Novellák

Az egyik korai és igen fontos írásom. 2009-ben írtam - a Járványügyi álmok című novelláskötet nyitó darabjaként -, de még mindig frissnek és erősnek érzem minden bekezdését. Ez a szöveg még itt, ebben a környezetben is nyers, vad, tabudöntögető és provokatív. Technikailag baromi nagy újításnak véltem akkoriban, ahogy az egyes bekezdések úgy kapcsolódnak, hogy a utolsó mondatban lévő gondolatot felkapja, és más vonatkozásba helyezve folytatja a következő bekezdés. Egyedül a zárásban lévő jelenet, az apa bukása az, ami mai szemmel kicsit túl sok, zsúfolttá teszi érzelmileg a sztorit, de indokolja a lány furcsa és torz világlátását és passzivitását. Azóta elkészült a novella folytatása is, a lány és a fiú sorsát egy elbarkádozott vidéki várban, Hollókőn vittem tovább. 

Amikor kamaszként nyaranta munkásokkal dolgoztam építkezéseken, megdöbbentett, mennyire mániákusan beszélnek a  nőkről és a szexualitásról. Még az idősebb, nyugdíjból bedolgozó szakik is folyamatosan megjegyzéseket tettek az utcán haladó lányokra, hangsúlyzva saját, töretlen potenciáljukat. Később ezt az attitűdöt értelmiségi táraságban is tapasztaltam. Ha körbenézel az utcán, megfigyeled a reklámokat, a minket körülvevő képeket, a festményeket  a múzeumokban, elolvasod a 2000 legfontosabb regényt és a líra javát, és aztán esetleg foglalkozol Schopenhauerrel - könnyű belátnod, hogy a világunkat a nemiség akarata irányítja. És akkor az internetről még nem is beszéltem. A legtöbb problémát a szexualitás okozza, a rabszolgái vagyunk a faj fenntartásának - vagy az erről való képzeteknek. Elgondoltam azt, ahonnan mindez eredt, a történelem előtti, a teremtés utáni vad és nyers időt, melyben mindez eldőlt. Az élet még apró hajtás volt ekkor, tele távlatokkal - az ember benne pedig egy kísérlet, remény, lehetőség.  

Hamuból por, énekelte 2018-ban Severija az akkori tavasz általam legszéthallgatottab zenéjében (a tévésorozat, amiben elhangzik, nem remekmű, de van benne lélek), és töredékeiben megértettem a dal szövegét, és eszembe jutott, hogy mennyire fölös minden írói törekvés. Erről egyébként a Ghost Story című filmben van egy nagyon jól megírt monológ, ahol valaki egy házibuliban Beethoven kapcsán fejtegeti az alkotó és egyébként minden emberi cselekedet mulandóságát. Ezt kellett volna észben tartanom, mielőtt beneveztem annak idején egy novellapályáztra, de valamiért - nosztalgikus okokból, vagy a viszonylag nagy összegű nyeremény vagy a lehetetlen téma, mint kihívás miatt - megtettem. És nem nyertem semmit. Nincs ezzel semmi baj, annak idején, tanárként megélhetési pályázó voltam, rengeteg novellát és forgatókönyvet küldtem mindenfelé, és nyertem is velük pár százezer forintot - akkori, kora 2000-es évekbeli árfolyamon mérve nagy összegeket - szóval megértem a sikert és a kudarcot is. De a kudarc akkor és ott megint ráébresztett arra, hogy ez nem jó irány. Nem azért, mert úgyis minden megy a levesbe (zu Staub), hanem azért, mert amíg itt vagyunk, nem irányítottan, hanem a saját utunkon kell előre menni, a saját témáinkhoz kell ragaszkodni, abból lehet igazán valami értékes. Ettől függetlenül felrakom ide a szöveget - bár nem tekinthető horrornak. Előtte érdemes elolvasni hozzá az egykori pályázati kiírást, hogy kiről szól tulajdonképp.

Annak idején, a főiskolán a "Bevezetés..." típusú tárgyak közül talán a "...nyelvtudományba" végű volt a legunalmasabb és leginkább idegen számomra. Mostanában sokat olvasok azokról a nagy nyelvészekről, akik az ötvenes és hatvanas évek sztárjai voltak a tudományos közegükben, de talán a szélesebb, értelmiségi közönség számára is. A filozófia, a nyelvészet és az irodalomtudomány aranykora volt ez az időszak. Ma már elképzelhetetlen az a szellemi pezsgés, az az izgalom, megható naivitás és komolyság, ami például hatvannyolcat jellemezte. Az írás halott hőse ennek a kornak a tanúja. Az elméletből mozog a gyakorlat felé. Célja, hogy megfogalmazza azt, amit nem kellene kimondani. 

A képen látható könyv egy 1860 körül kiadott katolikus énekeskönyv. Családi tulajdon, látszik rajta, az őseink buzgón forgatták. Számomra egy feldolgozatlan szöveg, de kisgyerekként a legrejtélyesebb dolog volt a falusi házban - azt hiszem, nagyban hozzájárult, hogy ennyire vonzódom az íráshoz.

Ezt a történetet loptam, egész pontosan egy barátom mesélte még a főiskolán, hogy van egy Moldova írás, melyben egy lány és egy fiú búcsúzkodik a peronon, aztán az utolsó előtti pillanatban bemondják, hogy a vonat egy órán át még az állomáson rostokol, ami után a szerelmesek nem tudnak mit kezdeni egymással. Ugyanez az alapötlet egyébként már felbukkant Kosztolányinál is (Hrussz Krisztina csodálatos látogatása; Éjfél/Kísértethistóriák, Maecenas 1987 - az első horrorkönyvem!), aki egy sírból visszatérő leány kapcsán írja meg, hogy mennyire nem lehet mit kezdeni a boldogsággal és az idővel, ha e kettő hirtelen rendelkezésünkre áll. Egyébként pedig vissza akartam térni az Istent megkérdőjelező, ellene lázadó cselekvőhöz, aminek ábrázolását ebben az írásban kezdtem el.

Minden írás titkolt vagy nem titkolt vágya, ultima ratioja, hogy megváltoztassa az olvasóját. Hogy mikor az elovassa a "vége" feliratot, másképp lássa a világot. Persze kutya nehéz dolog tizenötezer karakteren belül ezt véghez vinni, de csakazértis ilyesmire törekszem itt. A  mostani novella ismeri a korlátait, ezért igazából arról szól, hogy mi lenne, ha valóban létezne egy olyan könyv, ami radikális változást indít el bennünk, miután elolvastuk. És hogy hogy jön ehhez C.C.Catch legjobb száma, a Heartbreak Hotel? A "vége"szó után érthetővé válik minden. 

Be kell valljam, hogy felnőttkorom óta, mióta lehetőségem van rá, elég sokat játszom számítógépes játékokkal. Egyrészt mert azt gondolom, hogy az olyan játékok, mint a Senua's sacrifice vagy a Last of us már valóban egy új, a filmhez és a könyvhöz felmagasodott  történetelmesélési technikát hordoznak, melyet érdemes tanulmányozni, mert ez a jövő - másrészt puszta élvezetből. A fenti képre, pontosabban a kapcsolódó videóra is a játékok kapcsán akadtam rá. Csak egy promóciós anyag volt de megfogott a hangulata, és mögé gondoltam egy történetet. 

Itt kezdődtek a rossz dolgok. Hallottunk már ilyenről, és akkor - mivel mással esett meg - viccesnek találtam. De akkor már itt volt. Nálunk. Nem tudtuk őt meggyőzni, hogy nincs ott senki. Minden racionális érv lepergett róla. Hiába volt nevetséges az egész feltételezés, hogy valaki éjjelente az udvaron ólálkodik, és órákon át figyeli az ablakát - nem érdekelte. Látja. Hiszi. És fél. Az idegen férfi motoz, motyog, különös jeleket vés a párkányra. A párkányon persze nem  volt semmi. Szívem mélyén megértettem őt. Gyermek lett ismét, és emlékszem még, amikor éjjel rettegtem kimenni a vécébe, mert szinte láttam a farkasember vicsorgó fejét az ablakban. A vécé ablaka hat méter magasan volt - de ez nem számított a félelmemnek, ami máskor meg, a "Cápa" elolvasása után az ágyamban fekve rohant meg, noha hatszáz kilométerre volt a legközelebbi tenger. Csakhogy én kinőttem ezt a félelmet, ő viszont akkor kezdett visszaöregedni bele, és innen  már nem volt visszaút. Nem maradt más eszközöm - írtam köré egy történetet.

Karl Ove Knausgard könyvében olvastam a szülést leíró részt, amikor eszembe jutott egy éjszaka, amikor nem sokkal azután, hogy az újszülött lányomat hazahoztuk a kórházból, és végre elaludt, azt mondtam a feleségemnek, hogy ez az ember fog minket eltemetni. És ennek a megrendítő és bensőséges, de mégis furcsa felismerésnek az emléke magával hozta egy üres kórházi ágy képét, egy nő alakját, aki épp elveszített valakit, és aztán jött az, hogy mi történik azután, miképp lehetséges a lehetetlen, de itt meg talán egy méltatlanul alábecsült film volt a segítségemre. Nagyjából így, ezekből született meg a történet.

Immár több mint tíz éve, hogy elhagytam a pályát, de minden hónapban legalább egyszer azt álmodom, tanítok. Ha kérdezi valaki, miért léptem ki, azt mondom, nem tudtuk már hova rakni azt a sok pénzt, külön garázst béreltem a fizetésem miatt. Közben persze tanárként anyámék jóvoltából mehettem csak nyaralni, ők segítettek megvenni első, tízéves autómat, ővelük húztam ki hóvégén, fizetésig. És emellett az őrjítő pénztelenség mellett a világ egyik legnehezebb munkáját végeztem. Többnyire szerettem, és nagyon is komolyan vettem az egészet. Persze bizonyára okoztam károkat is, és a vége felé inkább már csak a rutin mozgatott, ám voltak pillanatok, isteni másodpercek, amikor úgy éreztem, jó vagyok benne. De soha nem mennék vissza.