A tesztelő

atman addedNagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében él, követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk. 

szörnyek, démon, világége

Klasszikus gyilkosság nógrádi tájban

a lantosVan olyan írásfolyamat, amikor nem gondolok a képzeletbeli olvasóra, amikor elmerülök egy olyan világban, amit nagyon kedvelek. De a legtöbb esetben ott van a fejemben egy virtuális olvasó, akit nagyrészt persze magamról mintázok meg. A szövegalkotás tehát kétféle okból létezhet: áthelyeződni egy vágyott környezetbe, erre kitűnő példa Dugdelpuszta története - másrészt olyat írni, amit én is szívesen olvasnék. A virtuális olvasó természetesen olvasott olvasó, rendelkezik magyar és világirodalmi alapokkal, némi filozófiai, történelmi ismerettel, felületesen képben van a főbb vallásokat és szentkönyveket illetően, és jártas a mitológiában. A most következő történet, mely a „palóc mitológia” ciklus egy darabja, főképp ez utóbbira épít, egész pontosan Aktaión tragédiájára. A főszereplőjét ihlető személy sajnos már nincs velünk. Az írás célkitűzése a hosszadalmas felvezetés és a csattanó kontrasztjában az, hogy a hétköznapiból elemelkedjünk az isteni világba, ami egyszerre gyönyörű és brutálisan vad (rád nézek, Nietzsche). Ugyanakkor az elképzelt, optimális olvasó biztató jeleket fog felfedezni arról is, hogy a hétköznapiságban rejtetten ott lapul a végtelen és örök szépség.

erdő, mitológia

1986. július.18.

kredenc Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, aminek a férfi tagja nem merülhet álomba, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát kissé vontatottnak éreztem). Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

történelem, alvás

Látogatás a partizánnál

RajnaploAzok, akik a nyolcvanas években voltak korai geekek és Alfát, Kockást, Roburt, Galaktikát olvastak, bizonyára találkoztak Zórád Ernő gyönyörű képregényalbumaival is. Ezekben többnyire két-három irodalmi művet dolgozott fel elképesztő megjelenítő erővel a mester. Számomra a legemlékezetesebb - és persze legfélelmetesebb - "A vurdalak család" volt, mely Tolsztoj egy korai, 1839-es, francia nyelven írott vámpírtörténetének képregényes adaptációja. Már a tény is egészen elképesztő, hogy jóval Stoker előtt a toposz bekerülhetett a magasirodalomba - bár azt hiszem, Tolsztoj egyfajta ujjgyakorlatnak szánta a novellát. Online nem ismerek magyar fordítást, angol sok helyen fellelhető, érdemes elolvasni. A cselekmény egyszerű: egy idős diplomata meséli a bécsi kongresszus idején tartott egyik estélyen egy főúri társaságnak fiatalkori küldetésének történetét, tragikus szerelmét egy parasztlány iránt, melynek a szerb folklór vámpírja, a vurdalak vet véget. A narráció inkább a frivol, a társaság hölgytagjait szórakoztatni kívánó, könnyed, tét nélküli, késő romantikus csevegésre emlékeztet, de még így is előtör mögüle több ízben a szörny és az elhagyott, vámpírok által uralt falu borzongató atmoszférája. Gondoljunk bele - a történet időpontja a 18. századra esik, amikor a délvidéken valóban sorban ássák ki a sírokat Magyarországon vámpírok után kutatva. A vurdalak egyébként annyiban különbözik a klasszikus vámpírtól, hogy elsőként a saját rokonait támadja meg, kommunikál, ravasz, képes cselt vetni. Ugyanakkor a novellában a szörny csupán katalizátornak tűnik, nem központi szereplőnek. Az egész műben van valami zavarbaejtő kettősség: az első felében az éteri szerelmi kínok mellett egy levágott török fej is hangsúlyos szerepet kap; később, mikor főhősünk egy nyomasztó jelenetsorban - a figyelmeztetések ellenére - visszatér az elhagyott faluba, a feszültséget kioltja, amikor menekülése közben az egykori lakosok burleszkszerű módon veszik üldözőbe.

Mivel gyermekkorom egy meghatározó elbeszéléséről van szó, idő kérdése volt, hogy hozzányúljak. Modernizáltam és átdolgoztam, más keretet, helyszínt és történelmi hátteret kerestem neki. Nem volt célom állást foglalni a 2. magyar hadsereg doni kálváriája kapcsán, de a történelmi szörnyűségek és a privát történet szörnyűségei szerintem jól rímelnek egymásra. 

A rajnapló saját példány.

vámpír, történelem, Tolsztoj

Egy nő a sötét rengetegben

ut felulrolHa valaki kivonatolná a több száz, itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), és azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.

kísértetek, házasság

Négy jegyzet a Boszorád nevű helyről

SziklaNégy ülésben írtam meg ezt a történetet, és mindegyik részben más és más elbeszélői stílussal próbálkoztam. Az események katalizátora egy olyan jelenés, melynek létezését már több korábbi szereplőm feltételezte, itt eleinte inkább anyagtalan fenyegetésként tűnik fel, de idővel testet ölt. Szeretném ezt a szörnyeteget - mert a mi szemünkben a nálunk hatalmasabb létező óhatatlanul is szörny - a magaménak, saját kreálmányomnak tudni, a teremtő pozíciójának minden következményével együtt. A cím némiképp emlékeztet a Három óriásplakát... című film címére, ez pusztán véletlen. A történet helyszíne ismét Sirom, pontosabban a Sirom feletti rejtélyes erdő, ahol az ilyen típusú történek kezdődni szoktak, és ahol véget is érnek.

erdő, Sirom, Darwin-lény

Osztályok közti átrendeződés a krízis hatására

agakA zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket  narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most  a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.

járványügy, világvége, koronavírus

Újévi beszélgetés a lefejezés nehézségeiről

koponyaA lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk.

történelem, Mohács

Karácsony előtt

menyezetHol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.

Mindenhol.

Isten, halál, betegség

A tragédia születése

horhosBolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

történelem, Madách

6. oldal / 26

Cookie-kat használunk

Weboldalunkon cookie-kat használunk. Ezek egy része nélkülözhetetlen az oldal működéséhez, míg mások az oldal és a felhasználói élmény javítását segítik (követő cookie-k). Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a sütiket vagy sem. Felhívjuk figyelmét, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem fogja tudni használni a webhely összes funkcióját.