Novellák

1980. január 30-án Salgótarján környékén ködös idő volt várható, kisebb havazásokkal. Éjszaka a hőmérő higanyszála -5 fokig süllyedt. A Nap 16:41-kor tért nyugovóra, ami a hegyek közt nem mérvadó, mivel a félárnyékos téli alkonyat korábban érkezik e tájra, de nagyjából ezidőtájt indult el egy tízéves kisfiú az eresztvényi sípályáról az erdőn át hazafelé.

Elsőre furcsának tűnhet, hogy ilyen fiatal gyermek nekivág a rengetegnek, még inkább az, hogy délután is egyedül utazott fel busszal (a sofőr később emlékezett rá) zagyvarónai otthonuktól Eresztvényig, miután szüleinek kézzel írt cetleit hagyott hátra: „Anyu, Salgóra mentem”. (A salgói vár és az Eresztvény nevű korabeli síközpont nagyjából egy helyet jelölt a környék lakosainak szemében). A nyolcvanas évek elején jóval nagyobb volt a közbiztonságba vetett hit az országban, a pártállami sajtó a brutális gyilkosságokat, különös eseteket szűrte, tompította – így talán érhető a gyermek aznapi magabiztos önállósága.

A hazafelé vezető erdei út hét kilométeres, lefelé ereszkedő terepen vezetett. Számításba kell vennünk a vastagodó sötétséget, a ködöt és a több órás síelés okozta kimerültséget. Reggelig több centi hó hullott, elfedve a nyomokat.

A fiú soha nem ért haza.

A szülők másnap délután kettőkor jelentik az eltűnést. A keresését azonnal megkezdik, a megyei napilapban, a Nógrádban azonban csak három nappal később jelenik meg egy „Ki tud róla?” felhívás. Február elsején helikoptert és lovas határőröket is bevetnek. Ötödikén indítják a legnagyobb expedíciót: katonák, kutyák tíz négyzetkilométeres körben, 2,5 kilométeres széleségben fésülik át a tájat a húsz centis hóban. Február 13-án, szerdán újabb, sok résztvevős kutatás történik, ekkor persze már kevés remény van a pozitív végkimenetelre. Háromszáz rendőr, határőr, munkásőr és a budapesti forradalmi ezred tagjai járják az erdőt. A szakadó hóesésben, eljutnak Rónabányáig, ami fontos motívum lesz, ez a település is nagyjából hét kilométerre fekszik Eresztvénytől, ahonnan a fiú elindult (Eresztvény, a fiú szülőháza és Rónabánya egy háromszöget alkot a térképen). A sötétedés vet véget az akciónak.

Április 11-én kollégiumi diákok bevonásával folyik kutatás, majd ezt követően az újabb keresést már a hóolvadáshoz igazítják: április 18-án ismét katonák és határőrök járják a vidéket, ezúttal is eredménytelenül.

Időközben a hatóságok ellenőrzik az eltűnés környékén tartózkodó magán és vállalati gépkocsikat, sok száz bejelentést hallgatnak meg, szakemberek végignézik a volt bányaterületek légaknáit, és a nyomozók végigkövetik a családi, rokoni és baráti szálakat.

A rendőrség sajtóban megjelenő következtetése tehetetlenségről árulkodik: a fiú vagy eltévedt vagy baleset áldozata lett, „de valamilyen módon kikerült az átvizsgált területről”.

Ezek után nem meglepő, hogy a történet végkifejletéhez a hatóságnak nincs sok köze.

Április 30-án délután bejelentés érkezik a rendőrségre, hogy egy gyermek testét találták meg a korábban már keresési területként jelölt Rónabánya mellett, egy Mélyhajlás nevű részen. Valamiért a Nógrád erről csak öt nappal később, május 5-én ad hírt. A cikk többször leszögezi, hogy nem volt idegenkezűségre utaló nyom a helyszínen, és a boncolás is a kihűlés okozta halált támasztja alá. A hivatalos magyarázat tehát: a fiú eltévedt, letért az ösvényről, majd hosszas bolyongás után a Mélyhajlásban megállt pihenni, és a fáradtságtól elaludt.

A cikkíró mintha maga is értetlenkedne: „Csupán az hat zavarólag, hogy a sítalpat és a síbotokat nem találták a közelben”, de aztán később megnyugtatóan beszúrja, hogy a boncolás megkezdéséig azok is valamiképp meglettek. „Minden más híresztelés ellenére” az ügyet tehát balesetként zárják.

A kisertetjaras.blog.hu oldalra kívánkozik a történet, kár, hogy a szerzők már nem élnek. Nézzük csak, mit kérdezne Noémi és Bálint: miért vártak a szülők tizenhat órát, másnap délutánig a rendőrségi bejelentéssel? Hogyan lehet az, hogy Rónabánya környékéig többször elért a kutatási terület, mégsem találták meg a fiút? Miért várt a Nógrád májusban öt napot a megtalálás publikálásával? Mi ez az egész a hiányzó majd hirtelen meglett sífelszereléssel?

Nem tudom, milyen végkövetkeztetésre jutna a paranormális jelenségekre szakosodott egykori páros.

A most következő írás nem akarja megoldani az eset rejtélyes elemeit – amik egyáltalán nem biztos, hogy léteznek, lehet, csak a negyvenöt évvel ezelőtti múlt torzítása, a hiányos információk és a szakmai ügyetlenkedések okozzák bennünk a kérdőjeleket.

Ez a történet, amit az eset inspirált, jóval kisebb célt tűz ki maga elé. Emléket akar állítani egy nagyon bátor kisfiúnak, aki azon a január napon az alkonyatban egyedül nekivágott az erdőnek.

Nógrád. Csodák és babonák földje. Álmaimban visszatérek a bezárt gyárak, eltemetett viaduktok, romjaikból soha fel nem éledő várak, hegyek közé zárt falvak és városok vidékére, és tudom, hogy egy részem soha nem fog szabadulni, ott maradt valahol az erdőben Péterrel. Igen, az erdőt kihagytam a felsorolásból, pedig ez a táj legfontosabb része, annak ellenére, hogy itt nem alakult ki valódi, erős természetjárás, ami unalmassá és kiszámíthatóvá tenné a rengeteg belsejét, nincsenek országosan ismert csúcsok, népszerű ösvények, a kék túra is épp, hogy a déli peremvidéket érinti, Hollókő, Sirom környékét. A fatolvajlás és legalizált verziója, az úgynevezett erdőgazdálkodás csak bele-belemarnak ebbe a szövedékbe, így a vadon jobbára magára hagyatva tenyészik, és aki itt nő fel, az tudja jól, a zsigereiben érzi, hogy az emberi jelenlét csak ideiglenes, mi csak megtűrtek, jöttmenetek vagyunk a fák és bokrok közeiben, ahogy a falvakban az üres házakat felvásárló pestiek vagy hollandok, és igazából mindig is a rengeteg marad az úr, ha mind elmegyünk, átveszi majd a helyünket, benövi a gyárudvarokat, kihajt a Kádár-kockánk ablakán, körbefonja a lakótelepeket, és felkapaszkodik a tizedik emelet erkélyéig.

Ez az erdő titkokat lát. Olyan dolgokat, melyek léte az ősidőkbe nyúlik, amikor a képzelet, vagyis a Történet teremtő erővel bírt. Entitások élnek benne, amit egyetlen műhold, vadkamera vagy fényképezőgép lencséje se fog megörökíteni soha. De ettől még ott vannak.

Elmondom, miért vagyok ebben olyan biztos, és talán ez magyarázat lesz arra is, hogy miért nem megyek vissza Nógrádba, csak akkor, ha nagyon muszáj, ha végképp nem elodázható, hagyatéki ügyben vagy temetésre vagy rokonlátogatásra, de ekkor se maradok sokáig, azt pedig végképp elutasítom, hogy ott tartózkodásom alatt az erdőbe betegyem a lábam, nem, az ilyesmi ki van zárva. Amikor a felségem azt javasolja, kiránduljunk, ha már úgyis itt vagyunk, mert nézd milyen gyönyörűek ezek a hegyek, a Karancs, a Medves, meg a Solymó, akkor legelőbb is kijavítom, hogy

– Nem Solymó, Somlyó. És nem megyünk oda, semelyikre. Legalábbis amíg élek. Utána azt csinálsz, amit akarsz.

Duzzogva félrenéz az anyósülésen, hátul a kislányunk alszik a gyerekülésben, és csak akkor vagyok nyugodt, ha a huszonegyesen elhagyjuk a „Nógrád vármegye” táblát, amin egy lázadó kéz lefestette a „vár” szót.

Néha ilyenkor rákérdez, mi a bajom, és már majdnem azon vagyok, hogy elmesélek neki mindent, az egész eseménysort, melyben a valóság, a tények összekeverednek a képzelettel, vagyis inkább azzal, amit egy álom hozadékának, egy féléber vízió eredményének hiszek, de végül feladom, mert nem értené meg, mi történt akkor, vagy ha mégis – mivel racionális és okos nő, egy könyvelőirodának dolgozik – elutasítaná az egész kupacot úgy, ahogy van. És igaza is lenne. Mert ha már csak egy kis részét elfogadjuk a Történetnek, akkor óhatatlanul bűnrészesek leszünk, tovább éltetjük és tápláljuk a babonákat és legendákat, a fák közt várakozót, márpedig ezt nem akarom.

Ettől függetlenül mégis le kell írnom az eseményeket, az igazat és a valószerűtlent is, tanulságképp vagy inkább figyelmeztetésként. Azóta van bennem e a sürgető késztetés, mióta a tüdőspecialista, akivel átnéztük a leleteimet, sajnálkozva összefoglalta a kilátásokat, és sok szerencsét kívánt. Hazamentem, és nem beszéltem a feleségemnek a dologról, sőt, senkivel nem osztottam meg a sötétséget, ami rám telepedett. Amint túljutottam a gyász stációin, és elhatároztam, folytatom az életem, amíg lehet, számba vettem, mit kell elintéznem. Az elvégzendők egyike volt ez az írás, amit letétbe helyezek a végrendelettel együtt az ügyvédemnél azzal, hogy miután elmegyek – ezt a szép, eufemisztikus kifejezést használom a levegőért kapkodó fuldoklásra – küldje el az általam kiválasztott online és offline tartalomszolgáltatóknak. Csak lesz olyan, aki leközli. És ha így történik, akkor valahol, az internet bugyraiban, a szövegrengeteg egy szegletében elfeledve, de kereshetően megmarad majd a figyelmeztetésem. Ennyit tudok tenni értetek.

Kezdjünk hát bele.

A Történetnek nem én vagyok a főszereplője, nem is Szilárd, hanem Péter. Jómagam csak megbízhatatlan szemtanújaként téblábolok benne, ám nekem bőven elég volt ez is, mert amit ebben a minőségemben átéltem, az mindörökre megváltoztatta a valóságról alkotott képemet. Bevallom, előtte is élénk fantáziájú, jó képzelőerejű fiú voltam, aki érzékenyen rezonált a könyvekre. Talán emiatt kovácsolódott össze a gimnáziumban hármasunk. Péter és Szilárd mindketten jó magyarosok, könyvtárjáró, filmrajongó kamaszok voltak, fő szakterületünk a sci-fi és a horror, meg talán a fantasy. Ma geekeknek vagy kockának neveznénk magunkat, de akkoriban, a kilencvenes években nem ismertük ezt a kifejezést. A barátságunk lassan szervesült, harmadikra ért be, és az utolsó évben már sülve-főve együtt voltunk. Az osztálybeli többi fiú némi irigykedéssel figyelte triumvirátusunkat, hasonló kötelék nem alakult ki köztük, és ma is úgy vélem, csak a háromtagúság miatt úsztuk meg, hogy lebuzizzanak minket.  Az ifjúkori gonoszságnak is megvannak a maga természetes korlátai.

Az érettségi után egyben tartott miket a lendület, az a fajta eltúlzott ragaszkodás, ami a harctéri bajtársakat is egymáshoz kapcsolja, a közösen átélt megpróbáltatások, a középiskola minden kicsinyes, dühítő és kellemetlen – néha szégyenletes – történésének emléke. Szinte naponta találkoztunk ezerkilencszázkilencvennégy nyarán, de már mind éreztük, hogy ennek hamarosan vége. Szilárd a rendőrtiszti főiskolára készült Miskolcra, én bölcsésznek Pestre, egyedül Péter maradt a városban, hogy pénzügyi ismereteket tanuljon. Többnyire náluk gyűltünk össze, mert ő a város szívében lakott, egy nagy, tízemeletes panelben. Az erkélyükről jól lehetet látni mindent, a hegyeket, a Karancs tömbjét északra, a két ikertornyot, amiket a helyiek valamiért csak Garzonnak neveztek, az épületek tégla- és hasábformáival kerített főteret és körben az erdőket.

Emlékszem, augusztus vége felé volt, amikor itt, ezen a helyszínen először felbukkant közöttünk a Történet. Szilárd hozta be, magam előtt van, ahogy Péterék erkélyén ül, az egyik kopott, napszítta vászonú széken, mellette a pohár Kőbányai, kezében a cigaretta, amivel mostanában ismerkedett, és eltűnődve megkérdezi

– Hallottatok már az eltűnt kisfiú esetét? Itt történt, a hegyek közt, Eresztvényben.

Mi az erkélyre dőlve figyeltük a fő út forgalmát, most megfordultunk, és ránéztünk kérdőn, mire készségesen folytatta: – A bátyám mesélte, ő még emlékezett rá, mert az eset után nagyon félt.

– Milyen eset? – kérdeztem, és közben a tarkómon a rövidre nyírt hajszálak töveiben bizsergés kélt. Éreztem, hogy valami készülődik, és talán azt is, hogy most kellene megállítani, de elbűvölve hallgattam.

– Egy fiú ezerkilencszáznyolcvan telén eltűnt a hegyekben. Az erdőben. Sokáig keresték, de a teste csak tavasszal lett meg. Megkérdeztük anyámat is, ő mindenre emlékszik, és azt mondta, úgy rémlik neki, azt beszélték, hogy valaki meggyilkolta, de hogy mi történt valójában, soha nem derült ki. Érdekes lenne utánajárni, nem gondoljátok?

Némán hallgattunk, tűnődtünk, forgattuk magunkban a dolgot, aztán azt mondtam, hogy akkor ez már tizennégy éve történt, jóval a rendszerváltás előtt, szóval nehéz lenne anyagot találni róla. Ezt Szilárd is belátta, túllendült rajta, mindig is ő volt a legstabilabb hármunk közül. Felvetette, hogy a hétvégén menjünk el az Interjú a vámpírral című filmre, amit támogattam, de oldalra sandítva láttam, hogy Péter nem engedi el a sztorit.

Mivel kezdő vagyok az írás terén, mindezidáig adós maradtam a külső és belső jellemzésekkel mely minden elbeszélés szilárd bázisa kell hogy legyen, olyan, amire építhet az olvasó fantáziája. Átlagos külsejű kamaszok voltunk, Szilárd kissé magasabb, én talán vastagabb a kelleténél, Péter enyhén pattanásos. Szilárd megfontolt, kissé lassú gondolkodása sokszor nevetségessé tette, ám azt el kellett ismernem, hogy majdnem mindig okos és pontos megállapítás lett a folyamat végeredménye. Úgy vélem, én lehettem a visszahúzó erő a csapatban, ösztönösen tartottam a szokatlan dolgoktól, szabálykövetésre és fegyelemre neveltek szüleim. Velem ellentétben Péter igazi kalandvágyó alkat volt, gyakran keveredett idétlen avagy kínos szituációkba idősebb, agresszív alakokkal, lányokkal vagy rendőrökkel.

Az azonos érdeklődés mellett talán pont ezek az eltérések adták meg a dinamikát hármasunk, de az tény, hogy az eltérő vonások okozták a tragédiát, egész pontosan Péter izgágasága, amivel belekapaszkodott az ügybe, és aztán nem is engedte, míg el nem jutott addig az átkozott januári hajnalig.  

Pár nap múlva egy szürke mappával állított be az esti videónézésre. Coppola Draculáját akartuk újraértelmezni a Brad Pitt-féle vámpírszépség okozta émelygés miatt, de Péter azonnal belekezdett, ahogy megérkezett. Mint kiderült, a könyvtár mikrofilmtárában megtalálta az esetről szóló cikkeket

– Milyen eset? – értetlenkedtem, mire türelmetlenül Szilárdra mutatott

– Ő mesélte a múltkor. A kisfiú esete, aki eltűnt az erdőben.

Kinyitotta a mappát, belenézett megerősítésképp, aztán folytatta. Végigszemlézte az ezerkilencszáznyolcvanas év első négy hónapját. A megyei újságban jó párszor foglalkoztak a fiú eltűnésével, lefénymásoltatta és ki is jegyzetelte őket.

A gyerek a város szélén lakott, ahol a nagy, szabadtéri strand is volt. Innen indult kora délután busszal a hegyekben lévő eresztvényi sípályára. A kutatócsapatok azt feltételezték, hazafelé már gyalog akart jönni, az erdőn át, ami nagyjából egyórás sétát jelentett lefelé, vagy még kevesebbet, mert az ösvény néhol síelhető volt.

– Buszra felszállni ugyanis nem látták – bólogatott Péter, a papírjait tanulmányozva – Itt is van, a buszsofőr, aki felvitte, emlékezett rá, arra is, hogy leszállt, de a visszafelé induló jártokon már senkinek nem rémlett.

Mivel nem ért haza éjfélig, a szülők a rokonokkal keresésére indultak, de csak az erdő szélét tudták átfésülni, aztán a nagy köd miatt ezt is feladták, helyette már hajnalban értesítették a rendőrséget. A hatóság sem tétlenkedett, megszervezte a kutatást.

– Több ütemben – magyarázta Péter izgatottan. – Még aznap majd pár nap múlva ismételten átfésülték a terepet önkéntesekkel, és aztán még kétszer, a végén, márciusban, mikorra elolvadt a hó, már katonák és határőrök is bekapcsolódtak, jöttek a csehszlovákok is. Mivel havazott az eltűnés éjjelén, a lábnyomok eltűntek. A kutyák talán ugyanezen okból nem fogtak szagot, pedig többször bevetették őket. Azt persze nem tudhatták, hogy az átnézett terep, az erdők, ösvények, hegyoldalak, szurdokok milyen messze esnek attól a helytől, ahol végül majd fellelik a testet.

– Vagyis nem jó helyen keresték – szögezte le Szilárd, mire Péter elővett a papírjai közül egy térképmásolatot, és kiterítette a dohányzóasztalra a kólásüveg és a ropi mellé. Sóvárogva néztem a videómagnóra és a tévére, amin épp valami délutáni beszélgetős műsor ment. Johnny Deppet akartam mint Harkert, és Anthony Hopkins van Helsingjének kiabálását, nem ezt a homályos fénymásolatot bámulni.

– Itt találták őt meg a Medves-fennsíktól északra, már a határ mellett – mutatta Péter. – Úgy hívják ezt az erdőrészt, hogy Mélyhajlás.

– Miért? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem tudom, talán valami völgy.

Valóban az, ahogy később kiderült.

De most még ott voltunk hárman a nappali biztonságában, a térkép fölé hajolva, amin Péter ceruzával bejelölte a kutatási terület körívét, és a megtalálási pontot. A kettő jó messzire esett egymástól.

– Hogy jutott el odáig? Hány éves is volt? – kérdezte Szilárd döbbenten.

– Ez a jó kérdés – bólogatott Péter. – Tíz. Ám akad még pár fura dolog.

Ujjain számolva mutatta: – Egy: a rendőrség először azt nyilatkozta, hogy a holttest mellett nem volt síléc és bot, később aztán mégis valahogy előkerültek ezek is, állítólag egy bokorból. Kettő: nem állítom, hogy ezek a területek nagyon látogatottak, a Mélyhajlásnál nincs semmi, de azért favágók, vadászok, erdészek belebotolhattak volna a testbe korábban, is, nem? – komoran felnézett ujjairól ránk: – Három: próbáltam megbecsülni egy normális térképen a sípálya és a Mélyhajlás közti távot. Annyit írtak, hogy utóbbi Rónabánya mellett található. Úgy saccolom, hét-nyolc kilométer lehet gyalog az út. Nem tűnik soknak, de erdei, havas terepről beszélünk, mínusz négy-öt fokban, több órás síelés után. A fiú fáradt lehetett, és vegyük figyelembe a korát, ismétlem, tízéves volt.

Elhallgatott, ezért Szilárd megismételte

– Hogy az úristenbe jutott el odáig?

Éreztem, ettől bennem is mocorogni kezd valami. A Történet mindannyiunkban életre kelt.

Péter nem válaszolt, jó előadó módjára kivárt, aztán szép lassan fűzve szavait így folytatta: – És ezeken túl van itt még valami. A könyvtárban szóba elegyedtem a fénymásolós hölggyel, amikor látta, mit akarok nála másoltatni, megszólított. Emmának hívják, megjegyeztem, mert hülye név.

Ösztönösen én is, később jól jött.

– Kiderült, a férje akkoriban a Nógrádnál dolgozott fotósként. Ő ment ki az ügyeletes újságíróval azon a tavaszi reggelen a helyszínelőkhöz. Látta a fiú testét ott, az erdőben. És tudjátok mit mondott neki a férje?

Várakozóan néztünk rá. A szeme csillogása elárulta, hogy ez az egész mélyen megérinti, de akkor még nem is sejtettem, hova vezeti őt a Történet.

– Azt állította, hogy a gyerek sovány volt és sápadt, de egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy három hónapos halott. Mert a hivatalos magyarázat ez lett: eltévedt, elkóborolt, a hidegben elálmosodott, lefeküdt és kihűlt a teste. De az a kisfiú, akit a fényképész látott, olyan volt, mint aki pár napja vagy egy hete fekszik ott. Olyan volt, mint egy angyal, hogy szó szerint idézzem a feleségét.

– Ez durva – nyögte ki Szilárd, és egyetértettem vele. De inkább nem szóltam, mert még több részletet akartam, és Péter megadta nekünk:

– És a legfurább, hogy a rendőrök nem engedték lefényképezni a testet. Sőt, aláírattak vele és az újságíróval egy papírt, amiben az állt, hogy soha senkinek nem beszélnek arról, amit láttak. Annyit tett még hozzá a férje, hogy a fiú ruhája koszos és mocskos volt, szinte lefeslett róla a melegítőnadrág meg a pulóverek, a bakancsa szétnyílt, de az arca, a bőre nagyjából ép volt, nem kezdte ki állat, nem feketedett meg, nem püffedt fel. Ezek ketten láttak elég sok halottat a munkájukból kifolyólag, meg tudták ítélni, mi a helyzet, és ezt a rendőrök is levették, ezért volt ez a nagy titkolódzás és aláíratás. Mert ők is érezték, hogy a hivatalos magyarázat, a kihűléses halál nem igazán áll össze. De azt is tudták, hogy ha másféle estről kezdenek el beszélni a népek, az pánikot kelt, ráadásul egy elkövető személyét három hónap elmúltával fellelni esélytelen lett volna.

Újból a mappájába nézett: – Ugyancsak furcsa az, hogy április harmincadikán találják meg a fiút, de csak május ötödikén jelenik meg róla a cikk.

– Ez gyakori volt akkoriban – szólt közbe Szilárd. – Apámék mondták, Csernobil meg minden más nagyobb balhé kapcsán csak jóval később írták meg a dolgokat az újságok.

– Engedélyeztetni kellett a hatóságokkal, a párttal – tettem hozzá.

– Igen, de ez esetben mit kellett engedélyeztetni? – morogta Péter még mindig a lapokat böngészve: – Itt is van. A cikkíró felhívja a figyelmet, hogy idézem „minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az idegenkezűség kizárt”. Aztán a következő bekezdésben azt írja, hogy a rendőség az eset vizsgálatát még folytatja. Nem ellentmondó ez szerintetek? Ha valóban egy szerencsétlen eltévedés következményeiről van szó, akkor mit kell avagy lehet még vizsgálni az ügyön három hónap elteltével? – Letette a lapot, és üres kezeit bámulta: – Ez nagyon nem kerek. Csak oda tudunk kilyukadni, ahova annak idején a rendőrök: a fiú nem sokkal a megtalálása előtt halt meg! – Szilárdhoz fordult: – Most szükségem van egy cigire.

Hát így kezdődött.

A Történet innentől kezdve Péteré lett. Eggyé vált vele. Ő építgette, bővítgette, mint egy átkozott mitológiát, mint egy szektaalapító a vallását. A mániájává és a szenvedélyévé vált, ami miatt eltávolodott tőlünk. Persze ez utóbbi egyébként is bekövetkezett volna, hisz Szilár elment Miskolcra, én pedig a fővárosba költöztem egy koszos és hideg kollégiumba, ahol három másik fiúval osztoztam a szobán, és rövid ismerkedés után gyorsan elfajultak a dolgok: minden szerda-csütörtök éjjel hajnalig ment az ivászat. Már szeptemberben éreztem, nem lesz jó vége, de csak akkor szánom majd el magam a kiköltözésre, mikor a második vizsgámon megbuktatnak. De ez egy másik történet.

Kéthetente jártam haza, eleinte nagyjából így tett Szilárd is, és ilyenkor összejöttünk, sörözőkben vagy Péteréknél tárgyaltuk meg, kivel mi van, ki mit láttot vagy olvasott az eltelt időben. Hamar észrevettem Péter türelmetlenségét. Feszülten várta ezeknek a bevezető köröknek a végét, hogy rátérhessen kedvenc témájára. A Történet feszítette, ott növekedett benne, mint egy daganat, és október végére teljesen átvette az uralmat a gondolkodása felett. Egész addig csak fel-felemlítette a részleteket, teóriákat próbált eszkábálni, rögtönzött monológokat adott elő a rejtély elemei kapcsán, de aznap teljes pompájában tárta elénk, hogy min dolgozott a háttérben.

Épp egy Lovecraft-könyvet vittem vissza neki, gondoltam, csak beugrok, nem volt még telefonunk, ezért oda se szóltam. Az anyja nyitott ajtót, kedves, mosolygós, kerek kis asszony, jóban voltam vele mindig is. Beinvitált, majd a kisszobából kiszűrődő Cure-számot túlkiabálva bejelentett a fiának. Péter feltűnt a küszöbön, intett, menjek be, aztán a telefonhoz ment a nagyszobába. Az anyja ezt a pillanatot használta ki, megfogta a karom, és leültetett a konyhába. Először azt hittem, azért, hogy kényelmesebben tudjam levetni a cipőm. Neki is veselkedtem, ő pedig halkan megszólalt:

– Te tudod, hogy eljár itthonról? – kérdezte óvatosan. Megráztam fejem, mire kibukott belőle: – Tegnap rákérdeztem, hogy valami kislány van-e a dologban, de csak nevetett. Beszélj vele. Félek, rossz társaságban keveredett, talán drogozik. Olyan furcsa mostanában. Veletek jól elvolt, nem akarom, hogy elmaradjon tőletek, hogy elkallódjon.

– Az iskola…hogy megy neki? – kérdeztem jobb híján, kezemben a cipőimmel, mire legyintett, és kinézett az ablakon: – Kisujjból kirázza. De látom rajta, nem érdekli. Valami más van a fejében.

Ennyiben maradtunk, és mikor beléptem Péter szobájába, úgy éreztem magam, mint egy kém.

De nem kellett sokat melóznom, elmondott ő magától mindent.

– Kint voltam a Mélyhajlásba – kezdte minden bevezetés nélkül izgatottan. – El kell jönnöd megnézni, elképesztő egy hely. Egy keskeny völgy, földút szeli kettő, kétoldalt magasan emelkedő erdős oldal, kissé kanyarodik, így mindig csak az ívet látod, ha benne vagy – magyarázta, majd az asztalon lévő szürke mappájából fényképeket vett elő, és kirakta őket elém: – Ez az.

Erdőrészlet volt rajuk, agyagos, mély vágatú földúttal. A fák közei sötétlettek.

Újabb papírok kerültek elő a mappából, kézzel írt kusza jegyzetek sorakoztak rajtuk. Rendezgette őket, majd az erkélyajtóhoz lépett, résnyire nyitotta, aztán a fiókjából cigarettát és öngyújtót kotort elő: – Kérsz? – nyújtotta felém a dobozt, de csak fejem ráztam, a legutóbbi buli óta undorodtam a dohányfüsttől. Ő sietve rágyújtott, és profi módjára azonnal letüdőzte az első slukkot. Nyár végén még egyáltalán nem dohányzott rendszeresen, legfeljebb néha kunyerált Szilárdtól egy szálat. Láttam rajta, hogy belekezdene, de órájára pillantott, és inkább magának motyogta megnyugtatásképp: – Mindjárt mondom, csak megvárjuk Szilárdot, áthívtam, azt mondta, jön.

Felemeltem a fényképet, és megnéztem még egyszer. Az erdőrészlet egész átlagos volt, de – talán a fények tompasága, vagy a bokrok és fák aránya, az út szűkös csíkja miatt –, rosszérzésem lett a látványától. – A szüleid tudják, hogy ezzel foglalkozol? – kérdeztem aztán sután, mire ő

– Nem igazán.

– Azért lehet jó lenne, ha beszélnél róla nekik.

Rám nézett, olyan arckifejezéssel, ami új volt tőle. Egyszerre volt kutató, gyanakvó és ijedt a képe, aztán szánakozó mosoly lett belőle: – Úgyse értenék meg. Ez szerintem nagyobb az ő unalmas kis életüknél, de még talán a miénknél is.

Később jöttem rá, hogy a Történet beszélt belőle. Öntudatra ébredt, elszabadult, megerősödött Péterben, szép lassan kiépítette a birodalmát a fejében. Egy igazán jó Történet nemcsak eluralkodik az emberi tudaton, hanem át is alakítja azt. Felsőbbrendűvé, magabiztossá és rideggé teszi hordozóját. Felöltött bennem, hogy én miképp festhetek most az ő szemével.

Csöngettek, ez riasztott fel töprengésemből.  

Szilárd hosszan társalgott Péter anyjával, mindig is megtalálta a közös hangot a szülőkkel, most a vadas receptjéről diskuráltak, láttam, közben Péter lába az asztal alatt izgatott, öntudatlan mozgással reagál a várakozásra, mutatóujjával egy elkapart pattanás varját piszkálta az ajkán. Mikor barátunk belépett, elnyomta a cigarettát, izgatottan fölpattant, bezárta mögötte az ajtót, majd mellém ültette a vendéget a keskeny ágyára. Ő maga az íróasztalhoz telepedett, maga elé vette a kézzel írt jegyzeteit, majd végigmért minket, mint aki ellenőrzi, hogy képesek és hajlandóak vagyunk-e a befogadásra, aztán

– Nagyon jó, hogy itt vagytok mind a ketten. Az elmúlt hetekben kimerítő és alapos kutatást végeztem.  

– Milyen ügyben? – értetlenkedett Szilárd, aki mindig kissé lassabban kapcsolt.

– Az eltűnt fiú ügyében – toppantot lábával Péter ingerülten, majd folytatta: – Na szóval, elmentem a helyszínre. Felkerestem a házukat – kiderült, a szülei a haláleset után két évvel elköltöztek a városból, mindegy is, voltam a rendőrségen, de persze nem adtak ki semmiféle aktát – ismét Szilárdra nézett: – Nem tudsz ebben segíteni? Te a rendőrtisztire jársz…

Barátunk kényszeredett mosollyal széttárta karját: – Mégis hogyan?

Péter legyintett

– Gondoltam – majd visszatért jegyzeteihez: – Ahogy már többször előadtam nektek, van egy csomó kérdőjel az ügyben. Átgondoltam ezeket, összesítettem a tényeket, és arra jutottam, hogy három eshetőségről beszélhetünk.

Kivárt, mint a bűvész a nagy mutatvány előtt. Szilárd megmoccant mellettem, valamit mondani akart, de Péter megelőzte: – Az első a magányos elkövető. Valaki már régóta várt egy ilyen áldozatra. Kijárt síelni, de ez csak egy álca volt, valójában a gyerekeket nézte. Várt és várt, míg türelme meghozta gyümölcsét: ezerkilencszáznyolcvan január harmincadikán a kisfiú alkonyatkor elindult az erdőbe. Követte, de…

Direkt nem fejezte be, és nekem jó tanuló módjára eszembe jutott egy fontos részlet: – Nem ölte meg. Hisz a fotós, akiről meséltél, azt mondta, a test nem úgy festett, mintha januárban gyilkolták volna meg.

– Igen – bólogatott Péter – elvitte. Három hónapig ott tartotta magánál. Aztán ráunt és.

Elhúzta nyaka előtt az ujját, majd a mozdulat végén intőn felemelte: – De. Mert mindig van egy de. A Mélyhajlás nevű hely jó fél kilométerre van az úttól, a falutól pedig nagyjából ugyanennyire. Elég macerás dolognak tűnik odáig elcipelni a testet. Miért nem rakta ki az árokparton? Miért oda vitte?

– Lehet, hogy valamit szállított az erdőben. Talán egy erdészről vagy favágóról beszélünk – jegyezte meg Szilárd, aki közben a fotókat nézegette.

– És pont oda helyzené a tette bizonyítékát, ahol dolgozik, ahol nap mint nap jár? – nézett rá Péter fejét csóválva: – Nem, ez sehogy nem áll össze. Nézzük a második lehetőséget. A legtöbb rejtélyes eltűnést az ezzel foglalkozók a téridő torzulásának, dimenziókapuknak tulajdonítják. Az illető besétál egy kapun, és átkerül egy másik dimenzióba, egy miénkkel párhuzamos világba, ahol akár teljesen eltérő lehet a fizikai, biológiai környezet. Néhány esetben aztán, hosszú idő elteltével, egy másik megnyíló portálon visszajut a mi valóságunkba.

Néztünk rá értetlenül. Mindannyian szerettük a fantasztikus filmeket, olvastuk Nemere könyveit, melyekben ufókról és eltitkolt szovjet asztronautákról van szó – de az szórakoztató irodalom volt számunkra, amin jókat lehetett nevetni, míg ez a valóság.

– Nos, ez nem tűnik annyira valószínűnek – jegyeztem meg.

– Valóban – ismerte el Péter – szerintem se.

Szilárd fészkelődött, talán éhes volt, mert kintről pörköltszag hagymás-zsíros illata úszott be. Nagyot nyelt, és megkérdezte

– Mi a harmadik lehetőség?

– A buszsofőr – jelentette ki Péter. Ha lehet, még értetlenebbül néztünk rá, ezért hadarva folytatta: – Rémlik nektek, hogy volt egy buszsofőr, aki azt vallotta, hogy a gyerek felszállt a járművére? Ő vitte el a sípályához.

– És? – kérdeztem esetlenül.

– Mi van, ha a fiú soha nem szállt le a buszról? Az aznap síelők elég ellentmondásosan emlékeztek arra, hogy látták-e őt. Aki látta is, teljesen más ruhában írta le.

– Ez gyakori a szemtanúknál, tanultam – vágott közbe Szilárd. – A részletekben való eltérés a mai felfogás szerint természetes és valójában nem cáfolja, hanem megerősíti a vallomásokat. Ha a központi tapasztalás azonos, akkor ezek az eltérések általában nem kérdőjelzik meg a végkövetkeztetést.   

– Ráadásul, ha ő a tettes, miért vonná magára a figyelmet azzal, hogy bevallja, látta a fiút a buszon? – tettem hozzá könyörtelenül.

– Vagyis a fiú valóban leszállt és síelt – szögezte le Szilárd, mire Péter kissé összeroskadt. A Történet tüze kezdett elhalványodni benne. Túl sok volt a bizonytalan tényező. Éreztem, itt az idő, hogy végképp kioltsuk: – Mi van, ha valóban az történt, ami történt? Eltévedt, lefeküdt és a hidegtől elaludt? Te magad mondtad a múltkor a sörözőben, hogy ez a fajta halál az álomhoz hasonló folyamatként játszódik le. A delikvens észre se veszi, úgy véli, csak pihen egyet. Tegyük fel, áprilisig elég hűvös volt az idő ahhoz, hogy konzerválja a testet. Vagy a völgynek van egy olyan speciális mikroklímája, ami képes megőrizni az eredeti állapotot. Ezért nem látta a fotós a bomlás jeleit.

– És az állatok? – nézett rám sandán Péter, hangjában csalódottság csengett. Éreztem, közel járunk.

– Talán elkerülik azt a helyet. Nem tudom. Vannak ilyen területek, talán pont a spéci hőmérsékleti viszonyok miatt, vagy van ott valami földsugárzás, amit rühellnek, és pont ez őrizte meg a szövetek épségét – erősködtem. Éreztem, mindjárt megtörténik. Majdnem legyőztem a Történetet.

Ám ekkor Szilárd megköszörülte a torkát: – Srácok, én már korábban mondani akartam nektek valamit – felemelte a fényképet

– Ezzel kapcsolatban.

És el is mondta. Minden igyekezetem porrá omlott. Amíg beszélt, Péter kiegyenesedett, szeme csillogni kezdett, és egyre szaporábban vette a levegőt. A reinkarnálódott Történetnek oxigénre volt szüksége.

Szilárd elmesélte nekünk, hogy az anyja egy munkatársa a férjével náluk voltak tegnap este, és a férj pont a Mélyhajlás melletti faluból származik. Amikor ez kiderült, Szilárd szóba hozta a fiú esetét. A férfi jól emlékezett rá, és némiképp szégyenlősen bevallotta, hogy ott, a környéken mindenki úgy tudja, a Kocsis okozta a tragédiát.

– Milyen Kocsis? – kérdeztem döbbenten. A dolgok teljesen kicsúsztak az ellenőrzésünk alól.

A férfi szerint ezekben a régi bányászfalvakban mindig is beszéltek egy öregemberről, akit Kocsisnak vagy más néven Hajtónak neveznek. Aszott, sovány vénember, kis, keskeny kordét húz az erdei utakon. Ha összeakadsz vele, akkor megkér, segíts neki. Ha vagy annyira bolond, és engedelmeskedsz, befog a kocsi elé, ő maga felül a bakra, és addig húzatja veled magát, míg bele nem halsz. Ekkor a tested ott hagyja az útszélen, és új áldozat után néz.

Döbbenten hallgattunk. Aztán Péter kimondta

– Ez jó lehet. Ez egy jó megoldás lehet.

Ha felé fordulok, észrevehettem volna, hogy ismét erőre kap benne a dolog. De én valamiért Szilárdra pillantottam, és elhűlve láttam, hogy gonosz, hideg mosolyra húzódik szája. Pétert nézte. Önkéntelenül kinyúltam felé, ám ekkor húsos arca visszarendeződött, és arra gondoltam, talán csak képzelődtem, ez a sok hülyeség megzavart.

Szilárd hamar elment, mi ketten megnéztünk egy filmet, majd véget ért ez a különös este. Visszautaztam a fővárosba, és három hétig nem jöttem haza. Talán nem is akartam, mivel éreztem, hogy olyan dolgok várnának, melyek nincsenek ínyemre. Talán már féltem. Nem mintha hittem volna a Kocsisban, egy kísérteties öregemberben, akit a részeg bányászok találtak ki, hogy a gyerekeiket ijesztgessék, nem, de a zsigereimben éreztem, hogy Északon, a hegyek közt rossz fordulatot vesznek majd az események.

Hideg novemberi este találkozunk ismét a Borsodi sörözőben. A magas, kényelmetlen kerek székeken ültünk és boroskólát ittunk. Élveztem, hogy a pultnál nem kérik a személyimet, vastag, erős szálú szakállam, és a fővárosi létből jövő magabiztos nagyvonalúság kellően meggyőző erővel bírt.

Szilárd kissé zavartnak tűnt egész este, mintha próbálná felvenni a fonalat, néha értetlenkedő kérdéseket tett fel, ellenben Péter, ő nagyon is elemében volt. A Történet diadalmaskodott rajta, teljes erővel lüktetett fejében, és kiöntötte az egészet az előttünk lévő keskeny, ragadós asztalra.

– Utánajártam a Hajtó vagyis a Kocsis alakjának – kezdte –, és azt kell mondjam, nem helyi találmány. Sok európai nép hiedelmében megvan a „halál kocsisa” képzet, a túlvilági szekeres, aki az élőket magával ragadja, dolgoztatja vagy a halott lelkeket fuvarozza, járja az éjszakát, az év utolsó napján pedig elcseréli a munkáját azzal, aki épp akkor hal meg.

– Volt erről valami film is, fekete-fehér – jegyezte meg Szilárd.

– Igen – bólintott Péter –, ugyanakkor a magyar néphagyományban nem nagyon találni nyomát. Ipolyi Arnoldnál semmi, Róheim Géza Magyar néphit és népszokások című könyvében ugyancsak semmi, Réső Magyarországi népszokásokjában még csak hasonlót se találni – ezek mind komoly tudósok voltak, akik kiterjedt kutatások alapján dolgoztak.

– Lehet, valami helyi dolog – kockáztattam meg. – Vagy a szlovákoktól jön.

– Jó helyen tapogatózol – hunyorított felém a barátom. – De kicsit nyugatabbra kell mennünk. A környékbeli bányákba elég sok német bányamestert foglalkoztattak. Általuk közvetítve elképzelhető hogy az „Alter Kutscher” alakja szüremlett át az itteniek fejébe. Nekem ehhez a támpontot Füredy Zoltán szociográfiája adta, ami ugyan a Siromban feljegyzett babonákról szól, de kitér rá, hogy a német hatások, különösképp a bányászhiedelmek, erősen formálták egész Nógrád képzeletét. Ebből indultam ki.

– Az „Alter Kutscher” az „Öreg Kocsis”, ugye? – fordította Szilárd. Olyan volt, mintha először hallana a dologról. Péter ivott, majd letörölte szájáról a sörhabot, és kivárt, mert valaki a pultnál, tőlünk pár méterre hangosan vitatkozni kezdett. Közelebb hajolt hozzánk, úgy folytatta, mint valami összeesküvő: – Magyarul egyetlen szakmunka található a német hiedelmekről, ha a Grimm-testvérek gyűjtését nem vesszük ide, „Az Érchegység mondái” című könyv. Ebben bukkan fel például a csupa szőr erdőpásztor, akinek alakja aztán gyerekkorunk rajzfilmfigurájában, Rumcájszba jelenik meg újra. Az eredeti karakter egyébként nőket erőszakol és utazókat foszt ki – legyintett, mert látta, ezen kissé eltűnődünk –, de mindegy is, nem ez a lényeg. A könyv a német-cseh határ legendáit, meséit dolgozza fel, és ezek közt találtam meg az Öreg Kocsis alakját, aki az éjszakát járva húzza a kordéját, és ha vándorral akad össze, azt befogja maga helyett, majd addig hajszolja, míg a szerencsétlen bele nem hal a kimerültségbe. Ez néha egy hét, máskor egy hónap, de van, hogy évekig kitart az áldozat. Éhséget, szomjúságot nem érez, nem öregszik, egyedüli szabadulása a halál.

– Hol szerezted meg ezt a könyvet? – kérdeztem, mire láthatóan kizökkent a ritmusból

– Az antikváriumban. A patakparton.

Gyakran jártunk oda, a Kulacs vendéglő melletti ócska kis boltba, ahol penészes papírszag és por uralkodott, és egy ősöreg, sárga bőrű férfi figyelte érdeklődve kutakodásainkat. Különleges boltos volt, minden egyes könyvre emlékezett, amit eladott valakinek. Ez azokból a megjegyzéseiből derült ki, amikor látta, hogy csak céltalanul nézegetjük a gerinceket, és egy-egy nekünk való újdonságra felhívta a figyelmünket. Jó sok pénzt otthagytunk nála kamaszkorunkban, emiatt szinte barátként kezelt minket, ami imponált nekünk. Felötlött bennem a nosztalgikus vágy, hogy másnap el kellene menni hozzá, de aztán nem lett belőle semmi. Ha megteszem, Péter talán még köztünk lenne.

– No jó, szedjük össze, mink van – mondta Szilárd a maga lassú, megfontolt módján. – Egy eltűnt fiú, rejtélyes tények a holttest kapcsán, és egy hiedelem valamiféle lényről, aki embereket fog be a kocsijába. Nekem ez így elég kevés.

Péter a fejét rázta, és dühösen koppantott az asztalon pohara aljával: – Akkor nem érted. A fiú testének állapota, az, hogy mennyire ép volt, meg az, hogy a ruhája szinte lefoszlott róla, pont azt támasztja alá, amit a Kocsisról beszélnek évszázadok óta.

– Hogy hónapokon át húzatta a fiúval a szekerét, aki végül belehalt, ezért ott hagyta őt az út mentén – összegeztem.

– Igen! – fordul felém Péter bólogatva: – Ez történt.

– Soha nem fogod tudni bebizonyítani – makacskodott Szilárd, én pedig gyengéden a lábába rúgtam az asztal alatt, mire értetlenül nézett rám. Péter nem válaszolt, helyette lekászálódott a székről, és bejelentette, kimegy cigarettázni. Odakint, a söröző előtti placcon a sárga fényektől derengő ködöt a völgyből kiemelkedő épülettömegek szabdalták. Megvártam, míg megjelenik alakja e háttér előtt, majd Szilárdhoz fordultam: – Ne provokáld.

– Mi?

– Nem látod, hogy teljesen a megszállottja lett a dolognak?

A fejét rázta: – Dehát zagyvaság az egész.

– Akkor is jobb, ha hagyjuk.

– Szerintem meg pont, hogy nem.

Neki lett igaza. Amikor Péter visszajött, másról kezdett el beszélni, egy filmről, ami teljesen felborítja a hagyományos mozgóképes narrációt, és a Kutyaszorítóbant jegyző rendező csinálta. Az est végén kimérten köszönt el Szilárdtól. Ekkortól számítom az eltávolodásukat. Szilárd is tehetett róla, mert ezután még nálam is ritkábban járt haza. Amikor nagy néha hárman találkoztunk, Péter nem hozta többé szóba az eltűnt kisfiú esetét. Helyette, eljött hozzánk, vagy telefonált nekem. December elején és karácsony tájékán újabb nyomokra akadt. Kiszélesítette a kutatását, és a városi levéltában hozzájutott régi, helyi újságokhoz is. Két olyan cikket is talált, melyek megerősítették a Kocsis alakját képzeletében.

– Sokkal több eset lehetett, de ugye véletlenszerűen keresgélek, ezek csak jöttek – magyarázta lelkesen a telefonban.

A Nógrád Megyei Hírlap egyik, ezerkilencszázötvenhatodik évi száma a Szilváskői fejtésen dolgozó szénbányászok kapcsán ír egy rejtélyes eltűnésről. Egy márciusi hajnalon Bagi József vájár az éjszakai műszakból hazafelé tartva társaitól elvált, hogy szükségét végezze az erdőben. Az erős ködben valószínűleg elkeveredett, majd árokba zuhant. Testére másfél hónap múlva találtak rá

– Találd ki hol! – kérte, én pedig kimondtam

– A Mélyhajlásban.

A másik eset jó pár évtizeddel korábban történt. A Salgótarján és Környéke írta meg a várostól nem messzire lévő macskalyuki bányászkolónia tragédiáját. A kőfejtő, mely annak idején egész Európát ellátta kockakővel, a Somoskői vártól pár kilométerre feküdt, mélyen az erdőben. A bányászoknak egy egész telepet létesítettek a fák közt, bolttal, iskolával, így a családjaikat is maguk mellé vehették

– A romok még mindig ott vannak, egyszer apámmal megnéztük, elég kísérteties – szőttem közbe.

A Nagy Háború második évében, egy februári reggelen a nyolcéves Kelemen András eltűnt az egyik barakkból. Kishúga, Jolán azt vallotta a csendőröknek, hogy szekérnyikorgásra ébredt, és arra, hogy Andráska már nincs az ágyban mellette, a lakrészük ajtaja nyitva, jön be a dermesztő hideg. Felverte szüleit, akik semmiféle keréknyomot nem találtak a friss porhóban, csak a gyerek meztelen talpának körvonalait, amit száz méterrel arrébb elmosott a szélfúvás. A hivatalos végkövetkeztetés szerint vándorcigányok csalogatták ki és lopták el a kisfiút a hajnal leple alatt.

– De nem így volt – tette hozzá Péter elégedetten. – A Kocsis vitte el őt is.

– Ezek szerint időről időre elragad valakit, hogy húzza a szekerét – mondtam, és éreztem, hogy olyan furán hangzik ez a számból, mintha egy rosszul megírt történetben szerepelnék.

– Úgy tűnik, de az évszámok nem mutatnak semmiféle rendszerszerűséget – jött a válasz, majd a barátom kis szünetet tartott, végül előállt a nagy tervvel, amit ki tudja mióta forgatott már magában: – Arra gondoltam, megnézem őt magamnak. Esetleg le is fényképezem.

Ekkor még nem dolgozta ki pontosan, hogy akarja ezt végrehajtani, úgy vélte, elegendő lehet, ha kijár a környékbeli erdőkbe, friss jogsija volt, gyakorlásnak is jó lesz, tette hozzá, leparkol egy-egy földúton, visz egy fényképezőgépet, és vár, hátha meglátja a Kocsist és akkor

– Szerintem ez nem így működik – vágtam közbe. – Szerintem nem lehet csak úgy összeakadni vele.

– De nagy szakértő lettél – replikázott ingerülten. Nem tudtam, hogy folytassam, mert fogalmam se volt, mit mondjak. Ma már lenne ötletem. Azt kellett volna tanácsolnom neki, hogy felejtse el az egészet, hagyja a francba ezeket a legendákat. De a Történetnek pont az a lényege, hogy amikor benne vagyunk, az ő akarata szerint haladunk előre.

– Gondolkozzunk még rajta.

Legközelebb az új, ezerkilencszázkilencvenötös év első hétvégéjén utaztam haza. Volt egy fergeteges buli valamelyik albérletben Pesten, jó három napig viseltem a következményeit (zúgó fej, csúnya térdsebek és egy olyan lány számonkérőnek tűnő telefonhívásai, akire nem is emlékeztem). Január ötödikén, szombaton tértem vissza a városba, és nem kerestem egyikőjüket se, de Péter megtalált. A fő utcán mentem, valami sálat akartam venni, mert a sajátomat szilveszterkor elhagytam, amikor lassított mellettem az autóval, és rám szólt, szálljak be. Nehezen indult a beszélgetés köztünk, mindenféle dolog szóba került, kinek, hogy telt az év vége, a vizsgák, az, hogy Szilárd eltűnt Miskolci száműzetésében, de aztán szóba hozta

– Gondolkodtam a dolgon, amiről legutóbb beszéltünk.

Felkanyarogtunk a város feletti hegycsúcsra, melyen egy partizán hatalmas fémszobra tornyosult. Gyerekkoromban hősiesnek és csodálatosnak tartottam az alakját, hisz semmit sem tudtam a Nógrádi-féle csoport meglehetősen kisszerű tevékenységéről a város környékén. Később találkozó- és randihely lett, még később elvitték. Leparkoltunk, és kiszálltunk, majd a talapzatnak dőlve bámultuk a várost. Hideg, szeles idő volt, a Tátra felől hőfelhők tömegei gördültek felénk.

– Kimennék az erdőbe január harmincadikán egy sátorral, hálózsákkal. Akkor tűnt el a kisfiú –– folytatta csöndesen, majd rám sandított: – Velem tartasz?

Olyan könnyű lett volna nemet mondani. Vizsgaidőszak volt, de nem csak emiatt. Az egész ötlet, hogy egy fagyos és sötét éjszakát az erdőben töltsek abszurdnak tűnt, de a helyszín miatt rosszérzés is párosult hozzá, mintha azt mondta volna, aludjunk a temetőben.

Ránéztem. A kamaszkori barátomat láttam, aki életem legproblémásabb négy évén át segített és kitartott mellettem a középiskolában. Tudtam, hogy emiatt örökké hálásnak kellene lennem. Ahogy bámultam a cigarettafüst mögötti arcát, megértettem, hogy mindenképp megcsinálja, akár vele tartok, akár nem. És ekkor megsajnáltam, mert el nem tudtam képzelni, hogy milyen lenne egyedül várni annak a szekérnek a hangját.

– Próbáljuk meg – mondtam, ami láthatóan felvillanyozta: – Rendben, a Mélyhajlásra gondoltam. Úgy vélem, arra vezet az útja, tudod, mint valami napi rutin. Ha valahol, akkor ott biztosan fel fog tűnni.

A szükséges eszközök összegyűjtése gyorsan ment. Nekünk volt egy kétszemélyes sátrunk, ő pedig szerzett valami rokonától jobb minőségű hálózsákokat.

– Mit akarsz csinálni az anyaggal? – kérdeztem azon estén, amikor nálunk készülődtünk. Az asztalán kulacs meleg teának, egy csomag Terefere keksz, zseblámpa, fényképezőgép és gázégő volt. Elhoztam apám katonai hátizsákját, amit még a honvédségből szerzett leszereléskor, abba pakoltunk. Az alján ott volt a nagy, széles pengéjű bicskám, csak a biztonság kedvéért.

– Nem tudom, talán beküldöm a képeket valami újságnak az egész történettel együtt – mondta tűnődve. – Azért az nagy durranás lenne, nem?

Bólogattam, de közben máson járt a fejem. Ekkorra megérlelődött bennem a gondolat, hogy ha ezt végigcsináljuk, és nem történik semmi – mert úgyse fog – akkor talán annyi haszna lesz a dolognak, hogy kigyógyul a rögeszméjéből. Megérti az új, felnőtt világunk működését. Hogy teljesen érthető legyen az akkori feltevésem, fel kell idéznem azt a fajta távolságot, mi lassan kezdett kialakulni köztünk. Én már túlléptem a gimnazista évek félig-meddig gyermeki, de még mindig a fantázia által vezérelt emlékén, és egyre inkább az alkohol, a nők és az egyetem túlélésének praktikáival foglalkoztam. Azzal, hogy miképp lehet konzerv löncshúsból nagy adag és tápláló rizses ételt készíteni, meg hogy maradjon pénzem péntekenként vonatjegyre. Pétert viszont ezt az egész kutatás lehorgonyozta valamiféle köztes állapotban, amire az igazi felnőttek némi derűvel és szégyenkezéssel tekintenek.

Valójában azt akartam, hogy felnőjön a barátom.

A felnőtté válás igazi tétje pedig az, hogy elengedjük a Történetet, annak érdekében, hogy minél több valós életet tapasztaljunk meg egészen addig, sietve és mohón, míg érzés nélküli hideg anyaggá nem válunk. Ebben a fázisban már az erdő nem a vérfarkas tanyája, a csillagos égboltról nem idegenek tekintenek le ránk, a nagymama kiürült háza nem rejt kísérteteket. A nagy elbeszélések, Poe-tól Lovecrafton át Stepehen Kingig, melyek uralták a mindennapjainkat, kiszürkülnek, gyermekivé és jelentéktelenné válnak. Hőseinkben, mint Van Helsing, Skywalker vagy Sherlock Holmes már nem közeli barátot, csak egy vázlatos, kiszámítható, régi ismerőst látunk. A korábban rajongott világok, Középfölde, Az Alapítvány bolygói vagy a Mars a gyerekkor térképein lesznek megállók, amire kedves, megértő nosztalgiával gondolunk majd, ha felnézünk az újságból a reggeli kávé mellett, amit a felségünk tett elénk a házban, aminek megvásárlásával harminc évre eladósítottuk magunkat.

Amit akkor elterveztem, szép és dicséretes törekvés volt, némiképp durva és önző elképzelés, de nem számoltam azzal, hogy a Történet nem enged el minket.

Alkonyatkor indultunk. A szüleinek azt monda, egy házibuliba megy, az enyéim nem voltak otthon. Amikor megérkezett, bepakoltunk az autóba, majd nekivágtunk a hegyeknek. A kanyargós, keskeny úton alig szóltunk egymáshoz, felettünk félhold világított, a tájat reggelről maradt dér csillogta be.  Csak akkor kezdtünk el ösztönösen beszélni, mikor Péter leparkolt egy földúton, és kirámoltunk a csomagtartóból.  

– Azt gondolom, a legfontosabb, hogy ha esetleg létrejön valami találkozó, akkor ne szóljunk hozzá, még csak a szemébe se nézzünk – figyelmeztetett társam, míg a vállára emelte a sátor zsákját.

– Miért, mi történik, ha beszélünk vele?

– Nem tudom, de jobb az óvatosság.

Elindultunk az erdőbe, egy keskeny ösvényen, amit a barátom már jól ismert, szórakozottan villogtatta elemlámpájával, közben arról magyarázott, hogy érdemes lenne szisztematikusan átnézni az összes újsághírt a Kocsis kapcsán, ki tudja, hány, hozzá köthető esetre bukkannánk.

– Akár egy jó kis történetet is írhatnék belőle – jegyezte meg elgondolkodva, mikor megálltunk pihenni, és ő élvezettel rágyújtott.

Egyikünk se gondolta, hogy majd én teljesítem ezt be.

Mikor a Mélyhajlásba értünk, már egészen besötétedett. A fák közti keskeny utat két-három méter széles sárga füves sáv határolta. A völgy valóban enyhén kanyarodott, a túlsó végét emiatt nem lehetett látni. Az ív közepén és belül vertük fel a sátrat, félig-meddig az erdőben. Aztán fát gyűjtöttünk, rengeteg fát, és felhalmoztuk az út mellett. Péter a legszárazabb darabokból gúlát rakott, majd meglocsolta egy kis üvegből benzinnel. Hátrébb léptünk, úgy dobta rá a gyufát. A tűz azonnal felcsapott, majd élénk lobogás után úgy tűnt, elhamvad, amitől pánik tört rám, de kisvártatva ismét feléledt, és mohón átrágta magát az ágakon. Raktam még rá pár darabot, aztán visszasétáltunk a sátorhoz. Észre se vettük, de közben szállingózni kezdett a hó. A barátom végignézett a völgyön, jobban mondva a sötétségen, amiből a lángok fényénél ki-kitűnt egy bokor vagy ág, én ráemeltem az elemlámpát

– Nem megyünk be?

máig magam előtt látom a ködből, lélegzetpárából és jégkristályokból font alakját, mely dacosan áll szemben az idő múlásával.

– Menj csak, elszívok még egy cigit – válaszolt. A sátorban meggyújtottam a gázégőt, kinyitottam az egyik lecipzárható, oldalsó kis ablakot, hogy jöjjön be levegő, és kiterítettem a hálózsákokat. Nem feküdtem le, mert én kezdtem az őrködést.

Az volt a terv, hogy váltjuk egymást, a kezünk ügyében lévő fényképezőgéppel, az ügyeletes folyamatosan, hajnalig táplálja a tőlünk jó nyolc méterre lévő lángokat, és várunk.

– Mi van, ha elriasztja őt a tűz? – szóltam ki neki.

– Nem hiszem, hogy érdeklené – jött a válasz, és ennyiben maradtunk. Mikor végzett, beült mellém, és fél szemmel a tűz által megvilágított utat lesve beszélgetni kezdtünk Szilárdról, hogy mennyire eltávolodott tőlünk, az anyja nemrég diagnosztizált betegségéről, amitől elszomorodtam, a könyvekről, amiket megvettünk, de nem olvastuk el őket, és azokról, amiket újraolvastunk, meg a filmekről, főképp a filmekről.

Éjfél felé járt, amikor azt mondta, pihen egy kicsit, hogy bírj a hajnali virrasztást. Bólintottam, majd kimentem, raktam a tűzre, aztán a sátor előtt beburkoltam magam a hálózsákkal, és vártam. A lángok sercegő-pattogó hangjai mellett időről időre zajok szűrődtek ki az erdőből előttem, oldalt és mögülem. Azt gyanítottam, vadak, amiket ide vonz a fény, melynek melegét néha, egy-egy légáramlat felém sodort. Egyébként dermesztő hideg volt, egy óra bóbiskolás után a szemöldököm bederesedett. Felálltam, kinyújtóztattam magam, sétáltam pár métert, majd visszatelepedtem őrhelyemre. Zsebemet hideg és megnyugtató fémdarabként húzta le a bicskám. Fél kettő körül aludhattam el, aztán nem tudom mennyi idő múlva arra riadtam, Péter a vállamat rázza

– Menj be, felváltalak.

Csak morogtam valamiféle köszönetet, és mint egy állat másztam be a sátor hideg és műanyagszagú belsejébe. Azonnal mély álomba zuhantam. Zavaros, szürke tónusú történet lebegett előttem, de már nem tudom miről szólt, pedig azóta is gyakran gondolok rá. Az biztos, hogy beszélgetésre riadtam fel, pontosabban egy mondatra, amit azóta belém maródott, a bőrömbe, a húsomba, sőt, talán a csontjaimra tetoválódott

– Éppenséggel segíthetek húzni.

Amint az oly gyakori az álom peremén, először meg se értettem a jelentését, visszahanyatlottam a kábulatba, és a szürke képek pörgése elmémben ismét elkezdődött, de közben legbelül, a tudatom némi késéssel végre felfogta a szavak jelentését. Azonnal felültem, kapkodva elővettem és kinyitottam a bicskát…majd vártam. Talán fél percig hallgatóztam dobogó szívvel, az adrenalin lüktetett combomban, de nem hallottam odakintről semmit, se további beszédet, se lépteket. Végül erőt vettem magamon, reszkető kézzel kihúztam a sátorajtó cipzárját.

Odakint szürke derengés és vékony hóréteg fogadott.

A tűz magába roskadtan parázslott.

Péter nem volt sehol.

Kijjebb mentem, az útra, hogy belássam a völgy mindkét végét, de hiába.

Aztán a finom hórétegben felfedeztem lépteinek nyomait. Követtem őket, jobbomban a bicska, halálra váltan, mindenre elszántan, rettegve és egyszerre lenyűgözve, mert tudtam, most itt van, megtörténik, valóra válik mindaz, amiről beszéltünk. A Történet.

Ahogy beértem a völgy túlsó végében a fák közé, a hó már csak daraszerűen borította a talajt, így az avarban a barátom léptei eltűntek. Az út itt ismét jobb felé kanyarodott a fák közt. Tudtam, hogy az álombéli hangok óta alig telt el pár perc, tehát nem lehet sok előnye (öntudatlanul kijavítottam magam: előnyük), ezért megindultam, ám pár lépés után megtorpantam, majd sokáig álltam ott, a haléntékomon doboló érrel, szégyentől izzó arccal. Vártam és vártam, egészen mostanig.

Azért nem mentem tovább az ezerkilencszázkilencvenötös év január harmincadikának hajnalán az erdei út hajlatában, mert hallottam valamit.

Egy nyikkanás volt.

Lehetett volna madár. Egy fagytól repedő ág. Valami apró állat, amit ragadozó öl éppen.

De én tudtam, hogy nem erről van szó. Hanem egy rosszul megolajozott szekér kereke sajdult fel.

Amit a barátom húz.

Nem mentem tovább, nem követtem őket, visszakullogtam a tűz maradékához, leültem mellé, és bámultam a parázsba.

Ami ezután következett, az összemosódik bennem. Összepakoltam a dolgaimat, és hátrahagytam minden egyebet. Nem a legközelebbi buszmegállóhoz gyalogoltam le, hanem eggyel arrébb, ami már a hegy aljában van. Sokan szálltak fel, elvegyültem köztük. Hullafáradtan és összezavarodva értem haza. Délután megérkeztek a rendőrök, kikérdeztek, és én azt mondtam, amit addigra tökéletesen begyakoroltam. Hogy Péter elkérte tőlem a sátrat, de nem mondta meg, mire kell neki, és hogy azóta nem találkoztunk.

Az anyja mindvégig, az egész keresés alatt sejtette, hogy ennél többet tudok. Láttam a vádló, gyanakvó tekintetén. Májusig több kutatás is indult, de mind eredménytelenül. Szilárdot felzaklatta a dolog, engem pedig az utolsó beszélgetésünk riasztott meg annyira, hogy végérvényesen kizárjam az életemből. A közösség média feldobta nekem pár éve, sikeres biztonsági cége van Kelet-Magyarországon. Az, ami miatt megszakítottam vele a kapcsolatot, csak az utolsó csepp volt. Előbb még történt pár dolog.

Péter anyja egy február végi hétvégén eljött hozzánk a férjével. Pénteken ismét tartott egy nagy sugarú, összehangolt keresést a katonaság és a rendőrség. Az asszonyon eluralkodott a betegség és a lassan elismert gyász. Miközben fáradtan és megőszülve előadta nekem, hogy nem ért semmit az egészből, megsajnáltam, és majdnem elmondtam neki mindent. Ám mielőtt belekezdtem volna, a szatyrából elővette Péter szürke mappáját, amiben a barátom a Kocsisról szóló anyagot gyűjtötte, és kirakta elém a kis dohányzóasztalra. A nappaliban ütettem le őket, anyám a konyhában kávét főzött nekik, apám még nem ért haza.

– Ezt a szobájába találtuk, tudom, hogy ezzel foglalkozott – mondta az asszony síri hangon.

– Igen, volt valami, amit kutatott, de nekem keveset beszélt róla – hazudtam, majd kihajtottam a mappát. A legfelső lap a térkép volt, amin annak idején Péter megmutatta, hol találták meg a fiút. Aztán pár oldal a jegyzeteivel. És ezek alatt az összes többi üres volt. A fénymásolatoknak kellett volna ott lenniük, amiket a könyvárban csináltatott, de csak érintetlen A4-es papírok voltak.

– Ennyi az egész? – kérdeztem bambán és zavartan. Az asszony szúrós szemel figyelte reakciómat, és csak sokára szólalt meg

– Ennyi.

Természetesen következő hétvégén elmentem a könyvtárba, miután hosszú tűnődés után felidéztem, hogy Emmának hívták azt a könyvtárost, akinek a férje látta a fiú szinte ép testét. A pult mögötti idős hölgy háromszor is megerősítette, hogy nincs ilyen dolgozójuk, majd kissé türelmetlenül felfortyant: – Nézze, aranyoskám, én hatvanhét óta itt vagyok, higgyen nekem, nem volt itt soha ilyen nevű nőszemély.

Kitántorogtam az utcára, és éreztem, hogy a bizonyosság szúrós gyomként körbefonja az ügyet. Nem akartam engedni neki, de nem volt mit tenni. Kapálództam és harcoltam ellene az utolsó erőmmel. Még egyszer felkerestem Péterék lakását

– Volt egy könyve, talán abban tartotta a jegyzeteit – mondtam az anyjának, amikor ajtót nyitott. – Beszélt róla, Az Érchegység legendái. Vagy mondái.

– Gyere, nézd meg, hátha megtalálod – intett fásultan a fia szobája felé.

Fura volt belépni a helyiségbe úgy, hogy ő nincs benne. Az írasztalon ott volt a szürke mappa az üres lapokkal. Szép rendben tollak és ceruzák a tartóban. Egy fél kifli száradt az egyik széken.

A könyv persze nem volt sehol.

Futva mentem az antikváriumba. A tulaj megerősítette a rosszkedvű sejtésemet

– Amikor utoljára láttam, vett egy könyvet, egy Grimm-meséket. Egy ötvenes évekbeli szép állapotú, jól kötött példányt. Nem tudtam, mire kell neki, ti nem ilyesmiket szoktatok olvasni.

– Az Érchegység mondái című könyvet nem adta el neki? –próbálkoztam elkeseredetten, mire a fejét csóválta, aztán megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mert sápadtnak tűnök, és hogy kérek-e egy pohár vizet, de csak intettem, majd elbotorkáltam a sarokig, és a hideg házfalnak vetettem homlokom.

Itt volt az ideje, hogy levonjam a kényszerű következtetéseket.

Fölöslegesnek tartottam elmenni a levéltárba, tudtam, hogy ott sem találnék semmit abból, amit Péter előadott a régebbi, dokumentált eltűnésekről.

Ezeket is mind ő találta ki valamiféle lázas, látomásos állapotában, amikor már a valóság és a képzelet megkülönböztethetetlenül összefolyt a tudatában.

Pedig az csak a vége volt a dolognak, az igazán borzalmas az a lökés volt, mely a Történet gravitációs pályájára állította őt. Ami Szilárdtól indult.

A tavaszi szünetben találkoztam újra vele. Semleges helyen, a vasútállomásnál lévő sörözőben. Későn értünk oda, zárásig alig maradt egy óra, amit később nem bántam. Sokáig akadozott a társalgás, mesélt a felsőbb évesek kegyetlen, durva bánásmódjáról a kollégiumban, az érdekesebb tárgyakról, én meg elhadartam neki pár sztorit a fővárosi életemből. Aztán Péterre tereltem a szó, mire ő azt kezdte találgatni, mi történhetett. Türelmet erőltettem magamra, és vártam, hagy lamentáljon a dolgon, majd mikor a pultos szólt, hogy lassan zárna, sietve előadtam az utóbbi hetek megdöbbentő felfedezéseit. Hogy semmiféle nyom, adat, információ nem volt igaz abból, amit Péter elmondott nekünk a Kocsisról.

– Tudod, nekem ez az egész dolog az elejétől bűzött – vallotta be nyugtalanul. – Úgy éreztem, amikor beszéltetek róla, hogy lemaradtam valamiről. Azt se tudtam, honnan jön ez a Kocsis-dolog.

Helyben voltunk. Ahogy a kabátunkat vettük, és vártam, hogy fizessen, éreztem, most valami még rosszabb jön. Kint vártam meg, az erkélyen, mélyeket lélegezve.

– Hiszen te meséltél először róla – szegeztem neki, amikor rágyújtott.

– Micsoda? – hunyorgott.

– A Kocsiról. Azt mondtad, hogy valami ismerősök voltak nálatok, valami házaspár, és a férfi ott lakott, a faluban, ami mellett a fiút megtalálták, és ő mondta neked a helyi legendát, hogy…

Kifulladva elhallgattam, mert láttam az arcán az értetlenséget. A megerősítést.

– Nem tudom, miről beszélsz – rázta fejét.

– Aznap volt, amikor felmentünk Péterhez, és már majdnem meggyőztük, hogy nincs a kisfiú eltűnésében semmi rejtély.

Nem szólt, hosszan gondolkodott, majd megkérdezte, ez mikor volt. Átpörgettem magamban az eseményeket

– Október végén, Halloweenkor, pont aznap.

Ismét a fejét rázta: – Én tuti, hogy akkor nem voltam a városban. A temetőbe is csak a következő hétvégén tudtam kimenni. Gólyabál volt…

– Ott voltál – nyögtem elkeseredetten, már majdnem sírva: – Elmondtad a Kocsis legendáját. Furán is viselkedtél. És.

Bennem akadt a szó. Eszembe jutott, hogy láttam aznap este egy gonosz mosolyt feltűnni Szilárd arcán, egy röpke pillanatra villant csak meg, de emlékeztem rá.

És ekkor megértettem.

Nem Szilárd volt ott velünk. Ahogy a könyvtárban Emma alakjában, úgy most is maga a Történet testesült meg előttünk. Talán az október utolsó napjának különös hatása miatt volt ennyire magabiztos, hogy barátunk alajkát választotta, hogy eljöjjön közénk, és bedobja a csalit, amire Péter ráharapott.

Elbúcsúztunk, és míg hazafelé ballagtam a szemerkélő tavaszi esőben, eldöntöttem, hogy többé nem találkozom vele. Hisz már sosem fogok bízni benne. Sosem fogom teljes bizonyossággal tudni, hogy aki vele szemben áll, az az igazi Szilárd avagy valaki más.

Aztán teltek a hónapok. A keresések májusban véget értek. Pétert soha nem találták meg.

Talán ez csak véletlen, mert olyan helyen fekszik, ahol nem akadni rá, és a vadak és az enyészet elpusztította a maradványait.

A másik lehetőség nem biztos, hogy jobb. Sokszor úgy vélem, még mindig a szekeret húzza. Jó erőben lévő, szívós, kitartó fiú volt. Egy időben futott, szamár kitartással és erővel tiporta a kilométereket. Talán a fizikai adottságai miatt még mindig bírja. Ha nem is él, de egyfajta köztes létezés foglyaként odakint van, és rója az utakat az erdőben.

Mit mondhatnék még?

Semmit. Ha az eddigiek nem eléggé meggyőzőek, ha nem érzed a veszélyt e sorokat olvasva, akkor bolond vagy. Persze a Kocsis, vagyis az az ősi dolog, ami itt vándorol a fák közt időtlen idők óta, és keresi újabb és újabb áldozatát, nem mindenkire hat ugyanúgy. Ha jó a fantáziád, vagy gyerek vagy még, akkor hatványozott a veszély. Nem is kell elmenned az Ő árnyékos ösvényeire, meg fogja találni a módját, hogy elültessen valamit a fejedben, és becsalogasson a saját világába, aztán azon kapod magad, hogy fantáziálsz róla, történeteket eszkábálsz össze vele kapcsolatban, sőt, talán még meg is írod őket, hátha az segít. De nem fog semmi segíteni. Ha rám hallgatsz, elkerülöd ezt a vidéket, a csodák és babonák földjét, mert bár a Történet elsőként lenyűgözően rejtélyesnek és komoran izgalmasnak tűnik, nem akar mást, csak felemészteni az életedet.

2025