A Gyilkos és a Nagyúr

Ez most egy áltörténelmi sztori. Még 2007-es, két pályázatra is elküldtem, nem nyert semmit. Akkoriban még semmit nem tudtunk a Trónok harcáról, de érzek némi rokonságot, noha itt alapvetően egy keleti birodalom belharca indukálja a cselvetések sorozatát. Főképp a bérgyilkos alakjában rejlő lehetőségeket, illetve a tánc, a szexualitás és a gyilkolás összefonódását szeretem benne. Azt hiszem, hogy a hangok, mozdulatok, gondolatok, melyek e három műveletet kísérik, nagyon hasonlíthatnak egymáshoz. Az ábrázolt világ ihletője talán - jó húsz év távlatából - a "Dűne" olvasmányélménye volt. A befejező utolsó mondat, illetve szituáció viszont minden reménytelensége ellenére az egyik kedvenc zárlatom.

Üvöltött a zene, tornyosult, omlott – aztán a Nagyúr intésére minden megállt. Mozdulatlanná merevedtek a nyugatról érkezett zenészek, a poharazó, nevetgélő asztaltársaság és a szétizzadt szemfestékű, Falon túli táncosnők bábui is. Az uralkodó elégedetlenül csettintett, mire a Titkár máris ugrott, és tessékelte kifelé őket, csak remélni, hogy egészen vissza, távoli hazájukig. Túl slamposak és esetlenek voltak őfenségének, noha kora gyerekkoruk óta táncmesterek hadai oktatták őket, oly esztelen szigorral, hogy abba a tanoncok fele belehal.

A helyeslő és elégedetlenkedő morgás közepette most törékeny alak emelkedett – az Özvegy állt föl az egyik asztaltól, középre ment, mélyen meghajolt, hogy a Nagyúr beláthatott ruhája hasítékán át mellei közé, sőt, talán még lentebbre is…

– Engedje meg, hogy e hitvány kutyák után hazai mozdulatokkal szórakoztassam önt – suttogta a nő, noha a terem miden szegletben tisztán lehetett hallani szavait.

A Nagyúr intett, mire a zenészek egy turaba kezdtek, az Özvegy pedig beállt a kezdőpozícióba.

A visszatérő Titkár megmerevedett a küszöbön, és elbűvölten nézte, ahogy a hajlékony, sudár test hirtelen kiegyenesedik, majd mozgásba lendül.

Megállt az idő.

A nő alakja a tánc eszményi ideájának minden rezdületét tökéletesen visszatükrözte, mintha a vékony, és mégis erősnek tűnő tagokat egyenesen a végtelen sivatag szelleme vezérelné. A tura pörgések és hajlások oly bonyolult és finom kombinációja, amit a legendák szerint a forgószál látványa ihletett, így csak a dűnék közt élő asszonyok tudják tökéletesen elsajátítani.

A Titkár a Nagyúr mellé sietett, lábához kuporodott, felpillantott rá. A látvány egészen elbűvölte urát, szemrezdülés nélkül leste az Özvegy minden mozdulatát.

– A férjét a folyónál ölték meg – emelkedett, hajolt ura füléhez a Titkár – Ő maga épp hogy ideért az ostromlók előtt. Történtét személyesen ellenőriztem: az utolsó szóig igaz. – A Nagyúr intett – most nem akar hallani szakadár öcséről és a kapu előtt tanyázó tízezrekről, a Pajzsnélküliekről. Inkább a karperecek csillogását nézte. A sötétbarna haj röptét. A nő sokat látott tekintetét. Csípője ívét és válla törékenységét és a lábikráin feszülő barna bőrt.

A tura eltáncolása nyolc és tíz percet vehet igénybe, attól függ, hogy a lépések hányféle módozatát és elágazó variációját bírja levegővel a táncos. Az Özvegy tizenkét percig táncolt, majd tapsvihar kíséretében ült vissza helyére. Sok vacsoravendég percekig próbálta homlokráncolva elfelejteni azt, amit átélt, nők és férfiak vegyesen, legtöbbjükön látszott – sikertelenül.

– Mond meg neki, hogy éjfélkor várom a teraszon – hajolt Titkárához a Nagyúr, majd felállt. – Aztán gyere fel a Nagytoronyba…

A Titkár már perdült is, őfelsége pedig sóhajtva elindult, körötte hajbókoltak vendégei elhaladtában.

Az előcsarnokon átmenve hideg huzat csapta meg – összerezdült, mert ráébredt, hetek, hónapok óta először van egyedül. A palota őrségét, az ajtónállókat a falakra küldte, vagy pihenni. Kémek szerint a Lázadó, a trónbitorló, az átkozott kutya, akit egykor öccsének tekintett, másnapra időzítette a fő rohamot.

Kettőszázegy lépcső vezetett fel a Nagytoronyba, és a felénél még mindig orrában volt a nő fűszeres izzadsága, amit a tánctéren átsétálva szívott magában. Érett asszony illata volt, akit sokat és sokféle módon használtak már, s ez csak még izgalmasabbá tette a fahéj és a keserűalma aromáját, ami talán parfümből, talán mirigyeiből társult mellé.

A köríves Nagytoronyban csak két őr kockázott, leküldte őket, igyanak valamit.

– Köszönjük, Nagyúr! – hálálkodott motyogva az egyik, kinek száját kötés fogta át. – Csak hát, kifolyik, ami bemegy – mutatta sebét.

Erre nem tudott mit válaszolni, de valami hirtelen ötlettől vezérelve a katonához lépett, és félrehúzta a kötést.

Ijesztő harántvágás, vagy talán dárdadöfés okozta rés tárult elé. Bal oldali orcáján egy új szájat nyitott, mely a holdfényben lüktetett, mint egy izgatott szerv. A katona zavartan hátrált, társa pedig sietve visszatakarta a sebet. Mikor elmenetek, a Nagyúr a szegélyhez lépett. Fáklya volt tűzve tartójába, kiemelte, meglengette kétszer az udvar felé. Aztán a sivatagra nézett.

Ott voltak mind, a Pajzsnélküliek.  

A tízezer fanatikus, kiket öccse egy igazságosabb birodalom reményében hozott a város falai alá. Idejöttek, noha ostrommal e helyet még nem vették be, soha, mióta az emberek lába elkezdte koptatni a keleti kereskedőutat. Idejöttek, hogy egy szál karddal megrohanják a várost, nem törődve a nyílzáporral, a futóhomokcsapdákkal, se a fal méreteivel. Irigyelte őket.

A lépcsőn Titkára jött felfelé – idáig hallatszott szuszogása.

Odalenn a sátrak, a tábortüzek, az őrtüzek és az alkalmi építmények elhúzódtak egészen a sötét belső sivatagig. Látszott, a tábor szélét gyülevész kísérőhordák és szolganépek alkotják – de még így is igen sokan voltak az új világ hívei.

Azt gondolták, az öccse megoldja majd az éhínség és az aszály gondját, termővé teszi a kopár sivatagot, újra felépíti a gátrendszert. Hadat vezet a Fal ellen, és áttörve azt, a két folyóig nyomul. Sárga bőrű rabszolgát kap majd minden család, meg ingyen földet a katonáskodásért. Azt gondolták, az öccse jobb uralkodó lesz, mint ő – aki csak akkor volt gonosz, ha nem látott más kiutat.

Mint például ezen az izgatott éjjelen. A mellvédnek dőlt, beszívta a sivatag hideg szagát, közben próbálta felidézni az Özvegyét.

Addig merengett, míg a Titkár végre feljutott a toronyba. Megállt előtte fújtatva és lihegve, majd szorosabbra húzta vastag nyakán kaftánját.

– Messze földön híres az ítélőképességed, uram – hörögte majdnem köhögve – Te vagy a sivatag ura, és mint a telő hold, olyan fényes a híred a jövőben – ismét körülményes volt, a Nagyúr unta már, mint majd mindent. Odalenn, a keleti falon fáklyafény villant, kis csapat közeledett feléjük – De áruld el, mert kíváncsiságom magas, mint e torony, hogy miért hagytuk ott oly sietve a vacsorát?

– Hogy válaszolj egy kérdésemre – e válaszra a Titkár megdermedt. Öt éve szolgálta urát, de ezt a hangot még nem hallotta tőle. Finom érzékeivel megsejtette a bajt, mint a kobra a kardcsapást.

– Igen, uram? – talán változott a megszólítás hangneme. A hízelgés elsüllyedt a félelem mocsarában.

– Kicsoda az Özvegy?

A Titkár elsápadt, még a lélegzete is kihagyott – de csak egy pillanatra.

– Ő uram, a déli kereskedő…

A Nagyúr hárító mozdulatot tett. Benne volt ennek a nevetséges ostromnak minden fáradalma.

– Van egy rabszolga a konyhán, kit a te Özvegyed városából adtak el a palotának. Jó ideje pucolja már a zöldséget a vacsoráinkhoz, de még jól emlékszik otthona összes nevesebb családjára. Soha nem hallott a nőről.

– Én csak az Özvegytől tudom, amit tudok – a Titkár még védekezett, de már csak a látszat kedvéért. A lépcső sarkáig hátrált, mint aki az ugráson vívódik. A Nagyúr felsóhajtott, összefonta karjait mellkasa előtt. Valakik közeledtek lentről.

– Elhozattam az Özvegy kísérőjét. A katonák elszórakoztatták egy kicsit. Mindjárt többet tudunk majd nálad – lemondás volt a Nagyúr hangjában – más semmi. Némán figyelték egymást, míg a közeledők felértek. A Titkár lehajtott fejjel félreállt, helyet adva a két katonának és a lánynak, aki vérzett.

Keményen küzdhetett – az egyik férfi alkarján vörös csíkot hagytak körmei. Ám a verések benne nagyobb kárt okoztak – maga elé bámult, mint egy törött szárnyú madár. A Nagyúr odalépett elé, megemelte állát, hogy tekintetük összeérjen. Ujjai begyében érezte az összezúzott csont lüktetését.

– Tudod, hogy ez a vége – a háta mögé intett, a mélybe. – Választhatod azt. Gyors lesz. – A lány ismét a padló köveire bámult.

– Vagy rádengedem a vár összes katonáját. Felébresztetem az alvókat is – tette hozzá a Nagyúr csendben. Az egyik harcos halkan felröhögött. – Mennyi is az, Titkár?

A Titkár inkább a lánynak mondta: – Négyezerhétszáz. És még páran.

A Nagyúr várt és várt, és már mozdult volna, mikor a lány végre megszólalt.

– Ő egy aszamita.

Mind megdermedtek. A két katona megfeszült, a Titkár színpadiasan a szívéhez kapott. A lány folytatta, dacosan és büszkén: – Légy átkozott, uram. A tanítványa vagyok. Még nagyon keveset tudok…sajnos – a két őrzőjére pillantott. – De ő maga a tökély. Soha nem hibázik. Ezer módját ismeri az ölésnek és az ölelésnek. Nincs olyan férfi, aki túlélt volna vele egy nászt, ahogy párbajban se győzték még le. A lépteitekből tudni fogja, hogy érte mentek, és akkor…

Mellette az egyik katona ismét nevetett, vagy inkább köhögött, vagy inkább ugatott. Vér folyt ki a szája szélén, aztán összegörnyedt, és eldőlt. A lány felmutatta bíborvörös körmeit: – …akkor büszke lesz rám…. – majd a Nagyúrnak ugrott, de a Tikár már rajta is volt, ledöntötte, és eltörte a nyakát.

– Méreg volt a körmén – nyögte a Titkár, a haldokló őrre pillantva, kit társa a hátára fordított, ám így meg lassan a saját vérébe fulladt. Mindkettő esdekelve kereste ura tekintetét. A Nagyúr biccentett, mire a katona tőrét előhúzva megadta a kegyelemdöfést a szerencsétlennek. A Titkár felállt, és a lány merevedő testébe rúgott: – Egy aszamita!Itt – nyögte. – Remélem, uram, nem gondolod, hogy nekem ehhez közöm van.

A Nagyúr talányosan nézte, majd kibámult a rőzsetüzes sivatagba: – Öcsém ajándéka lesz.

A Titkár intett az őrnek, és a lány tetemére mutatott. – Gondolom, lemondod az éjjeli találkozót. Küldjem érte az őröket?

A másik azonban még mindig a falon túli sötétébe bámult, nagyokat lélegzett, majd arca felragyogott, de nem a holdfénytől. A katona könnyedén átemelte a lányt a mellvéden.

– Nem. Az ajándékot nem illik visszautasítani.

Fölkapta a fáklyát a halott férfi mellől, és a lány után dobta.

Fél órával később a Titkár halkan kopogott a szolgálók kisraktárának ajtaján. Fahéj és alma szaga gomolygott elő, ahogy résnyire tárult a bejárat, majd egy határozott mozdulat berántotta őt a sötétbe.

Narancslángú mécses derengett a sarokban, de a nő mindig úgy fordult, hogy az izgatottan topogó Titkár ne pillanthasson arcába.

– Láttam a jeled. Mit akarsz? – kérdezte szórakozottan. A férfi összerándult hangjára.

– Tudja. Elkapták és kivallatták a szolgád – bukott ki belőle. – Menekülj! – annyi féltés volt e szóban, hogy maga se értette, honnan fakad. Persze a nő mindenkire így hatott. Ha belépett valahova, ha megszólalt, ha mozdult – minden férfinak (de még gyakorta a nőknek is) a védelmezés vágya szorította össze szívét. Úgy nevelték és tanították, hogy minden gesztusa rajongást és a feltétlen szeretetet váltson ki a körötte lévőkből – hogy aztán megölhesse őket.

Most hátralépett a falig, óvatosan, mintha máris támadóktól tartana. Arca egyik fele fénybe bújt, másik feltárult az árnyékban.

– Ha tudja, ugyan miért nem öletett még meg? – kérdezte lágyan, mint aki gyerekhez beszél.

A Titkár legyintett: – Hát ez az. A képzelete rabja. Annyi mindent hallott már az aszamiták tudományáról, hogy mindenképp meg akarja tapasztalni.

A nő mélyen beszívta a levegőt, le a gyomráig, és ott tartva hallgatta a férfit.

– Azt tervezi, kiélvezi minden pillanatát az estének – a száraz férfitorok köhintett – A…násznak. Aztán a párnája alá rejtett tőrrel megöl, mielőtt te teszed meg ezt. Leírásokból ismeri az aszamita technikát, a halálos pózt, a végső csókot, mellyel majd kiszívod életerejét, feledhetetlen gyönyörben részesítve, mielőtt meghal. Úgy véli, ő túléli ezt az élményt, s az utolsó pillanatban elmetszi majd torkod.

Az Özvegy kiengedte a levegőt, az édes lehelet a Titkárig csapott: – Tényleg képesek vagytok erre? – kérdezte az, mire a nő arcán lágy mosoly villant, közelebb lépett, lágyan végigcirógatta a selyemmel borított titkárpocakot: – Ki akarod próbálni?

A férfin egy másodpercre látszott, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot, de aztán megborzongott, hátraugrott, fürgén, mint a kígyótáncosok.

– Ne bolondozz. A Lázadó embere vagyok, ahogy te is. Beszélj a tervedről – ha ugyan van.

A parancsra az Özvegy is bezárult, arcáról eltűnt a jókedv, ami talán csak a Nagyúr merész vágyainak szólt.

– A tervem nem változott. – suttogta szelíden – Ha játszani akar, én kapható leszek. Azt mondod, lesz ott egy tőr? – a Titkár bólintott, mire az Özvegy megrázta fejét: – Nem baj. 

Mivel az aszamita technika a késleltetésen és a fokozáson alapult, késett jó tíz percet, hogy aztán minden sietség nélkül vonuljon be a Nagyúr hálótermébe. Mögötte az őrök bezárták a súlyos ajtókat, két szolgája pedig, kik idáig kísérték, a cselédeknek fenntartott oldalfolyosón távozott.

A Nagyúr ágya egy teraszon állt, a csillagos ég alatt, fáklyáktól, falaktól és sivatagtól övezve. Ő maga a kerevet szélén ült, lehorgasztott fejjel, és nem nézett fel, amikor a nő kilépett a nyílt térbe.

– Eltűnt egy szolgálóm – szólt az Özvegy, mire a férfi még mindig befelé figyelve legyintett. – Majd találsz másikat. Itt nemsokára sok özvegy akad, kik örömmel elszegődnek majd hozzád. – Észbe kapott, felállt, végre a nő szemébe nézett. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

Az Özvegy felsóhajtott, és most ő telepedett az ágyra, lábát maga alá húzva. A Nagyúr egy lépésnyire tőle kíváncsian méregette.

Sárga, áttetsző selyem volt a nő testén, de csupán a legszükségesebb részeket burkolta, azokat is olyan rafinált, lebegő és szétnyíló formában, hogy a férfi úgy érezte, forró arany zubog át erein.

– Talán nem tudod, miért hívattalak – kezdte rekedten. A nő csak figyelt súlyos szempillái alól, tekintete nem árult el semmit. – Néha azt hiszem, az alattvalóim ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Ezért többnyire nem sietek megmagyarázni parancsaim okát. Aztán persze mindig rá kell döbbennem, hogy majd mindegyik csak a saját javát lesi – így mást akar, mint ura.

– Én tudom, mi a parancs – szólt az Özvegy, és kinyújtotta barna bőrű lábát, hogy egy pillanatra a férfi bokájához érjen. – A táncom összekapcsolt veled, mert csak neked adtam elő, hogy felfigyelj rám.

– Miért? – faggatta a Nagyúr, arrébb lépve, az őszinteséget kutatva a másik arcában.

– Mert olyan egyedül maradtam a férjem halála után.

A férfi sóhajtott, majd lazított kaftánja övén. – És mi lenne az a parancs szerinted? – Egy kis asztal volt az ágy jobb sarkánál, rajta tengermelléki bor, sós füge, és apró, rákszerű lények sült, fűszeres halma. A Nagyúr bort töltött mindkettejüknek, a nő megvárta, míg kézbe kapja poharát, és csak akkor válaszolt.

– Azt kívánnád az alattvalódtól, hogy felejtse el hat napja lemészárolt férjét – pár korty után leengedte a serleget a kőpadlóra. A Nagyúr erre mohón belekortyolt saját poharába, hátha oltja a benti forróságot. – Azt parancsolnád még – folytatta a nő –, hogy kezét tegye a hasadra, ott, ahol a lenti és fenti idegek összeérnek. Három titkos mozdulat, apró masszírozás – és egész éjjel olyan férfi leszel majd, mint még soha.

Miközben beszélt, az asszony lerúgta papucsát, és lassan hátrahúzta magát az ágyon. A mozdulattól megfeszült rajta a ruha lebernyege, oly pontosan kirajzolva minden idomot és vágatot, mint egy agyaglenyomat. A Nagyúr közelebb lépett, közben zavartan vette észre, hogy álla alatt, a szíve táján vörös borfolt terjeng ruhája szövetén.

– Aztán? – suttogta kérdőn. A nő elfeküdt az ágyon, karjait elnyújtotta, lábát egymásra zárta. – Aztán? Csak apró rések kellenének. Pillanatnyi lehetőség, hogy összeforrjunk. Nem a meztelenség számít – hanem az idő.

– Nem értem – suttogta a Nagyúr, ki már a nő lábánál kuporgott. Lassan megindult felfelé.

– Az utolsó pillanatig kitartott révület, mely akár órákon át feszíthet majd – ennyiben áll az idő hatalma a testek közt – ekkor az Özvegy lábai lassan szétnyíltak, mire bódító aromák áramlottak elő e résből az uralkodó arca felé. A férfi ösztönösen hátrahőkölt volna, mivel azonnal megérezte, hogy gondolatai megzavarodnak, mozgása lelassul – ám akaratlan is a forró bőrre hanyatlott, tovább kúszva előre, mint a sivatag homokjában élő szörnyű Ráma–kígyó, a világot tartó fa törzsén. Az asszony pedig folytatta, szinte már csak önmagának, miközben karjai becsúsztak a párna alá.

– Nem a mozgás öröme. Nem a leigázott test hajlékonysága. Nem a lélegzet, mely összevegyül a másikéval. Nem is a szervek egymásba folyó nedvei. Nem az izmok rugalmassága, és a haj cirógatása. A derék íve, vagy a nyílások láthatatlan mélye. Nem. Hanem az idő, a felülmúlhatatlan pillanat, mely maga az élet és a halál, és melyben annyian elvesztek már – ezt ígérem, csak megszázszorozva. Egy aszamita nem ez életet szívja ki szeretőjéből, hanem a hátralevő idejét veszi el a gyönyör évezredes pillanatában. Így ölünk mi – de nem most. Most elég lesz egy tőr is.

A férfi ekkorra a nő alhasáig jutott, leborult rá, nézte az apró pihéket, melyek körülsarjadták a köldökben rejtőzködő zöld gyémántot. Engedte nyálát kifolyni rá. Nyelve elzsibbadt, orrában örökre megragadt a lábak gyönyörű közének bódító párája. Tudta, az oldalt terjengő sötétség lassan eltakar majd mindent. Kétségbeesetten erőt gyűjtött, megfeszítette magát.

– Nem fog sikerülni – suttogta a nő, kezében az Uralkodó tőrével. Mielőtt folytatta volna, felszisszent, csodálkozva ujjára lesett, majd a másik kezébe rakta a fegyvert, és könyökére támaszkodva kedvtelve leste a kínlódót. – E szer képes megbénítani egy lovat is. Csak vigyáznunk kell, hova kenjük. Sajnálom.

A férfi válla és karja lassan megmerevedett, nyelve már nem forgott, így csak valami morgásra telt tőle.

– Hogy mit sajnálok? Az kérdezed? – az Özvegy megtapintotta a kés élét. – Nem is tudom. Az előbb megszúrt a tőröd nyele, mire hirtelen megláttam a jövőm az oldaladon. Uralkodónővé tettél volna – és én boldoggá tettelek volna, nem csak a mai, hanem ezeregy éjen át.

Úgy tűnt, a férfitól már csak valami nyüszítésfélére telik – de ezzel egyidőben bal karja mozgásba lendült, támasztékot talált, és merev teste átfordult.

A márványpadlón kötött ki. Az Özvegy kíváncsian utána hasalt, lenézett rá, ám ekkor elkapta őt a szédülés első hulláma. A tőr nyelére pillantva meglátta az apró tüskét. Nem rég ültethették az elefántbőr markoltba.

– Megmérgeztél – nyögte, állt volna fel, de csak a kisasztalig jutott, lesodort mindent, majd elterült a padlón. Két méterre feküdtek egymástól, az asszony még beszélt, a férfi már csak nézett. Kérdő, merev pillantása elől a nő nem térhetett ki.

– Megtettem volna – sóhajtotta az Özvegy. – Elfogadtalak volna uramnak, és mellettem…te is örök életre kelnél. Ezért táncoltam neked.

Másnap délelőtt a trónján ülő Uralkodó óvatosan kortyolt a vízből. A ciszternák mélye kezd penészedni, érezte nyelvén a kellemetlen hírt. Víz nélkül senki nem áll ki hosszú ostromot.

Árny vetült rá – felpillantva a kereskdőruhába bújt titkárt látta maga előtt. Két katona fogta közre, egész testében vacogott.

– Bántottak? – kérdezte szelíden az Uralkodó, de a kis kopasz ember annyira remegett, hogy válaszolni se bírt. Megtette helyette az egyik harcos.

– Hozzá sem értünk, uram. A kaputoronynál értük utol. Kötél volt nála – meglökte az árulót, az térdre esett, és megjött a szava: – Kegyelem, uram! Lefizettek! Az az átkozott arany tehet mindenről!

A trónon ülő fejfájásos ingerültséggel intett, mire katonái elhagyták a termet. Az Uralkodó percekig hallgatta a másik zokogását és motyogó esdeklését, majd toppantott lábával.

– Elég lesz! – várt egy kicsit, hogy aztán megenyhülve hozzátegye: – Minden jó, ha a vége jó. Árulásod talán a hasznunkra válik.

A Titkár reménykedve pillantott rá. – Valóban? Hogyan? Hogyan képes bölcsességed az én fertelmes... – egy újabb kézmozdulat torkárra forrasztotta a szót.

– Múlt éjjel majdnem meghaltam – kezdte az Uralkodó, és felállt, szélesen elmosolyodott – De – hála az Özvegyednek – hajnalra újjászületem. S mivel még mindig tagjaimba érzem a gyönyört…– elgondolkodott, majd folytatta –…mely ezúttal nem a feledésbe torkollt, megbocsátom kétszínűséged.

A Titkár fellélegzett, ura lecsüngő gyűrűs kézéhez ugrott, csókokkal borította el. A felette álló egy ideig tűrte, majd megelégelve ellökte a húsos fejet.

– De uram – tápászkodott fel a Titkár, a csodálattól eltelve –, miképp jöttél rá botlásomra?

A Nagyúr elsétált, egészen a terem déli oldalába vágott keskeny ablakig. Homloka mögé hasított a nap dárdája. Kis megingás után kimutatott a fénybe. – Kettőszázegy lépcső vezet fel a Nagytoronyba. Nem véletlenül hívtalak oda aznap éjjel. Bár mellettem a színlelés összes fortélyát megtanultad, de mikor odafenn az Özvegy ócska meséjét hoztam szóba – elsápadt addig vörös és izzadt képed. A természetnek senki nem tud parancsolni – elmosolyodott, mert ez őrá és az Özvegyre is igaz volt.

A Titkár lesütötte szemét. – Nagyobb a tudásod, mint bárkié a sivatagban. – Rövid tűnődés és tusakodás után folytatta: – Ezért is kérdem, igaz, amit pletykálnak…– nem fejezte be, de ura elértette. Még mindig kifelé bámult, a tornyon túlra, a sivatag felett lebegő füstcsomókra. Lassan tompult fájdalma, átadta helyét a reménynek.

– Megígértem neki egy helyet magam mellett a trónon – suttogta a Nagyúr inkább magának és a szikrázó fénynek. – Ha előbb bizonyítja hűségét.

Az Özvegy tagjaiban érezte a múlt éjjel minden fáradalmát, miközben átkelt a Pajzsnélküliek táborán. A kora reggeli nász után, melyben már nem szerepeltek tőrök és mérgek, pihegve feküdtek egymás karjaiban, izzadtságuktól befényezve. Miután a szörnyű kábulatukból magukhoz tértek a padlón, átbeszélték a hajnal maradékát, hogy a szavak az ágyban maradjanak el. Egyikük sem hitte volna, hogy az ölést ilyen gyorsan felváltja majd az ölelés vágya. Akkor, az elhált ígéret után hozta elő tervét az Uralkodó – mely megmentheti a birodalmat – az ő birodalmukat.

A Pajzsnélküliek lassan csapatokba és hadtestekbe rendeződtek – mélabús és kegyetlen céltudatossággal foglalták el kijelölt helyüket a porban. Egy rohamhoz túl korán volt még. Ám valami történt. Mind sóvárogva nézték a fehér fátyolt öltözött nőt, szólni viszont senki nem szólt hozzá, egészen a Lázadó sátráig.

Ott magas és ősz férfiak, a Lázadó hadúrjai épp vékony pálcákkal stratégiájukat rajzolták a homokba. Közeledtére felpillantottak, az egyik megiramodott, be a sátorba.

Az Özvegy megállt, jobb csuklóját megrázta, hogy a tőr nyele kezének burkába simuljon. Látott mindent előre, noha azt nem látta, miképp fog beleszeretni a Nagyúrba, kinek kedvéért most itt áll, a tűző napon, gyilkolásra készen. Látta a hat métert, melyen át fog suhanni a penge, a meglepődött mozdulatlanságot, a hadurak kikötött ménjeit, a vágtában mellette elsikló sátrakat, sőt, a szolganépek koszlott bódéit is, melyek közt hamar menedékre lel majd lovával a kavarodásban.

Látta, hogy másnap reggelre a had felbomlik, és egy hét múlva ismét a kereskedők tevéi tapossák majd a tábor helyét.

A sátorból előtűnt a Lázadó, kezében tálca – rajta letakart gömb. A két testvér egyáltalán nem hasonlított. Az előtte állóból hiányzott a Nagyúr minden ereje és méltósága. Az öcs már csupán egy hatalomra éhes fiatalember volt az Özvegy szemében.

– Látom, kijutottál – mondta kedélyesen, az Özvegy pedig bólintott. Mozdulat. Mögötte, oldalt, mindenhol. Beszélni kell, vagy beszéltetni őket, amíg felmérhető, mi terveznek. A Lázadó még túl messze volt.

– Az éjjel megtettem. Meghalt. Nemsokára felfedezik a testet. A pénzemért jöttem.  

A férfi fejét csóválta. Mozgás – mindenhol, gyülekező testek körötte. Az Özvegy riadtan érezte, izmai akarata ellenére megfeszülnek, légzése felgyorsul, pupillái kitágulnak – csak remélte, nem látszik rajta nagyon a félelem.

– Vajon hogyan jutottál ki? – kérdezte makacsul a lázadó öcs, de meg se várta a választ: – Szerintem kisétáltál. Nem úgy, mint ő.

Lerántotta a leplet a tálcán lévő dologról.

– Múlt éjjel találtuk a falak alatt. Nem a te tanítványod volt? Mi történhetett odabenn? – megsimogatta a csapzott hajat, majd lassan letette a tálcát maga elé a földre.

A lány levágott feje már egészen megbarnult. Csodálkozva nézett maga elé, az Özvegy felé – aki már nem akart válaszolni se neki, se a kérdésekre.

Bezárult a kör, kéttucatnyi férfi állta el a teret mindenfelé. A Lázadót hátravonták, élő pajzsok takarták immár. Az Özvegy kezében végre megvillant a penge.

Beállt a kezdőpozícióba – körötte tízezer táncpartner várta első mozdulatát.

2007