istenekhez. A létezés értelme ez az átalakítás - jó esetben az egyén erre hamar rádöbben, és mindent a transzformációnak rendel alá, hogy beteljesítse ember mivoltát, rossz esetben dzsemet készít.

Miközben a lentieket írtam, visszagondoltam a saját nyári szüneteimre falun, amikor egy nap egy-egy évnek tűnt, és a patak menti növények szaga sokkal harsogóbb volt, és be kellett vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem voltam nagy olvasó. Nagyjából hatodikos koromig kínkeservesen haladtam a kötelezőkkel. A képregényeket a Fülesben imádtam, amikor jött az utcánkban a postás néni, mindig reménykedtem, hogy van még nála a heti új kiadásból. Próbálkoztam pár ifjúsági regénnyel is, de tény, hogy nem faltam a hűvös szobák mélyén a könyveket. Önmitológiailag milyen szép lenne ez a kép, hogy a könyvek voltak társaim gyerekként, de az igazság az, hogy az utcabeli gyerekek voltak az én könyveim, rengeteget tanultam az emberekről abban az időben általuk, és azóta is hálás vagyok nekik, noha fölöttébb valószínűtlen, hogy e sorokat valaha is lássák.

A Waterloo-ról szóló rész a fejemben volt, úgy emlékeztem, Keegan írt erről "A csata arca" című munkájában visszaemlékezések alapján. Most utánanéztem, és csak a lövedékek zenei hanghatásait említik a visszaemlékezők, azt, ahogy a kardlapon és a szuronyon megpendülnek, és csengő, magas hangot képeznek a golyók. De ez is szép. 

Nagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében él, követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk. 

Van olyan írásfolyamat, amikor nem gondolok a képzeletbeli olvasóra, amikor elmerülök egy olyan világban, amit nagyon kedvelek. De a legtöbb esetben ott van a fejemben egy virtuális olvasó, akit nagyrészt persze magamról mintázok meg. A szövegalkotás tehát kétféle okból létezhet: áthelyeződni egy vágyott környezetbe, erre kitűnő példa Dugdelpuszta története - másrészt olyat írni, amit én is szívesen olvasnék. A virtuális olvasó természetesen olvasott olvasó, rendelkezik magyar és világirodalmi alapokkal, némi filozófiai, történelmi ismerettel, felületesen képben van a főbb vallásokat és szentkönyveket illetően, és jártas a mitológiában. A most következő történet, mely a „palóc mitológia” ciklus egy darabja, főképp ez utóbbira épít, egész pontosan Aktaión tragédiájára. A főszereplőjét ihlető személy sajnos már nincs velünk. Az írás célkitűzése a hosszadalmas felvezetés és a csattanó kontrasztjában az, hogy a hétköznapiból elemelkedjünk az isteni világba, ami egyszerre gyönyörű és brutálisan vad (rád nézek, Nietzsche). Ugyanakkor az elképzelt, optimális olvasó biztató jeleket fog felfedezni arról is, hogy a hétköznapiságban rejtetten ott lapul a végtelen és örök szépség.

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, aminek a férfi tagja nem merülhet álomba, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát kissé vontatottnak éreztem). Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

Azok, akik a nyolcvanas években voltak korai geekek és Alfát, Kockást, Roburt, Galaktikát olvastak, bizonyára találkoztak Zórád Ernő gyönyörű képregényalbumaival is. Ezekben többnyire két-három irodalmi művet dolgozott fel elképesztő megjelenítő erővel a mester. Számomra a legemlékezetesebb - és persze legfélelmetesebb - "A vurdalak család" volt, mely Tolsztoj egy korai, 1839-es, francia nyelven írott vámpírtörténetének képregényes adaptációja. Már a tény is egészen elképesztő, hogy jóval Stoker előtt a toposz bekerülhetett a magasirodalomba - bár azt hiszem, Tolsztoj egyfajta ujjgyakorlatnak szánta a novellát. Online nem ismerek magyar fordítást, angol sok helyen fellelhető, érdemes elolvasni. A cselekmény egyszerű: egy idős diplomata meséli a bécsi kongresszus idején tartott egyik estélyen egy főúri társaságnak fiatalkori küldetésének történetét, tragikus szerelmét egy parasztlány iránt, melynek a szerb folklór vámpírja, a vurdalak vet véget. A narráció inkább a frivol, a társaság hölgytagjait szórakoztatni kívánó, könnyed, tét nélküli, késő romantikus csevegésre emlékeztet, de még így is előtör mögüle több ízben a szörny és az elhagyott, vámpírok által uralt falu borzongató atmoszférája. Gondoljunk bele - a történet időpontja a 18. századra esik, amikor a délvidéken valóban sorban ássák ki a sírokat Magyarországon vámpírok után kutatva. A vurdalak egyébként annyiban különbözik a klasszikus vámpírtól, hogy elsőként a saját rokonait támadja meg, kommunikál, ravasz, képes cselt vetni. Ugyanakkor a novellában a szörny csupán katalizátornak tűnik, nem központi szereplőnek. Az egész műben van valami zavarbaejtő kettősség: az első felében az éteri szerelmi kínok mellett egy levágott török fej is hangsúlyos szerepet kap; később, mikor főhősünk egy nyomasztó jelenetsorban - a figyelmeztetések ellenére - visszatér az elhagyott faluba, a feszültséget kioltja, amikor menekülése közben az egykori lakosok burleszkszerű módon veszik üldözőbe.

Mivel gyermekkorom egy meghatározó elbeszéléséről van szó, idő kérdése volt, hogy hozzányúljak. Modernizáltam és átdolgoztam, más keretet, helyszínt és történelmi hátteret kerestem neki. Nem volt célom állást foglalni a 2. magyar hadsereg doni kálváriája kapcsán, de a történelmi szörnyűségek és a privát történet szörnyűségei szerintem jól rímelnek egymásra. 

A rajnapló saját példány.

Ha valaki kivonatolná a több száz, itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), és azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.