1986. július.18.

Ez az írás több forrásból táplálkozik.

Az alapszituáció megvilágosodásszerűen jött, mikor valamelyik este, a szomszéd szobában anyám félve/féltve rászólt apámra, hogy ne aludjon el. Apám mostanában valóban rengeteget alszik, és a szíve is…de a lényeg, hogy hirtelen előttem termett egy pár, aminek a férfi tagja nem merülhet álomba, mert akkor meghal.

Aztán ott van az epheszoszi alvók legendája, amiről először Danilo Kisnél olvastam (a novellát kissé vontatottnak éreztem). Később rájöttem, hogy a történet magva egy vándormotívum, melyet mesékben már gyerekként  is hallottam.

Harmadrészt nekem is megvan a magam alvója: egy ízben, a kilencvenes évek közepén Hatvan után, talán Apc környékén egy fiatal férfi azt kérte, hogy x-be érve keltsem fel. Amikor megálltunk x állomásán, elkezdtem rázogatni a vállát, egyre kétségbeesettebben, szólongattam is, később a kalauz is csatlakozott, de egyszerűen nem tudtuk felkelteni. Leszálltam, mivel én is x-be tartottam, de ő a vonaton maradt, és azóta is többször eszembe jutott, hogy talán még mindig alszik valahol.

Végül, és ez a legfontosabb, az idő valóban lassabban haladt gyerekoromban (amikor még a középkorban éltem, lásd, a novella eleje), jobban mondva időn kívül éltem akkor, vagy egy másik ritmusú időben – ám aztán persze felnőttem.

Éjszaka, amikor felkeltünk, a konyhában lévő vederbe hugyoztunk, mert vécé csak kint, az udvaron volt, és oda a sötétben nem volt jó ötlet kimenni. A veder előtt egy állványon volt a lavór, abban lögyböltük el a kezünket. A lavór melletti kisszekrényen két másik veder állt, bennük tiszta kútvíz, köztük fémbegre, azzal lehetett inni. Nagyanyám az est folyamán mindig öntött valami hulladék vizet a földön álló vederbe, meg az esti mosakodóvizünk is abba került, de azért lehetett érezni egy erős, savas szagot ébredés után.

Na jó, igazából már nem emlékszem, milyen lehetett az ébredés utáni ház. Bizonyára izzadtság-, öregség-, füst- és húgyszag terjengett a három szobában, a konyhában, a tisztaszobában és a hálóhelyiségben is. Ekkor még élt nagyapám, ő kelt legkorábban, kávét főzött, aztán harákolt, majd a masina hamutárolójába köpött, a hamut aztán kivitte a kert végébe. Őt nagyanyám követte, megmosdott, befésülte a haját, majd ment a dolgára: kiengedte a tyúkot, cserélte a vizüket, enni adott nekik meg a disznónak is.

Én későn ébredtem, még tudtam aludni. A vidéki levegő tette. A nap. A mozgás. Az éhség. A nehéz és zsíros ételek, melyeket az éhség miatt ettünk. Kitámolyogtam a házból, a szemembe tűzött a nyolcvanas évek fénye. Kakas kukorékolt, kutya ugatott, a távolban az úton valami nagy és nehéz ment a téesz felé. Nagyapám a fal mellett ült a kisszéken, és maga elé bámult, nagyanyám a nyári konyhában ténykedett. A baromfiudvar sarkához mentem, ott pisiltem, napközben így szoktuk mi, férfiak.

Emlékszem, milyen lassan folyt ki belőlem a vizelet. Minden nagyon lassú volt. Az idő ragadós mézként folyt át a napon. Az órák elnyúltak, a fejem körül vagy a plafon alatt dongó legyek mérték ki a perceket. Mire éjszaka lett, évezredek teltek el, birodalmak dőltek romba, királyságok lettek semmivé.

Kilenc vagy tíz éves lehettem, nem ismertem még a cigaretta ízét, az alkohol tüzét, a szex isteni, halhatatlanságot ígérő hazugságait – de ezekben a hetekben rászoktam Kómárékra. Ezen a nyáron, a szünet elején összevesztem a falusi gyerekekkel, hanyagoltam őket, talán féltem is tőlük. Eddig mindig gond nélkül befogadtak, de ekkor, egy beszélgetésben előjött, hogy én városi vagyok, jöttment, akinek csak ilyenkor, nyári szünetben kellenek ők, akik folyton itt vannak, akik mindig várnak rám, de én persze ezt nem becsülöm meg. Gyengén védekeztem, majd sértődötten otthagytam őket, de már akkor féltem, mihez kezdek majd az idő végtelen tereiben.

Még nem érdekelt az olvasás, még messze volt az a büszke öntudat, amely arra késztetett, hogy a városban maradjak, mert barátnőm van, nem, még a falu volt a nyár színtere, és délelőttönként, mikor meguntam a műanyag katonákkal való játszadozást, kimentem az utca elejébe, a Kómár házukho’ – ahogy nagyanyám mondta –, és bementem hozzájuk, a két öreghez, akik valahogy itt ragadtak a Horthy-korból. Persze nagyanyámék is Horthy alatt voltak gyerekek és fiatalok és felnőttek, de Kómárék olyan ráncosak, pókhálósak és aszottak voltak, hogy az ember azonnal megérezte, hogy iszonyatosan öregek, pedig talán tíz évvel lehetett idősebb Kómár bácsi nagyapámnál.

A fő ok persze, amiért oda jártam, az nem a koruk volt, hanem a halál.

Már az első nap, amikor Bözskenc – Kómár felesége, aki szegről-végről távoli rokonunk volt, bár nagyanyám mindig csak megvetően, némi lenézéssel beszélt róla – először hívott be magukhoz, már akkor rádöbbentem, milyen elbűvölő, ami velük történik, pedig az nem volt más, mint a végtelenül ismétlődő kis tragédia: az idő múlása.

Kómár a nyári konyhában feküdt, nagy, kopaszodó fején legyek mászkáltak, kezét összekulcsolta mellkasán, mintha máris halottat játszana, de még egyenletesen lélegzett, szeme majdnem lecsukódott, ám ekkor Bözskenc élesen rászólt – Hahó, öreg, ébredj! – mire ő felnézett, riadtan, mint egy kölyökmacska, és némiképp értetlenül is, aztán hálásan és kedvesen elmosolyodott, és intett felénk, akik az asztalnál ültünk, hogy minden rendben van.

– Te a Kolozsi unokája vagy, ugye? – hunyorgott felém. – Jártál már nálunk? Meséltem már, amikor Doberdónál lecsorgott a hegyoldalon a szar roham után? – kérdezte aztán vidáman, mire a felesége rápisszegett, majd felém fordulva kacsintott:

– Ne is figyelj rá, nem tudja már, mit beszél, már nincs sok neki hátra.

– Miért? – egészen izgatott lettem, mert végre valami érdekeset hallottam, hisz otthon, nagyanyáméknál csak a Kossuth rádió szólt naphosszat, hogy a minisztertanács vagy mi, épp milyen rendelkezést hozott.

– Á, nem igaz ez, ne hallgass rá, ezer évig fogok élni! – legyintett az öreg, és összedörzsölte lábujjait. – Mutasd meg inkább neki, anyjuk, a golyót!

Az asszony meghintette liszttel a tésztagomolyagot, melyet a gyúródeszkán gyömöszkölt, majd a kredenchez lépett, és egy kis bársonydobozt vett elő. Kinyitotta, emlékszem, az volt selyemmel bélelt fedelébe nyomtatva, hogy Salamon Ékszer, de ez akkor kevésbé érdekelt, csak később hallottam, hogy a városban valóban élt egy gazdag ékszerkereskedő, akit és a családját aztán…

A dobozban egy deformálódott, összetöppedt, szakadozott szélű ólomgolyó feküdt.

– Ide fúródott be – Kómár a füle tövét mutatta, én pedig nem tudtam, mi az érdekesebb, nézzem meg a sebhelyet, vagy inkább bámuljam a lövedéket – Az orvos még a tábori kórházban kiszedte – folytatta büszkén –, de egy darabka a fejemben maradt, és egyre mélyebbre jut.

Bözskenc becsukta a doboz fedelét, pont akkor, mikor benyúltam volna az ólomcsomóért.

– Megmondta neki az orvos, hogy öt-tíz éve van hátra – jelentette ki szinte elégedetten. – Aztán a repesz elér valami fontos részt az agyban, és vége.

Kómár felkönyökölt az ágyban, és horpadt mellkasát kezdte masszírozni a megsárgult inge alatt. Bő szárú nadrág vagy inkább gatya volt rajta. Az egész emberből és az ágyból is naftalinszag áradt.

– Na most, kilencszázharmincnyolcig nem is volt baj – bólogatott.

– Akkor már házasok voltunk tizenöt éve – Bözskenc közben visszatért a tésztához. Elbűvölve néztem, ahogy szétlapítja tenyerével. – Ismertem már, mint a rossz pénzt. Látom, hogy ez az ember egyre álmosabb.

– Azt se tudtam néha, hogy nappal van-e vagy éjszaka – kontrázott az öregember. – Egyszerűen csak ledőltem a székről, mint egy zsák. Másszor állva elaludtam a lovak mellett, mert az uradalomban voltam lovász.

– Elmentünk orvosho’ Pestre – folytatta az asszony. – Az csak vizsgálja, meg hümmög, és aztán kiböki, hogy valószínűleg a golyódarab elérte az alvást szabályozó részt a fejében, és ez okozza ezt az aluszékonyságot. Úgy vélte, hogy legfeljebb fél óra alvás még nem olyan nagy baj…

– …de egy óra már végzetes – tette hozzá az öreg. – Háromnegyed óra még csak-csak elmegy…

Bözskenc felemelte mutatóujját felém, mintha engem figyelmeztetne:

– De ezt inkább ne reszkírozzuk, azt mondta az orvosprofesszor. Meg azt is, hogy félóránként fel kell kelteni, ha elalszik. Ha nem keltjük fel… – megcsóválta fejét, és összeszorította száját, mintha meg akarná akadályozni, hogy kimondja a mondat végét.

– Mi lesz akkor?

– Többé nem lehet felkelteni – válaszolt csendesen.

– A fene essen az olaszba, aki kilőtte rám ezt a fránya golyót – csattant fel az öreg, majd köhögni kezdett.

– Ne beszélj így a gyerek előtt – dorgálta szelíden Bözskenc, aztán egy pohár vizet mert a vederből, és odaadta neki. Kómár felült, mohón ivott, közben a pohár pereme felett engem figyelt. Néztem sárga, csontos gigáját, ahogy mozog, és én is szomjas lettem.

– Nagyon kell vigyáznunk. Ezerkilencszázharmincnyolc óta nem aludtunk át egy éjszakát se. Nem aludtunk azóta fél óránál többet egyhuzamba’ – bólogatott Bözskenc, majd visszatette a poharat a helyére, és újból gyúrni kezdte a tésztát. – Mondjuk már nekem nem is hiányzik annyira.

– Nekem nagyon is – jegyezte meg rekedten az öreg, majd visszahanyatlott az ágyra. – Mit meg nem adnék egy nyugodalmas éjszakáért, azt te el se tudod képzelni.

Valamiért szégyelltem volna tőlük vizet kérni, de a szám nagyon kiszáradt, ezért elköszöntem, és hazaszaladtam.

Este megkérdeztem a nagyszüleimet arról, igaz-e, hogy Kómár meghal, ha fél óránál tovább alszik. Nagyanyám, aki varrt a nagy lámpa alatt, felnézett rám, majd a dikón ülő nagyapámra lesett, végül megvonta vállát:

– Mink nem tudhatjuk ezt. Ezt mondják, már mióta az eszemet tudom.

– Döglik az épp eleget – csóválta a fejét a nagyapám. – Közbe’ meg híresztelik ezt a bolondságot.

Ezen persze elgondolkodtam. Mert miért is mondanák azt, hogy nem aludtak már több mint… negyven éve – ha ez nem igaz?

Éjszaka, már a jó meleg dunyha alatt, melybe hajnalra bepálltam, mint valami szaunába, és ezért magam alá gyűrtem, szóval éjjel, elalvás előtt, azon gondolkodtam, milyen lehet fél órákat aludni éveken, évtizedeken át.

Nem tudtam elképzelni.

Másnap reggel aztán eszembe jutott, hogy az Alfában olvastam én valami ilyesmiről, vagyis hát az agyról és az álomról. Az Alfa egy tudományos újság volt gyerekeknek, többé-kevésbé korrekt cikkekkel, szépen tördelve, színes kivitelben. Imádtam. Megvolt az összes száma az elmúlt két évből, és nagyanyáméknál tároltam a nagy ruhásszekrény aljában. Délelőtt végigböngésztem ezeket, míg meg nem találtam a cikket. Szovjet tudósok kutatásairól szólt, akik az emberi agy egyes részeit tanulmányozták. Ráakadtam arra a bekezdésre is, amely olyan ismerőssé tette Kómár esetét. Az írták benne, elképzelhető az, hogy az idő érzékelésére külön rész van az agyban, az alvásért felelős szekvencián belül. Bár kísérletek nem bizonyították, de úgy vélték, hogy az időérzékelés szoros összefüggésben van az álommunkával. Álmodás közben nem érzékeljük az időt, kívül helyeződünk rajta, és tulajdonképpen felfüggesztjük azt. Sajnos a két egység, az álmokért és az időért felelős agyi rész nem választható külön, így a halhatatlanság ezen formája egyelőre elérhetetlen.

Tűnődve pakoltam vissza az újságokat, sorra vettem, kinek mondhatnám el a felfedezésem. Kómárék nem biztos, hogy megértenék, nagyapámat akkoriban már semmi sem érdekelte a járda betonjának repedésein kívül, nagyanyám pedig valószínűleg csak nevetne a magyarázatomon. A szüleimet hétvégére vártam, az még nagyon messze volt. Végül rájöttem, igazából azt sem tudom, mit lehetne elmondani mindebből bárkinek is. Kavarogtak bennem a gondolatok, de semmi sem ülepedett le, nem állt össze koherens egésszé, csak sejtéseim voltak, mit jelent mindez, mint később, amikor nagyon nehéz filozófiai szöveget olvastam az egyetemen, például Bergsont.

Eltelt pár hét, és a falusi fiúk visszafogadtak maguk közé. Aznap késő délelőtt, az eső után is hozzájuk indultam biciklivel, mikor Bözskenc rám szólt a kapujukból:

– Te gyerek, gyere már be egy kicsit, olyan rég vótá’ nálunk.

Udvarias és szolgalelkű fiú voltam. Leszálltam a kemping biciklimről, betoltam az udvarba, és bementem az asszony után a nyári konyhába.

– Hahó, öreg, ébredj – szólt rá a férjére, aki prüszkölve tért magához.

– Mi van, mi az? – riadt fel Kómár, majd szemét dörzsölve végigmért, ahogy ott állok az ágya előtt: – Te vagy az, te vakarcs? – mosolygott rám a felismerés örömével. Nagy dolog lehettem az életükben. Nem volt gyerekük, nem nyitotta rájuk senki az ajtót hószámra.

– El kell mennem a boltba – fordult felém Bözskenc, és kezébe vett valami szatyrot. – Utána még gázért is. Mindig külön megyek, de most valahogy észre se vettem, és kifogyott a palack – magyarázta, közben figyelmesen nézett, és hirtelen megéreztem, most, ezúttal valami fontos dolgot kérnek majd tőlem. Szerettem az ilyesmit, mert ettől magamat is fontosnak éreztem. – Arra kérlek, hogy ha az öreg elalszik, ébreszd fel – bólogatott Bözskenc. – Ismerd az órát, ugye? – kérdezte szigorúan.

Bizonytalanul vállat vontam. Ismertem a nagymutatót. És a kismutatót. De csak nagyjából sejtettem a kettejük viszonyát.

Az öregasszony levette a kredenc elejéről az órát, és az asztalra tette. Mutatta a tizenegyes számot.

– Ha a kismutató ide ér, ébreszd fel – mondta nekem, majd mutatta a hatos számot –, meg akkor is, ha utána a nagymutató ide ér. Délre megjövök.

Bólogattam, mire ő a fejemhez nyúlt, és összekócolta a hajamat. Ezt sohasem szerettem. Az ajtóból még megfordult, jól megnézett mind a kettőnket, majd kilépett a házból.

Egy hokedlire ültem az asztal elé, az órával szemközt. Az öregember az ágyában feküdt, épp készült elaludni, de aztán erőt vett magán, felkönyökölt, és rám bámult.

– Te, gyerek – kezdte –, tudod te, hogy én milyen fáradt vagyok?

Bólogattam.

Sunyin elmosolyodott.

– Van a kredencbe’ húsz forint. Mi lenne, ha elvennéd, és hazamennél, engem meg hagynál aludni?

A kérdés sokáig ott függött a levegőben, a szavai csábítóan keringtek tudatomban, aztán mély levegőt vettem, és kimondtam:

– Nem lehet. Akkor maga elalszik örökre.

– Ez minden vágyam – bólintott, majd hátrahanyatlott, és a plafonra meredt. Ebben a pillanatban nagyon is emlékeztetett a járdát bámuló nagyapámra. – Ha tudnád, hogy beleuntam már én ebbe az ébrenlétbe. Szinte fáj, hogy nem tudom kipihenni magam. Azt hiszem, ennél még a halál is könnyebb. Gondold csak el, éveken, évtizedeken át folyton felvernek a legszebb álmodból… – rám sandított, de én elfordítottam a tekintetem.

– Nem tehetem – nyöszörögtem csendesen, mire befordult a sarok felé, és alig tíz másodperc múlva már horkolt is.

Az órára meredtem, és szuggeráltam a nagymutatót, amely – szokásához híven – láthatatlan módon haladt előre. Próbáltam elkapni a tekintetemmel, amikor mozdul, de persze az idő múlása az órán olyan észrevehetetlen, hogy évekig bámulhattam volna, akkor sem tűnik fel a moccanása.

Arra riadtam, hogy a nagymutató elhagyta a tizenegyes számot. Felkeltem, a szuszogó öregemberhez léptem.

– Kómár bácsi, tessék felkelni – mondtam halkan, és megráztam.

Gyorsan megébredt. Összerázkódott, mint akit vízzel locsoltak le, majd felült, rám bámult, aztán az órára.

– Már a tizenegy órát elhagytuk – motyogtam. Azonnal megértette a tévedésemet, de ezt én nem láttam meg rajta, csak a mosolyát, amelyben megkönnyebbülés tükröződött.

– Jó fiú vagy – paskolta meg a karomat – És ne feledd, akkor kell legközelebb szólnod, ha a kismutató a hatoshoz ér! – biztatott, majd visszafeküdt.

Kissé bizonytalan voltam, mert rémlett, a kismutatónak nem a hatoshoz kellene érnie, de arra emlékeztem, hogy a nagymutatót is kell figyelni, és az már megtette pályáját a tizenegyesig, ezért jobb híján visszaültem a hokedlire, és vártam türelmesen. Megint az történt, hogy hirtelen eltelt valamennyi idő, és én észre sem vettem. Talán az öregember hatása volt, az ő közelsége okozta, hogy másképp haladtunk előre.

Mikor legközelebb az órára pillantottam, a nagymutató már a kilenceshez közeledett, a kismutató pedig jócskán elhagyta a tizenegyest. Ekkor jutott eszembe, mit mondott Bözskenc, és ráébredtem, hogy elrontottam, mert rosszul néztem az órát, összekevertem a nagy és a kismutató feladatát. Felpattantam, és az öreghez mentem, megrángattam a vállát. Az történt, amitől féltem: meg sem moccant, csak szuszogott tovább. Még erősebben ráztam, és szólongatni is kezdtem:

– Kómár bácsi, ébredjék – kértem, majd könyörögtem, kiabáltam, végül mikor rájöttem, hogy mindennek semmi foganatja, kicsordult a könnyem is, aztán csak álltam ott a szoba közepén, míg meg nem hallottam a kapu nyikordulását.

Elöntött a félem és a szégyen, és kirohantam a házból, el a kiskocsival manőverező Bözskenc mellett, ki a kapun, végig az utcán, be a kapunkon, be a nagyházba, be a hálószobába, ahol a falon Jézus képe függött, mellette egy órával.

– Bocsáss meg! – suttogtam a kép felé, könnyeimet törölgetve. Az óra halkan tiktakolt, Jézus szelíden nézett le rám, szép pasztellszínű volt a bőre, kissé talán májbeteg sárgára festette a vásárokban áruló naiv művész. Az ágyak közt állt nagyanyám lánykori kelengyésládája, erős faalkotmány, magas volt, a mellkasomig ért, rajta hímzett terítő, azon megsárgult újságpapír, azon száradó kamillavirág, poros illata összekeveredett a ládából előgomolygó vietnami balzsaméval. Az újság jobb felső sarkáról leolvashattam a dátumot. Kint az utcán női sírás és jajveszékelés kélt. Tudtam, hogy Bözskenc az.

Azt még nem tudhattam, hogy majd megnyugszik és beletörődik, és én ismét kimerészkedem a házból, mert már nem félek a haragjától, és eltelik a nyár, eltelik még sok nyár, majd eljön az a nyár, amikor már nem jövök el nagyanyámékhoz – mert érdekesebb dolgokat találok magamnak a városban – és aztán ők sorban meghalnak egymás után – legelőször nagyapám, aztán nagyanyám, majd Bözskenc is – és az öregembert, aki folyamatosan alszik, beviszik egy otthonba – a távoli rokonok néha látogatják, de aztán elmaradnak – ekkor a szomszédos, egyágyas szobába elintézem apám legidősebb testvérének a helyet, és amikor beköltöztetjük őt, és kézen fogva kivezetem a lányomat az otthon hátsó kertjébe – hogy kicsit játsszon a műanyag pónijával a padokon ülő bentlakók figyelő, mosolygó tekintete előtt – akkor benézek abba a négyágyas elfekvőbe, és a falnak forduló sovány alakban azonnal felismerem a százhúsz éves öregembert, akinek karjába infúzió vezet, teste sovány és hófehér, de végre alszik.

Mindezt nem tudhattam mert még minden előttem volt, és akkor, Jézus figyelő tekintete előtt, a kamilla és a kámfor illatát beszívva ismét a dátumra pillantottam az újságon.

Ezerkilencszáznyolcvanegy, július 18.

Megérkeztem az időbe.

A novella és huszonkét hasonló írás a Sirom - Palóc mitológia kötetben olvasható. 

Elérhető a Librinél boltjaiban,

vagy a Bookline-on:

https://bookline.hu/search/search.action?page=1&searchfield=sirom