Novellák

A fejérkői rom tényleg létezik, a története – Koskától eltekintve – nagyjából azonos az itt leírtakkal. A sztoriban vázolt üzleti vállalkozás is felmerült bennem idősödő szüleim okán. Nagyobb távlatban tekintve pedig annak idején, a kilencvenes évek végén egy TIT–tanfolyamon tényleg sokat agyaltunk azon, hogy lehetne Nógrádot felvirágoztatni, és arra jutottunk, csak a várak, a romantika által divatba hozott múltbamerengés és az erdők azok, amik itt vonzerőt jelentenének. Azóta eltelt több mint harminc év, én író lettem és elköltöztem, Nógrád pedig semmit nem változott, Észak és a történelem elfeledett hátsó udvara maradt. Talán jobb is így.

Sinkóval kettőezerhuszonhat nyarának végén másztuk fel Fejérkő várába, ami Sámsonháza mellett, egy sziklakiszögelésen állt „míg a rohadék husziták le nem rombolták”, magyarázta nekem Sinkó lihegve, mikor megálltunk a három semmi kis falmaradvány előtt, melyek közeit belepte a gyom.
Nyár vége volt, a vadszeder rásült a bokrokra, szarvasürülék párállott a levegőben, és mi úgy véltük, még mindig előttünk az élet, sőt, azt reméltük megtaláljuk a várbeliek rejtett kincsét a fémkeresővel, amit Sinkó valami haverjától kért kölcsön.
Sinkóval - akinek igazi neve Sinkvics volt, cs-vel, vagyis nem úgy írta, mint az egri főkapitányt alakító színész -, még gyerekkorunkból ismertük egymást. Mind a ketten Siromban töltöttünk pár nyarat, a nagyszülőknél, aztán az enyémek elhaltak, a házukat eladtuk, Sinkóék meg elköltöztek Pestre, de ő pár éve, a Műegyetem elvégzése után visszatelepedett Nógrádba, Márkháza mellett vett tanyát. Ekkor indult újra - igaz, kissé döcögősen - a kapcsolatunk.
Emlékszem, amíg a romhoz caplattunk a köríves, fokozatosan emelkedő földúton, vázoltam neki legújabb üzleti tervemet arról, hogy a nyuggereknek lehetne egy spéci élelmiszer-házhozszállító szolgáltatást csinálni. Akkoriban a salgótarjáni önkormányzatnál dolgoztam, és már nagyon untam a délelőtti kávézgatást, a sok ügyfelet, akik fokhagymásra lehelték a levegőt és az ezredfordulós felújításból itt ragadt, borzalmasan kényelmetlen irodai bútorokat.
„Szóval csinálnék egy prospektust, amibe lehetne jelölni a kaját, amit akarnak, egy iksszel, ezt minden hétfőn bedobnám a Karancs-völgyi falvak öregjeinek postaládájába, ők kedden visszaraknák, én begyűjteném és hétvégéig szállítanék” magyaráztam lelkesen. „Ezek az idős emberek már nem nagyon tudnak kimozdulni, a falujukban nincs normális bolt, így aztán kapva kapnának a lehetőségen, még némi szervízdíj ellenében is. De a lényeg a prospektus.”
Azért kellett ez az ósdi, nyomtatott forma, mert a vásárlóközönség nagy része nem mozgott komfortosan az interneten, valószínűleg a tévé távirányítója volt a legbonyolultabb műszaki termék az éltükben. Egy töredékük persze posztolt a Facebookra, főképp névnapi és születésnapi sziporkázó, tündöklő GIF-eket virágokról, kiscicákról vagy képeket az unokákról, akikre igazából senki nem volt kíváncsi, de ezen minoritásra nem alapozhattam. Amúgy a történelemszakom miatt ismerek ilyen szavakat, mint például a minoritás.
„Hát, ez szerintem hülyeség” foglalta össze Sinkó a véleményét, mikor már felértünk a romhoz, „nagyon kicsi az árrés, ha aztán a rendelésekkel te elmész a teszkóba vagy a lidibe, és ott bevásárolsz, szóval ez így nem üzemeltethető gazdaságosan” csóválta fejét, és önkéntelenül igazat adtam neki, mert mindig is vágott az esze.
Odafenn aztán összeraktuk a gépet, és felváltva elkezdtük vele pásztázni a talajt. Ahogy említettem, sűrű aljnövényzet nőtte be a területet, féltem, kullancs – vagy ahogy errefelé mondjuk: paklincs – megy belénk, és meleg is volt, a tücskök idegesítően ciripeltek, a levegő valahogy összetömörült, ezért fellélegeztem, mikor fél óra eredménytelen kutatás után Sinkó szünetet rendelt el.
A kirándulóknak összeácsolt padokhoz telepedtünk le, elővettük a parizeles szendvicseket, amiket anyám készített, langyos sört ittunk rá dobozból, aztán némiképp elégedettebben bámultuk a romokat.
„Egészen nagy vár volt ez” szólalt meg Sinkó később, „majdnem akkora, mint Hollókő. Nem észvesztő, hogy mostanra csak ennyi maradt belőle? Nem mindennek ez a sorsa?”
Túlságosan fellengzősnek és asztali okoskodásnak tűnt számomra ez zárómondat, ezért rákérdeztem, mit tud a pusztulásáról. Sinkó ugyanis egész komoly kutatómunkát folytatott Fejérkő kapcsán, hozzám már eleve úgy állított be, hogy van egy tuti kincslelőhely, amit le kellene ellenőriznünk.
Most lassan kezdett bele „volt egy tűzvész. Legalábbis a feltárt hamuréteg ezt sugallja. Lehet, ostrom is volt. Később, a már elhagyott, üres várat husziták foglalták el, harc nélkül. Amikor távoztak, lerombolták a főbb védműveket. A források említik a vezérük, Jan Koska nevét is, aki egy nagyon tehetséges és szerencsés katona volt. Több rajtaütésszerű huszita győzelem fűződik a nevéhez. A Zsigmond-korabeli források egyike azt is lejegyzi, hogy pont itt, Fejérkőnél elvesztette fél karját, ezután így is nevezték, Egykezű Jan.”
Elégedetten bólogatott, majd hozzátette, hogy a karral együtt ugrott Koska szerencséje is, két évvel később, egy kisebb csatában Zsigmond katonasága megverte, őt magát elfogták, Budára vitték, ahol szépen fel is négyelték.
„Kemény világ volt az” tette még hozzá, majd felállt „na folytassuk, ezúttal az erdőben, szélesebb övezetben, hátha ott ástak el valamit a menekülők”.
Én már nem sok kedvet éreztem az egészhez, Sámsonháza felől vastag, sötét felhők bodorodtak, és a szél is feltámadt, ózon és eső szagát hozta, de nem akartam Sinkó előtt gyengének tűnni, ezért megragadtam a keresőt, és megindultam vele. Mikor felhangzott az első mennydörgés, cseréltünk. Ekkor már a romoktól eltávolodva, az erdős részen kujtorogtunk, itt kevésbé volt sűrű az növényzet, könnyebben ment munka. Egy fának dőlve figyeltem, ahogy a földet pásztázza a műszer tányérjával, el is szunnyadhattam, mert arra nyitottam ki a szemem, hogy felcsipogott a műszer.
Sinkó dermedten állt egy kis sziklakitüremkedés szélénél. A gép határozottan jelzett, hogy van valami odalenn, én pedig tudtam a dolgom, a hátizsákomból elővettem a gyalogsági ásót, amit a balassagyarmati katonai boltban vásároltam még évekkel ezelőtt, és gyorsan ásni kezdtem vele. A mennydörgés odafenn egyre sűrűbb szövésű lett.
Nem a felszínen volt, jó mély gödröt kellett kaparnom, míg a csontba ütköztem. Óvatosan megtisztogattam a környékét, kilapátoltam a kerületét, majd izzadt fejjel felnéztem Sinkóra, aki fölöttem állt, mint valami dölyfös várúr.
„Egy alkar” mondta ő, és csak bámult lefelé, „de hol a test többi része?”
„Talán ezt annak a huszitának keze, a félkarúnak” jegyeztem meg bizonytalanul, mire bólintott, valóban, mondta, Koskáé lehet, itt vágta le és temette el a kezét, de mi ez ott….
Leguggolt, és a gyökerek szövedékéből, a szétomlott ujjpercek közül kibányászott valamit, amit aztán a fény elé tartott, hogy én is láthassam.
Egy gyűrű volt. Kopott, sárgás felületű, nem tűnt aranynak, inkább olyan rezesvörös árnyalatúan opálosodott el. Sinkó óvatosan megtisztította ingje aljával, majd ismét megvizsgálta, aztán megvonta vállát „hát akkor ennyi” motyogta, aztán kutatóan rám pillantott, és megkérdezte „megtarthatom?”
Hazudnák, ha azt mondanám, olyan vonzást éreztem, mint Frodó az Egy Gyűrű iránt, de mégis belémhasított egy kis fájdalom. Annak a tudata, hogy Sinkó mellett mindig is másodhegedűs, örök vesztes leszek. „Persze” mondtam, „nem vagyok az a nagy gyűrűs”.
Akkor persze nem tudtam, de ezzel megpecsételtem a sorsát.
Betemettük a gödröt, és a mind jobban rákezdő esőben visszamentünk a kocsimhoz. Az ingünket terítettük a fejünkre, Sinkónak még a gépet is védenie kellett, félt, ha nagyon megázik, bedöglik, és nem igazán volt olyan anyagi helyzetben, hogy kárpótolja a tulajt.
Ő is csak tengett-lengett, mint én, kisboltokban, éjjel-nappalikban melózott Tarjánban, vagy a pásztói kórházban a recepción. Alkalmi találkozókon túl nem figyeltünk túlságosan egymásra, de ha összefutottunk itt-ott, beszámoltunk a terveinkről a másiknak, és elmeséltük kudarcainkat is őszintén.
A várbéli kincskeresés után megint egy hosszabb szünet állt be kapcsolatunkban, szem elől tévesztettem őt, amiben talán jómagam is ludas voltam, mert lett egy barátnőm, ceredi volt a lelkem, minden este fél órát autóztam azon a nehéz hegyi szerpentinen, hogy lássam. Nagy volt a szerelem, ami aztán takarékon is megmaradt, lassú égésű, biztos lángra kapcsolt. Bepunnyadtunk, szülei házának felső emeletén vackolódtunk össze a télre, mint két medve, sorozatokat néztünk, és sajtos melegszendvicseket ettünk hozzá, közben rengeteg Kofolát megittunk amit a füleki Tescóból hoztam, és mindezek annyira összekovácsolták kettősünket, hogy kezdtünk egyre inkább hosszú távú partnerként tekinteni a másikra. Talán emiatt a szépen szervesülő folyamat okán nem figyeltem oda Sinkóra, csak akkor, amikor a Nógrád honlapján, amire néha rápillantottam, hogy képben legyek a helyi dolgokkal, egy interjút találtam vele.
Ekkor már tavaszodott.
A szövegből kiderül, hogy az elmúlt fél évben Sinkó kiépített egy élelmiszer házhozszállító vállalkozást, ami előbb kicsiben kezdte, majd mind nagyobb távlatokba röpítette a siker. A Karancs völgyéből mostanra már kiterjesztették működésüket Szécsény és Hollókő irányába, de tervezik új bázisok építését más megyékben is. Az operáció lényege a könnyen olvasható, nagybetűs, papír alapú katalógus volt, melyen az idős vásárlók bejelölhették, mit kérnek, a házszállító autó ezeket begyűjtötte, és az áru pár nap múlva landolt a kapujuk előtt.
Előbb dühöt majd csalódást éreztem. Az árulás keserű ízét a számban. A vesztesek gerinctörő lelki fájdalmát. A barátnőm nem értett mi van, napokig nem ettem, csak némán őrlődtem, végül elhatározásra jutottam, és felkerestem Sinkót.
A cége, az Alkonyfutár, a Garzon toronyház alatt bérelt irodát, Salgótarján belvárosában, két perc sétára a munkahelyemtől. Visszafogott, svéd stílusú beltér, operátorok pultjai, ő maga fent fogadott, egy kis galérián, ahol csak egy kopár íróasztal kapott helyet laptoppal. Fürkésző volt a tekintete, mikor kezet fogtunk, majd hellyel és ásványvízzel kínált. Csak az előbit fogadtam el, bár eredtileg úgy terveztem, végig állok majd a beszélgetésünk során, hogy felülről nézhessek le rá.
„Elloptad az ötletem” mondtam minden bevezetés nélkül, kissé túl színtelen hangon. Ezen elgondolkodott, gyűrűs ujjával a műanyag asztallapot kocogtatta, végül felemelte kezét, és mutatta „nem én voltam, hanem ez.”
A gyűrű, az a gyűrű, amit együtt találtunk, ott ragyogott ujján.
„Ne szédíts, elmondtam neked a katalógusos dolgot, és te szépen megvalósítottad” folytattam erőtlenül, mire fejét csóválta, és előadta, hogy kijavította az ötletem legnagyobb hibáját, mert a vállalkozását egy saját élelemiszer depóra alapozta, ahova nagykereskedőktől beszerezte azt, amit az öregeknek terített, így nem csak a szervízdíjat, hanem a vételi-eladási árrést is megtarthatta. „Így már működőképessé vált az eredeti koncepció” magyarázta roppant nyugodtan „vagyis amit te soha nem vittél volna sikerre, azt a gyűrű megoldotta”.
„A gyűrű” bukott ki belőlem, mint egy ijedt hobbitból, mire megvonta vállát, és azt kezdte magyarázni, hogy biztos benne, hogy a gyűrű hozta meg a szerencséjét, ahogy Koskának is annak idején. Mióta kezén van, sorjázanak a fejében a jobbnál jobb elképzelések, írt például egy önmegvalósítással kapcsolatos könyvet, csak még nem adta ki, kitalált egy teljesen új mártást, aminek az íze megőrjít mindenkit, akinek ad belőle kóstolásra, illetve felvázolt papíron egy új típusú szerkezetet, ami talán képes volna antigravitációs mezőt gerjeszteni, és ez, ha valaha megvalósul, olyan mértékű felfedezés lenne, mint a kerék feltalálása anno.
„Most komolyan” kérdeztem elkeseredetten „ezt mind megcsináltad az elmúlt hónapokban”, mire válaszul ismét felemelte gyűrűs kezét, és én nem tudtam mit mondani, otthagytam őt, köszönés nélkül lerobogtam a galéria lépcsőjén, de kifelé menet azért jó adagot kimarkoltam az ügyfeleknek kitett cukorkákból.
Ezután nagyon hosszú ideig elvesztettük egymást, bár én követtem Sinkó pályafutását, figyeltem az országos majd közép-európai méretűvé duzzadó céghálózatát, ami többféle megoldást nyújtott a régió elöregedő társadalmának, mivel később már nemcsak élelmiszert szállított elektromos önvezető furgonjaival a nyugdíjasoknak Gdnasktól Szófiáig, hanem gyógyszert is, sőt, ápolókat közvetített, utóbbiakat a Fülöp-szigetekről avagy más egzotikus helyekről toborozta. Elolvastam a könyvét, melyből megtudhattam, hogy az ötleteink pátyolgatása és babusgatása helyett a cselekvés az, ami az énfejlődés kulcsa. Sokszor vásároltunk az általa piacra dobott HESZ-szószból, ami hagyma-ecet-szilva kombója volt, és valóban megőrjítette az ember ínyét. És az utolsó találkozásunk előtt nem sokkal felröppent a hír, hogy a cége együttműködési megállapodást kötött a NASA-val egy új hajtómű prototípusának kidolgozására.
Sértődöttségem okán nem kívántam vele kapcsolatba lépni, igaz, nem is nagyon tartózkodott már akkor a környéken, meg nekem is megvolt a magam dolga, kettőezerharmincban lányunk született, harminckettő elején főosztályvezető-helyettessé léptettek elő az önkormányzatnál, aztán jött a forint összeomlása, át kellett állni az újpengőre, és a segélyszállítmányok kiosztást is ránk bízták, de ez már egy másik történet.
Az én sztorim Sinkóval kettőezharminchat nyarán ért véget, pont tíz évre rá, hogy felbandukoltunk Fejérkő várába.
Kézzel írt meghívót küldött, hogy ott szeretne velem találkozni, ahol minden elkezdődött. Sokáig tűnődtem rajta, mit tegyek, végül beültem az öreg, benzines Volvómba, ami őskövületnek számított az utakon – a gyerek mindig megbámulták –, és elvezettem Ceredről, ahol Ilona szüleinek halála után végleg megragadtunk, a fejérkői turistakomplexumig.
Sinkó ugyanis az államtól bérbe vette a területet, és a romból egy rekonstruált középkori várbelsőt építtetett, míg mögötte, a dombon szálloda, wellnessközpont, lovarda kapott helyet.
A levél szerint engem a vár felső tornyában várt, pontban kettőkor. Csak később jutott eszembe, hogy nagyjából ezidőtájt ástuk ki a gyűrűt annak idején.
Olyan volt a helyszín, mint a legutóbbi találkozásunkkor: egy tetőtér, fapadló, két szék, lecsupaszított asztal, rajta laptop. Csak a forgótáras pisztoly hozott eltérést az összképbe.
„Az minek” kérdeztem, mikor a komornyik becsukta mögöttem az ajtót.
Sinkó a torony gótikus ívű ablakában állt, kifelé nézett, a szemközti szántóföld irányába, ahol tehenek legelésztek ráérősen.
„Emlékszem, hogy milyen volt először kézbe venni” mondta fojtott hangon. „Semmi extra, csak végtelen nyugalom és bizonyosság. Hogy ezentúl minden másképp lesz.”
Megfordult, és kezet fogott velem „a gyűrűről beszélek” tette hozzá. Még mindig a pisztolyt nézve bólintottam, „gondoltam”. Nem sokat változott, kissé őszült, de jó kondiban volt, velem ellentétben, én ugyanis egész szép kis hasat növesztettem az utóbbi időben, és erősen kopaszodtam.
Leült a székbe, és intett, hogy foglaljak helyet, majd hosszan bámult rám, végül megragadta, és felemelte a pisztolyt, megpörgette a tárat, aztán eltartotta magától. „Mióta a gyűrű nálam van, minden évben teszek egy próbát. Három hely üresen marad a tárban, háromba töltény kerül. Pörgetek, és…”.
Elfordítottam a fejem, amikor a fejéhez emelte fegyvert, mire ő elnevette magát. „Hát nem látod, hogy nem kell félni? Hisz itt vagyok, hála a gyűrűnek. Amúgy meg mit ér a bizonyosság érzete a bizonyítás nélkül?”
„Megvan mindened” mutattam körbe „miért kockáztatsz?”.
„Mert be akarom bizonyítani, hogy végtelen hatalmat kaptam a sorstól” mondta ő, „csakúgy, mint Koska”.
„Valamiért ő megszabadult a gyűrűtől” tettem hozzá, mintegy elfogadva a lázálmai rendszerét. Végre visszanéztem rá. A pisztoly ismét az asztalon pihent. Csöve felém mutatott. Míg beszélt, végig azon tűnődtem, miért hívott ide, és bizony felmerült benne, hogy engem, eredettörténetének egyetlen szemtanúját akar eltüntetni a világból.
Azt mondta egyébként, hogy nincs semmiféle negatív kisugárzása a gyűrűnek. Nem szívja el az energiáit, nem kötött vele gonosz, ördögi alkut, nincs hatással lelkére, a tetteire, jellemére. Ugyanaz a Sinkó maradt, aki volt, csak közben a térség leggazdagabb emberévé vált, és ha az antigravitácós hajtómű kész lesz, akkor talán a világ urává emelkedik, az új, ismeretlen térségek császárává, hisz a hajtóművel felszerelt űrhajókkal könnyedén be lehet majd utazni az univerzumot.
Ekkor az ötlött fel bennem, hogy talán ez a gyűrű igazi célja, hogy felkerüljön az égbe, és valamiképp visszatérjen oda, ahonnan származik, de a gondolat elfoszlott, mikor levette az ujjáról az ékszert, ami hangosan koppant az asztalon, majd ismét felemelte a pisztolyt.
„Mi az istent csinálsz”, szakadt ki belelőm, és ő mosolygott, mikor válaszolt „lehetek a mindenség ura, de mi van, ha mindez valóban nem rajtam áll, nem az én érdemem” nézett rám kérdőn és kétségbeesetten, majd megpörgette a tárat „csak egy módon tudom bebizonyítani, hogy nem báb vagyok, hogy nem minden egy fémdarabon múlik, hanem én magam voltam a sorsom kovácsa, én értem el mindent”.
Ennyit mondott, és meghúzta a ravaszt.
Szerencsére volt egy kamera felettünk, aminek nagylátószöge tűpontosan rögzítette az eseményeket. A szétszakadó csontot, a kirobbanó agyvelőt és a vérpermetet. Azt, ahogy hátradől székével, lábával felrúgva az asztalt, amiről minden a földre hullott, az a kis sárga karika pont elém. Ösztönösen vettem fel, mielőtt felálltam, és odarohantam hozzá, de ekkor már ott volt egy testőr is, aki földre tepert, meg a komornyik, aki a halottat tapogatta.
Késő délután lett, mikorra a rendőrök elengedtek. Álldogáltam egy kicsit a Volvó mellett, néztem a felfordulást a várudvaron, aztán megindultam az egyik jelzett ösvényen, mely a fal íve alatt vezetett, a hegy oldalában. Jó fél óra múlva megtaláltam a helyet. A fölből előtörő kőcsonk igazított útba. A sarkammal majd a kezemmel vájtam a gödröt, nem akartam eljutni a csontokig, elég volt húsz centi. Beledobtam a rohadék huszita gyűrűjét, majd gondosan betemettem, és az avart is eligazgattam rajta.
Mintha sosem járt volna itt senki.

2025