A hóhér sorsa

Ez az írás inkább történetiségében emlékezetes számomra. A laptop billentyűzetén megírtam, aztán javítás, újraolvasás nélkül el kellett utaznom. Két napig járt rajta a fejem, hogy milyen jó és érdekes lett. Aztán, mikor hazaértem, gyakorlatilag alig bírtam elolvasni, mert a laptopon ritkán írok, a billentyűzet nagyon érzékeny, és a betűk összefolynak a gépelésem alatt. Mikorra kijavítottam a szöveget, nagyon nehezen értelmezve az egyes mondatokat, szavakat, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez az eredeti anyag. Vagyis volt egy ideális, a múltba tűnő szövegváltozat - és van a lenti.

Egyébként ismét Borges ihlette a sztorit. Borges írja, hogy Nietzsche írja...valahogy így jutottam el az örök visszatérés tanához, amit beleszőttem. Régebben sok hasonló ál-Borges történetet kieszeltem, de ezek kevésbé sorolhatók a horror kategóriájába. Az itt következő viszont főszereplője és annak mestersége okán felkerülhet ide is. 

Az az isteni perspektíva, mely olyannyira jellemző egy-egy szakdolgozatíróra, különös történeteket fedhet fel extrém téma, például a nagy forradalom hóhérainak életrajzát célzó kutatás során. E tétel számunkra Jean Armou nevű ítéletvégrehajtó kibogozhatatlan sorsa nyomán nyerhet igazolást, főképp, ha a kutakodás egyetlen mindent eldöntő eseményre fókuszál, mely meghatározta a hóhér létének további pillanatait.

Armou 1770 tájékán született Párizs külvárosában. Családja, mely régi hóhérdinasztia volt, olyan felmenőkre tekintett vissza, mint például a dédapa, a Voluntar becenevű férfi, aki állítólag egy csapással három nyakat is ketté tudott szelni.

Armou fiatalon kezdte pályafutását, első áldozata egy Valmont nevű lótolvaj volt. A korabeli tudósítás szerint a hóhér keze pontosan és gyorsan küldte a túlvilágra a szerencsétlent. Akkoriban még nem volt divat a levágott fej kosárba gurítása, vagy színpadias felemelése. Armou csupán arrébb rúgta a koponyát, hogy ne legyen útban, míg a kivérző testet a fűrészporba hengeríti.

A későbbiekben, de főképp apja 1786-ban bekövetkezett halála után Armou fokozatosan átvette három belső és egy külső párizsi kerület ítéletvégrehajtási munkáit. Feljegyezték róla, hogy türelmesen és kiegyensúlyozottan dolgozott. Nem sürgette imádkozó áldozatait, és ha a bűnös elmozdult a csapás alatt, hogy csupán egy vért fakasztó oldalsó vágás érje, a hóhér finoman visszaigazította a félájult elítéltet a tönkre, majd ismét lesújtott, ezúttal már nem hibázva.

Természetesen a forradalom is számított szakértelmére, és hamarosan az események középpontjában találta magát. A zűrzavaros első napok önkényeskedései és szakmailag elfogadhatatlan szörnyű csonkításai után az új hivatalosság rendet akart teremteni e téren is, vagyis ellenőrizhető mederbe kívánta terelni a kivégzéseket. Armou ennek megfelelően dolgozott tovább – immár a népakarat meghatalmazásával. A nagy Terror idején kénytelen volt segédeket felvenni, kik az engedelmes vagy rúgkapáló elítéltek garmadáját egészen a tőkéig vezették, s ha kellett, fogva tartottá, míg ő a fejszével végez.

Valószínű, hogy a gyilkolás e tablója, a seregnyi áldozat arca és feje, a több száz liter kiontott vér, melytől csatakos lett a tér – mindez valamelyest megtörte az egyébként is érzékeny és finom lelkű hóhért. Ezért következhetett be az, amit több korabeli feljegyzés, szemtanú is olyan határozottan, de végletes különbözőséggel örökített meg.

A terror áprilisi, utolsó fellángolásakor történt, mikor déli megyékből hozott arisztokratákat, a degói csatában elfogott királypártiakat és néhány papot végeztek ki. A különös napon egy egész grófi família, a Larossa család került sorra. Gyermekestül, nagymamástul terelték őket a vérpadra. Egy-két fiatalabb kisfiún és kislányon kívül nem okoztak sok kellemetlenséget, merev megvetéssel mentük sorsuk elé. Utolsónak maradt közülük a gróf tizenhét éves lánya, Mathilde. Amikor kordéja megjelent az utcasarkon, az őrjöngő tömeg elcsendesedett, és néma figyelemmel kísérte minden moccanatát. A visszaemlékezések szerint a lány sápadt, elgyötört arca földöntúli szépséget sugárzott. Oly közönnyel bámulta a közeledő vesztőhelyet, ami a legerősebb férfiaknak is becsületére vált volna. Ahogy a kocsi megállt közvetlenül családja földi maradványai mellett, mely két halomba – külön a fejek és a torzók – tornyosult az emelvény előtt, lába megingott, de hátát a cölöpnek vetve megtartott magát, nem ájult el. Erős, határozott léptekkel hágott fel a hét fokon, majd délcegen kihúzva magát megállt a tőke előtt. Armou – aki eddig háttal állt neki – bárdját élezte, a szolgák és segítők pedig valami ismeretlen erőtől vezérelve nem közelítettek Mathilde-hoz. Az ítéletvégrehajtó valószínűleg a lány bátorságának kijáró csöndre figyel fel.

Megfordult és rápillantott.

A szemtanúk véleménye csupán abban egyezik, hogy Armou és az elítélt hosszú, nagyon hosszú ideig bámulta egymást. Hogy e kapcsolódó tekintetek jellegzetessége mi volt, arról már minden megemlékező másképp ír. Az óraműves, Haviere mester emlékiratai szerint a lány arca gyűlöletet és dacot sugárzott, míg Armou kegyes, sajnálkozó fintorral vizslatta szűzi termetét.

Formes, angol utazó leírása a szörnyű napról tökéletesen eltérő. Szerinte Mathilde kíváncsian és csodálkozva nézett végig hóhérán, míg Armou szeméből lassan könnycseppek indulta meg a véráztatta padozat felé.

A leginkább zavaros de Mastre gróf memoárjának vonatkozó része. A gróf álruhában, szakállt ragasztva nézte végig a kivégzést, mivel jó ismert forradalomellenes nézetei miatt a tömeg egyébként azonnal széttépte volna. Régi barátja volt a Larossa családnak, birtokaik egy része szomszédos volt, így gyakorta együtt vadászott Mathilde apjával. Az ő különös leírásában az áldozat és a hóhér tekintete szerelmesen kapcsolódott egybe olyan, a két arcon elömlő és mindent eltakaró érzelemtől kísérve, mely nem vett tudomás az időről, a helyről, felolvadt benne a lélek és az akarat, múlt és jelen. De Mastre élete végéig kitartott ezen megfigyelése mellett, öregkori levelezésében két ízben is megerősítette, hogy a hóhér egy pillanat alatt beleszeretett a lányba, aki láthatóan viszonozta ezt a lehetetlen érzelmet. A események további menetét tekintve ez a verzió a legkevésbé hihető. Armou ugyanis azon a napon végrehajtotta a halálos ítéletet Mathilde-on. Miután a szokottnál is gyengédebben lemetszette fejét, saját kezűleg helyezte elárvult testét a többiek halmára. A lány másik részét a koponyákból rakott gúla tetejére illesztette. A tágra nyílt, tompuló fényű tekintetben de Mastre ekkor még mindig látni vélte a szerelmet.

Egyetlen dolog támasztja csak alá a gróf megfigyelését: Armou további sorsa. Sokan úgy vélték, hogy Guillotin doktor lélektelen szerkezete miatt vonult vissza. Ugyanis Haviere mester vonatkozó feljegyzései szerint a hóhér Mathilde halálát követően nem vett részt több kivégzésben. Hamarosan a bünetésvégrehajtási tanácstól kért és kapott írásos felmentést és áthelyezést. A nyilvántartás szerint a városvédelmezési közbizottsághoz került, vagyis porkoláb lett. Egy ideig Robespierre híve volt, majd Napoleon felemelkedésekor csatlakozott a hadsereghez.

Feljebbvalói kétszer említik bátorsága miatt: Marengónál szenvtelen elszántsággal rohanta meg az osztrákok állásait, elsőként ugorva az idegen szuronyok közé. A borogyinói csatában pedig golyó- és kartácstűzben visszafutott a sebesült Henry századosért, ki az utyicsai erdő melletti bozótosban esett le lováról. Első hőstettéért Arany érdemrendet, a másodikért káplári kinevezést kapott.

És ezt követően – ha betartjuk az időrendet – elérkezünk halálának rejtélyéhez.

Az egykori hóhér osztozott a sok ezer francia katona sorsában, kik a nyomorúságos oroszországi visszavonulás során vesztették életüket. Armou története azonban itt különös fordulatot vett. Példázattá vált, egyrészt hősi halottá nemesítve önmagát végső tette által, másrészt a pusztulást megelőző órák leírása zavaró következtetésekre ad okot e tett indítékai kapcsán.

A balvégzetű napról fennmaradt Lugano kapitány, Armou közvetlen feljebbvalójának regényes elbeszélése. A kapitány jó húsz évvel az események után publikálta a történetet, ezért bizonyos pontatlanságok előfordulhatnak a szövegben, de a főbb motívumok mindenképp helytállóak lehetnek. Lugano leírja, hogy kicsiny csapatát a kozákok november 10-én elvágták a hadtest nyolcadik hadosztályától. Egy fenyveserdő fái közt leltek menedéket, a köröttük vágtató, vijjogva lövöldöző idegen lovasok elől. Lugano és tizenkét embere visszavert három rohamot, majd a fatörzsek közt, körkörös alakzatban felállva várták az utolsó támadást. Ám a kozákok nem kívántak több áldozatot hozni e napon – alkonyatkor félköríves tábort vertek az erdőcske előtt, a hidegbe és a kimerültségben keresve szövetségest.

A fák közt lapulva Lugano is a természetre alapozta az ostromlottak törékeny jövőjét: abban reménykedett, hogy a tájon oly gyakori hirtelen hajnali köd majd jótékony köpenyt von a nyílt mezőre, menekülésüket leplezendő.

A várakozás órái alatt Armou, az egykori hóhér szóba elegyedett a hóban mellette heverő Feutonnal, Lugono régi, kedves barátjával. Feuton az akadémia levelező tagja volt, állítólag még látta Diderot is. Fő kutatási területe az atomelmélet, és a csillagászat volt – különféle, valószínűtlen törvényekkel igyekezett összekapcsolni e két témát.

A didergető orosz hidegben, a biztosnak vélt halál előszobájában Feuton szóba hozta a csendesen figyelő Armounak kedvenc elméletét. Úgy vélte, a tétel vigasztaló lehet sorstársa és a többi köröttük rettegő és fagyoskodó katona számára.

A közismert modell szerint a világegyetemet véges számú anyagi részecske építi fel. Ha elfogadjuk, okoskodott Feuton, hogy az idő végtelen, akkor e két tényből egyrészt örök életet nyerünk Isten képzete nélkül is, hisz az atomok permutációja és kombinációja által egyszer, többször, milliószor ismét megszületik majd egy Feuton vagy egy Armou – másrészt e folytonos újrakezdések által arra kényszerülünk, hogy újból és újból átéljük e rettenetes estét, illetve életünk összes további szomorú, vagy összes korábbi boldogabb pillanatát, így saját halálunkat és vagy akár az első igazi szerelmet.

Lugano emlékiratai szerint a volt hóhér, kinek eredeti mesterségét csak őt tudta a csapatban, itt kezdett igazán érdeklődni Feuton magyarázata iránt. Kérdésekkel és feltevésekkel ostromolta egészen éjfélig, mikor a többiek már rég fagyos álmukat álmodták. Lugano búcsúlevelet írt gyönyörű feleségének, mert biztos volt benne, hogy többé nem látja viszont. Fél füllel hallgatta csak a két katona nem szűnő, sőt, mind szenvedélyesebb és bonyolultabb társalgását atomokról, az idő természetéről, visszatérő, újból létbe forduló lelkekről és sorsokról, vagyis az örök körforgás tanáról, ahogy azt Feuton elnevezte. A kapitány észrevette, hogy Armout felvillanyozta a tény, hogy a tudós elmélete szerint számtalanszor újra kell még élniük szerencsétlen, többnyire fájdalmakkal teli sorsunkat. A társalgás csak a köd nélküli reménytelen hajnal óráiban apadt el, bár a kapitány elalvás előtt még sokáig hallani vélte, ahogy a hóhér egy női nevet – Margit vagy Mathilde hangzásút – motyog magában

Korán reggel a kozákok támadásba lendültek. Számbeli fölények nem sok jóval kecsegtetett, ám hirtelen, oldalról, egy apró bozótosból valaki tüzet nyitott rájuk. Lugano gyors létszámellenőrzés után rájött, Armou az. A katona, mikor rákerült reggel az őrség sora, jó ötven métert előre kúszott, beásta magát hóba, és a támadás kezdetén oldalról megzavarta a lovasok lendületét. Azok persze azonnal ellene fordultak.

A kapitány megértette, hogy Armou önfeláldozásával lehetőséget nyújt nekik a menekülésre. Csapatával hátrálni kezdett, ami esztelen, őrült futásba torkollt egy nagyobb, két kilométerre lévő erdősáv felé, mely mögött füstcsíkok bodorodtak az égre, jelezve egy – remélhetőleg francia – tábor jelenlétét. Jó ideig hallották még Armou puskáinak dördüléseit, majd egy szörnyű sikoly berekesztett mindent. E pillanattól biztosak lehettek abban, hogy idejük szűkre szabott. Hamarosan feltűntek a kozákok, és a menekülők közé csaptak. Feuton ismeretekkel teletömött koponyáját elsőként hasította át egy görbe szablya. Hatan élték túl a rohanást.

Lugano emlékiratai szerint Armou nélkül mind ott vesztek volna. Élete végéig a hóhér halálának napján hálaimát mondatott érte a Notre-Dame-ban. Remélte, hogy önfeláldozása olyan egyensúlyba hozzák túlvilág létét, mely az örök tűz kárhozata helyett a purgatórium viszonylagos reménységére ítéli.

Egybeolvasva a többrétegű történetet, mi már többet sejtünk Armou végső tettének okairól. Valószínűsíthető, hogy a hóhér hősies önfeladása Feuton elméletének hatására következett be azon az utolsó napon. Armou bizonyára úgy vélte, elébe megy a halálnak, megnyitja az örök körforgás előtt jövőjét, siettetve a felfoghatatlan visszatérést, a pillanatot, mikor minden ugyanúgy áll majd össze, mint annak idején, 1792-ben a vérpadon.

A de Mastre gróf által leírt szerelmes pillantás bűvkörében élt ugyanis azóta a nap óta. Feuton elmélete döbbentette rá, hogy e pillanat, e tekintet, az egymásba kapcsolódó elmúlhatatlan másodperc több millió ismétlés által megerősített érzelem következménye lehetett csak. Feuton utólagos magyarázata nemcsak utat mutatott e kínzó rejtély feloldásához, hanem megnyugtatta őt, eltöltötte a mindenre kész boldogság erejével, igazolva, hogy nem tévedett: Mathilde és ő örök idők óta újra és újra találkozni fognak a vérpadon, összeérve egy bűvös pillantásban, és így, a másodperceket összeadva, halhatatlan szerelmük örökre fennmarad.

2010