Téli átkelés

A háború végéről szól ez az írás, pontosabban minden háború végéről. Amíg írtam, két könyv járt a fejemben, az egyiknek csak a címe kapcsolódik a témához, de szerintem ez az egyik legjobb cím az irodalomban, "Holnap a csatában gondolj rám", a szerző Javier Marías. Maga a könyv is remek, szívszorító történet, nagy kár, hogy a spanyol mester nemrég elhunyt. A másik valóban csatáról szól, ez is a címe, "A csata", Patrick Rambaud műve, mely 97-ben elnyerte a Goncourt-t. Gyerekkoromtól fogva érdekelt a háború, de most, ebben a novellában egy vesztes csata rémisztő következményeiről írok.

Az ezredes a csöndre és a hidegre ébredt. A sátor sarkába állított kis kályhában kéken lobogott a láng. Ingerülten lerúgta magáról a medvebőrt, és felült, a hirtelen mozdulattól oldalába hasított a seb emléke, amit az a pikás szúrt rajta, még a lengyel hadjáratban. Igazából nem volt erős fájdalom, inkább valami bizsergető sejtés. Bizonytalanul talpra kászálódott, majd kikiáltott a szolgának, Molin, mire rövid várakozás után bejött a kese, idős ember, aki immár hatodik éve mellette volt, mióta szegény Ágostont elvitte a tífusz. A csizmámat, morogta az ezredes, és kinyújtotta harisnyás lábait, mire a másik letérdelt, és az ágy mellől előkerítette a vastag, bőr lovaglócsizmát és a megsárgult kapcákat. Mi van odakinn, kérdezte az ezredes kedvetlenül. Mármint a hidegen kívül. Molin megvonta vállát. Szótlan, halk férfi volt, megválogatta szavait, mint aki óvatos a gazdájával, emiatt mindig is feszült köztük egyfajta távolságtartás, köd, uram, és a tüzek alig lobognak. Az ezredes bólintott, átkozott vidék, csóválta a fejét, már a csata előtt láttam, hogy itt nem szabad háborúzni, találtak már gázlót a járőrök. Molin csak a fejét rázta, azt én nem tudom, mire az ezredes felállt, mert csizmái végre a helyükre kerültek, tartotta karjait, míg Molin feladta rá a kék posztókabátot, ami most nem adott meleget, majd kilépett a sátorból. Kér reggelit, hallotta még maga mögül, mire csak legyintett, még nem, majd elindult a tisztek sátra felé.

A tábor lassan éledezett a szürke téli fényben.

Általában, főképp tavaszi és őszi hajnalokon szerette ezeket a perceket. Volt valami megható, családias abban, ahogy az emberek magukhoz tértek, kibotorkáltak a sátraikból, nyújtózkodtak, ásítottak, kilögybölték az edényeiket, vagy hátraballagtak a latrinához. Úgy érezte ilyenkor, hogy ő egy nagy család feje, akinek ezekre az épp hogy öntudatra ébredt lényekre kell ügyelnie, felelősséggel tartozik értük, nem csak a csatatéren, ahol a katonák bálványozták őt, és a legvadabb kartácstűzbe is követték, hanem ezeken a nyugodt mezőkön, erdők öblén, vagy mint most, ezen az istenverte, ködlepte folyóparton.

Kalmek már a sátra előtt állt, és bajuszát fésülte. Ő volt a kedvenc tisztje, az egyik legjobb lovas felderítő, immár nyolc éve együtt szolgáltak, és Kalmek, aki északról származott, szinte semmit sem öregedett, egyedül a bal orcáján jelent meg egy hosszú sebhely, amit szablya okozott. Tisztelgett neki, mikor az ezredes megállt előtte, pár méterre.

Visszajöttek a felderítők, kérdezte tőle, mire Kalmek bólintott, sajnos nem találtak gázlót felfelé, se dereglyést, aki átvihetne minket. Az ezredes dobbantott lábával, márpedig át kell kelnünk, az ellenség hamarosan a nyakunkon lesz, és ha beszorít a folyóba, végünk.

Kalmek bizonytalanul porolgatta nadrágját, nem nézett az ezredesre, lehet, elvesztették a nyomunkat, jegyezte meg halkan, a csata vége felé, a kivonuláskor elég nagy volt a zűrzavar.

Kivonulást mondott, de az ezredes érezte, hogy menekülést akart, mert az volt, valóban, az egy nappal korábbi manőver szinte fejvesztett menekülés kellett, hogy legyen, hiszen akkora ágyútűzbe kerültek azon a gerincen, hogy nem volt ember, akinek ne remegett volna a lába, és csak az ezredes és a kiképzők által begyakorolt kemény fegyelem miatt maradt egyben az ezred. A következő kép, ami elméjébe ötlött, hogy két dombhajlat között menetelnek, s immár minden csöndes.

Rossz ponton avatkoztunk be, jegyezte meg Kalmeknek, mintegy folytatva a gondolatait, azonnal láttam, amikor megérkeztünk a csatatérre. A férfi az ezredest figyelte, mintha valami újat, furcsát látna a húsos, római szónokok szobrait idéző arcban, és nem szólt, tudta, hogy jön még magyarázat, és bár megvolt a maga véleménye a hadvezetésről, kíváncsi volt az ezredesére is.

A balszárny, fent az emelkedőn hátrált, és nekünk őket kellett volna megtámogatni, folytatta az ezredes elgondolkodva, de ehelyett a parancs az volt, hogy a dombról lejövet jobbról, a derékhadnál lévő küzdelembe avatkozzunk be, csakhogy azok a nyavalyások átvontatták az ágyúkat a felénk eső magaslatra, épp akkor, amikor a völgybe értünk.

És ő ezt sajnos már csak az utolsó pillanatban látta meg. Amikor megkezdték az ereszkedést a völgybe, még üres volt a szemközti dombtető, így félelem nélkül nyomultak előre. Egy kisebb lovasegység bukkant fel jobbról, amit puskatűzzel, és szuronyszegezéssél megfutamítottak, féltucat otthagyta a fogukat közülük, fűben fekvő, fehér egyenruhás testek, ők meg akadálytalanul mentek tovább, előre, hogy oldalba kapják az ellenséget a derékhadi csatározásnál. Emlékezett, cuppogós, mocsár volt a talaj, szinte szívta befelé a csizmákat. Aztán a szél lefújta rájuk a saját, bal oldalon dolgozó ágyúik füstjét, így amikor a völgybe értek, jó öt percig nem láttak semmit, csak hallották, hogy a harci lárma, ami oly vérpezsdítő volt az ezredes fülének (fémek csengéséből, az ágyúk dörömböléséből, a becsapódó lövedékek puffanásából, a sivító puskagolyók hangjából és a sebesültek jajongásából állt össze), mind jobban közeledik. De mielőtt elérték volna a csatát, a füstfelhő eloszlott, és megpillantották a felettük sötétlő ágyúkat, és az ezredes azonnal tudta, hogy azokkal kell foglalkozniuk.

Szép roham volt, jegyezte meg bizonytalanul, az ágyúk ellen. Kalmek bólintott, de most nem nézett az ezredesre, igen uram, mindenki kitett magáért.

Festményen kellene megörökíteni egy ilyen rohamot, bólintott az ezredes, majd benne akadt a szó, mert mondani akart még valamit, de maga se tudta mit, az emlékei összemosódtak, látta a domb felett feszülő kék eget, a velük szemben sorakozó ágyúkból felcsapó füstöt, és a jellegzetes, süvítő hangot, amit a kartácstűz kelt.

Megyek, ellenőrzöm a strázsát, morogta inkább, mire Kalmek tisztelgett, majd megkönnyebbülten elfordult, és visszament a sátrába.

Az ezredes először balra tért, a kicsiny tábor széle felé, a latrinák irányába, hogy lássa, jól ásták-e őket ki. A két gödör kellően mély volt, ám meglepve tapasztalta, hogy üresek, még nem használta őket senki. Megvonta vállát, majd felfelé indult, észak felé, a folyó irányába. Itt csak két őr volt, mert a folyó túlsó feléről nem számítottak támadásra, egymástól jó ötven méterre álltak, ahhoz sétált, aki a pipájával bíbelődött. Amikor megpillantotta őt, elrakta, és vigyázba meredt, a vasak ruháján, a szurony, a lőportartó, a töltényes doboz bántóan csörrentek a csöndben.

Pihenj, katona, intett az ezredes, minden rendben, kérdezte szelíden. A nagy bajuszos férfi, akinek neve most nem jutott eszébe, intett a folyó felé, csöndes egy víz ez, uram.

Az ezredes is arrafelé fordult, és rájött, hogy mióta sietve letáboroztak előző éjjel, azóta nem látta a folyót, ami most ott hömpölygött előtte, méltóságteljesen, sötéten, szinte feketén. A túlpartot ködpaplan takarta. Istenverte folyó, morogta az ezredes, majd körbenézett, még csak fa sincs, hogy dereglyéket készítsünk, jegyezte meg türelmetlenül. A katona hallgatott, de figyelte őt, aztán megköszörülte a torkát. Avas fegyverzsír, pipafüst, mosdatlan testhajlatok elegye párolgott belőle, de az ezredest ez nem zavarta. Intett, na mi van, mondja csak, bátran.

A katona nem nézett a szemébe, úgy motyogta, kérdezte, a csatát, azt ugye elvesztettük.

Az ezredes megütközve bámult rá, majd hátrált egy lépést, hát nem emlékszik, kérdezte kissé értetlenül, vissza kellett vonulnunk.

De, igen, jött a bizonytalan válasz, csak reméltem, a többiek, a sereg többi része kivívta a diadalt.

Az ezredes a fejét csóvált, kötve hiszem, nagy volt a túlerő, és azok az ágyúk, nem fejezte be, de a katona hevesen bólogatni kezdett, és folytatta az ezredes helyett, igen azok az ágyúk a dombon, azok rettenetesek voltak, még mindig a fülemben van a hangjuk. Hallgattak egy sort, aztán az őr ismét megköszörülte a torkát, és bátortalanul megjegyezte, csak azt nem értem, hogy ha vesztettünk, a többiek merre indultak, hol van a  sereg maradéka.

Az ezredes türelmetlenül toppantott, hát ez az, mutatott a folyóra, szerintem ők mér rég átkeltek ezen a nyavalyás folyón, és mi sajnos lemaradtunk a fő csapatettestől. Az volt a direktíva, hogy a fővárosba vivő út a gyülekezési útvonal, és az, számításaim szerint, a folyón túl van.

A katona bólintott, noha arcán látszott, nem igazán érti az okfejtést, és végül ki is nyögte, idefelé jövet nem keltünk át semmiféle folyón.

Az ezredes erre nem tudott mit mondani. Őt is nyugtalanította ez a tény, de aztán elvetette, mert úgy vélte, hogy valamiféle kanyar lehet a folyamban, amit ők ügyesen kikerültek a menetelés során, most viszont sajnos belegabalyodtak a víz okozta problémába.

Valaki közeledett, ezért megveregette az őr vállát, na, itt a váltás, de tévedett, mert a katona, aki futva beérte őket, nem a váltás volt. A járőr visszatért, ezredes út, és azt üzeni, lovasokat láttak, lihegte, mutatta is az irányt. Menjünk, mondta a ezredes, majd visszafordult az őrszemhez, tudja mit, közlegény, talán győztünk, mondta még neki, majd elválik, de hangja tompán csengett.

Átvágtak a táboron, ahol már elég sok katonája állt a sátrak előtt, mind komoran, szinte ünnepélyesen tisztelgett neki. Az egyik fordulóban a strázsamesterbe ütköztek, aki kicsire vágott papírszeleteket tanulmányozott, és felzárkózott az ezredeshez. Mekkora a veszteség, kérdezte tőle az ezredes, kissé ridegen, mert nem nagyon kedvelte a sovány, örökké aggodalmas férfit. Nagyjából ötven embert nem találni, jött a válasz, és a málha jelentős része is elmaradt. Kibírjuk, legyintett az ezredes, és az élelem. A strázsamester felsóhajtott, majd egy másik lapot vett elő, belenézett, és csóválta fejét, alig van, azt is otthagytuk a nagy kavarodásban. Akkor kerítsen, keressen valami falut, ahol rekvirálhat, dörrent rá az ezredes, és elbocsátólag intett, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége, és hogy mindez már a másik gondja, aki el is maradt, esetlenül megtorpant egy sátor mellett, és onnan nézte szomorúan a távolodókat.

Az ezredes oldalt pillantott, kisérőjére, és mivel dühe kitartott, rámordult a katonára, magának meg miért olyan fancsali a képe. Fiatal, szőke hajú fiú volt, az ő neve se jött az ezredes szájára, de tudta, hogy jó lövész. A katona megvonta vállát, rosszat álmodtam, és reggel óta kísért. Mit álmodott, kérdte az ezredes, és ekkor megérkeztek a tábor szélére, ahol jó húsz méterre a járőrőr a lovakat csutakolta.

A katona megállt, a földet nézte, majd kibökte, az elsőről álmodtam. Az első miről, értetlenkedett az ezredes. Az elsőről, akit megöltem, folytatta csöndesen a másik, és miközben beszélt, a csizmáját bámulta, két éve történt, a hegyek közt harcoltunk, már nem is tudom melyik országban, és a rohamban összeakadtam egy velem hasonló korúval, kiütöttem a kezéből a kardot, ő hátrált, és földre került. Az ezredesen kényelmetlen érzés lett úrrá ettől a vallomástól, ezért siettetően megkérdezte, és, mi történt.

A katona most először nézett a szemébe, majd komoran folytatta, intett, hogy ne, hogy megadja magát, de engem nem érdekelt, elkapott a hév, és, kis szünetet tartott, majd egy sóhajjal együtt kijött belőle, a szuronnyal a földhöz szögeztem, pont a szívén át.

Az ezredes kivárt, hogy hátha jön még valami, de a fiatalember elnézett valamerre, a távolba, mintha keresne valamit, ezért aztán csak a vállára tette kezét, azt tetted, amit tenned kellett, fiam. Egy csata forgatagában nincs mindig lehetőség emberségesnek lenni, ezt tudja az ellenség is, tudja mindenki, aki a mi mesterségünkre adja fejét.

Elfordult, megindult a járőr felé, majd visszanézett, úgy mondta, fordított helyzetben ő is ezt tette volna.

Bosszantotta ez a hirtelen jött elérzékenyülés, ez a drámai vallomás, de elnyomta magában, és mikorra a lovakhoz és emberekhez ért, már ismét merev, hivatalos arcát mutatta, mit találtak, uraim.

A járőr vezetője, egy alacsony, mokány férfi, talán Bartem, vagy Hartem nevű lépett elé, és sötét arccal, halkan, pattogós beszéddel beszámolt neki arról, hogy a folyam mentén délre tartottak, a csata feltételezett irányába, amikor is jó hat kilométerre emberi hangokra lettek figyelmesek a ködben. Egy másik lovascsapat lehetett, elszűrődött hozzájuk a paták dobbanásai is. Mivel idegen beszédnek tűnt az, amit hallottak, és mivel nem akarták elárulni helyzetüket az ellenségnek, azonnal visszaindultak. Felderítők lehettek, jegyezte meg Bartem vagy Hartem, alkalmasint utánunk kutatnak.

Az ezredes végigsimított a mellette álló ló kecses ívű nyakán, majd bólintott, igen, igaza lehet, és nem követték magukat, kérdezte aztán, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, elölről, a ködből egy ló nyerítése hallaszott.

Az ezredes ellépett a kis csoporttól, és szemét erőltette. A síkság és a folyó jó tíz méterig látszódott csak, mögötte ködpaplan feszült, és eltakart mindent. Jöjjék hátrébb uram, lépett mellé az egyik járőr, de ekkor mind a ketten megmerevedtek, mert a ködből alakok bontakoztak ki, hat lovas sziluettje.

A két csoport sokáig bámulta egymást, majd az idegenek közül kivált egy fehér egyenruhás, és odaléptetett az ezredes elé.

Ram hadnagy vagyok, mondta, némiképp törve a nyelvet, beszélni szeretnék az ezredes úrral egy kényes ügyről, tette hozzá, azzal elegáns ruganyossággal leszállt a lóról, lehúzta kesztyűjét, és kezét nyújtotta.

Az ezredes kényszeredetten elfogadta a kezet. A másik szorítása erős és határozott volt. Jöjjön a sátramba, kérem, mondta bizonytalanul, majd intett a távolba, az emberei maradjanak a táboron kívül. Ram bólintott, természetesen.

Az ezredes átkísérte a különös vendéget a táboron, közben nem szóltak egymáshoz, majd a sátránál előre engedte, és a kis, tábori széket kínálta fel neki, ő maga a keskeny ágyra ült. Kér valamit, teát, kávét,  kérdezte, mire a másik hárítólag intett, nem köszönöm. Molin, aki eddig a bejáratnál várakozott, biccentett, és kihátrált, leengedve sátorlapot.

Az ezredes most tudta csak jobban megfigyelni vendégét. Arisztokratikus, megnyerő arca, és arányos alkata volt, sugárzott belőle a veleszületett nemesség, de mindezt némi derűvel viselte, és mintha folyton mosolygott volna a szeme. Talán ettől bátorodott fel az ezredes olyannyira, hogy könnyedén, szinte vidáman megkérdezze, gondolom, a csatát önök nyerték, és most foglyoknak kíván minősíteni minket.

Más ügyben jöttem, a téma sokkal személyesebb, csóválta fejét a hadnagy.

Ugyan mi lehet fontosabb egy csata kimenetelénél, elégedetlenkedett az ezredes e válasszal, de a másik mintha meg se hallotta volna őt, mozdulatlanul tanulmányozta az ezredest, aki ettől kezdte kényelmelenül érezni magát.

Ismeri Swedenborg írásait, uram, szegezte neki a kérdést hirtelen a hadnagy. Az ezredes a fejét csóválta, mire Ram így folytatta, nagy kár, mert könnyebben megértené azt, amire most ki akarok lyukadni. Magam is az elmúlt pár órában jöttem csak rá.

Hallgattak egy sort, majd Ram felállt, a kis kályhához ment, és fölé tartotta ujjait, majd elfintorodott, észrevette, hogy a tűz nem melegít, kérdezte, mire az ezredes bólintott, átkozott időjárás, ez a hideg a csontjaimba eszi magát. Ram visszaült a helyére, és így folytatta, esetleg az emberei nem viselkednek furcsán, mintha mind a múlton merengenének, szomorúak, levertek, kérdezte szelíden, mire az ezredes toppantott, hát persze, hogy rosszkedvűek, hisz épp most vesztettünk csatát, menekülőben vagyunk, és nem tudunk átkelni ezen az átkozott folyón.

Ram szelíden, kissé fáradtan elmosolyodott, a folyó, igen, ez fontos, beleillik a nagy kirakósba, jegyezte meg, mire az ezredet elöntötte a méreg, maga rébuszokban beszél, mondja már  meg mire célozgat, ha beszéli a nyelvünket, fejezze ki végre értelmesen magát, kérem.

A hadnagy láthatólag nem sértődött meg e kitörésen, leporolt a nadrágján egy megszáradt sárfoltot, majd mély levegőt vett, és az ezredes szemébe nézett, a csatamezőtől jó egy kilométerre tértem magamhoz, az emberimmel, intett a háta mögé, ma reggel. Ismét csönd ült meg köztük, de mivel az ezredes dacosan összeszorította száját, Ram folytatta, az ezt megelőző emlékem, hogy megtámadjuk az ön hadtestét, épp ereszkedőben voltak a völgybe.

Á, hát maguk voltak azok, csapott a homlokára az ezredes, igen, emlékszem, jó néhányukat le is terítettük, a többiek megfutottak. Ram bólintott, hatunkat megölték az önök által kilőtt golyók, mondta jelentőségteljesen. Emlékszem, magam is lebuktam a lóról, nem éreztem, hol ér a lövedék, de pokolian fájt. Láttam egészében a csatateret, ott volt előttem, a hátam feküdtem, kissé oldalt, ha felnéztem, láthattam az eget is, ami kibontakozott a lőporfüstből.

Ekkor vettük észre az átkozott ágyúkat, vetette közbe az ezredes, ha azok nincsenek, nem fejezte be, mert Ram felemelte a kezét, mint aki szót kér.

Láttam még, ahogy a megrohanják a hegyoldat, mondta a hadnagy, noha az ájulás sötétsége már kerülgetett, tette hozzá.

Maga látta, kérdezte az ezredes csodálkozva, ugye gyönyörű roham volt, dicsőséges támadás, hangja szinte gyerekesen könyörgőre váltott, mire Ram mosolyogva bólintott, igen, nagyon szép és hősies roham volt, mondta, majd hozzátette, egészen addig, míg az ágyúkat el nem sütötték.

Az ezredes kizökkent a visszaemlékezés okozta derűből, mit akar ezzel mondani, kérdezte, mire Ram megvonta vállát, csak azt, amit láttam.

Ekkor Kalmek dugta be fejét a sátor lapjai közt, uram, van itt egy fejlemény, kezdte, de az ezredes intett neki, mindjárt megyek, várjon, mondta feszülten, majd ültében közelebb hajolt a vendégéhez, egész pontosan mit látott.

Ram felsóhajtott, majd Kalmekre pillantott, aki erre sietve visszahúzódott, és csak ekkor mondta, szinte suttogva. Kartácstüzet láttam, uram. Ugye tudja, mit művel a kartácstűz az emberi testtel, ha közelről éri azt. Képes ötven, száz embert leteríteni, és a kellően erős ágyúk esetében egy-egy kartácsgolyó áthatol egy testen, majd a következőn, majd az azt követőn, megfigyelésem szerint akár öt rohamozó halálát is okozhatja, és mindegyik ágyúcsőben ötven ilyen golyó lapult a kilövés pillanatában, de ami még fontosabb, hogy az ágyúsok képesek nagyon gyorsan újratölteni, és a második lövéssorozattal a maradék csapattestet is könnyedén ledöntik lábáról. Ezt láttam, uram, kartácstüzet, ami pokoli volt, és miután véget ért, rám borult a sötétség. Kis gondolkodás után hozzátette, majd másnap reggel az öt emberem élén, lovamon tértem magamhoz. Nem maguk után indultunk, hanem a folyót kerestük.

Miért, kérdezte kiszáradt szájjal az ezredes, aki elhűlve hallgatta a magyarázatot, miért keresték a folyót.

Ram a sátor bejárata felé intett, talán ki kellene mennie az emberéhez.

Az ezresed, mint aki álomban cselekszik, felállt, és a hadnagy vállára tette a kezét, hát megtalálta a folyót, itt van a tábor mellett. Igen, mondta Ram. Nem nézett fel rá.

Odakint Kalmek zavart arccal álldogált, majd a kilépő ezredeshez fordult. Igen, kérdezte az halkan. Megjött a révész, mondta a katona komoran. Az ezredes nem mozdult, emésztette magában e szavakat, majd megindult előre, mögötte Kalmekkel, átvágott ismét az immár  üres táboron, míg le nem ért a folyópartra, ahol már összegyúlt az összes embere, némán várakoztak a keskeny kis csónak előtt, hosszú, a parton kanyargó sorban. A csónak végében egy szürke köpenyes férfi állt, az ezredes nem látta tisztán az arcvonásait, hiába ment egészen közel a vízparthoz. Visszafordult Kalmekhez, aki gyengéden megfogta karját, és megszorította, az öné az elsőbbség, uram, mondta neki, ön fog átkelni elsőként.

Az ezredes érezte, hogy valóban így lesz, és végtelenül megkönnyebbült a gondolatra. Megölelte Kalmeket, majd véginézett a többeken, tisztelgett nekik, végül a csónakhoz sétált, és beszállt.  

2022