A fiú szobája

Nem sokkal azelőtt, hogy ezt írtam, a piac előtti parkolóban majdnem beletolattam egy mögöttem szötymörgő nyugdíjas autójába. Az anyósülésen a feleség vörös fejjel kiabált rám. Nem innen jött ez az írás, de sokat gondolkodtam a két kisöregen, akiknek nagyon is ismerem a típusát. Lassan leromló ház, bizalmatlan vagy rossz viszony a szomszédokkal, a kultúra teljes hiánya, rengeteg tévé, nacionalista, szűk látókörű, kirekesztő politikai gondolatok, magány, alacsony érzelmi intelligencia, igénytelenség az élet minden terén, bezárkózás, bezárkózás, bezárkózás. Egykori Hamvas-rajongóként jó régen írtam egy esszét Északról, mely ezt a típust kitermelte, de jól tudom, nemcsak Északhoz kapcsolódik a jelenség. A "kispolgár" nem is jó szó rá, mert a "polgár" szó feltétélez valamiféle elkötelezettséget a minőség iránt, de itt erről szó se lehet, legfeljebb perifériálisan, az élet bizonyos töredékeinek vonatkozásban. Például hogy tökelétesre füstöljük a kolbászt. A történet lazán kapcsolódik a szomszéd házról szóló novellához. Maga a cím Virigina Wolf regénycíme, a mű egy fiatalemberről szól, Wolf a végén hosszú oldalakon mutatja be meglehetősen unalmasan a kiürült fiúszobát - a hőst közben elnyelte az első világháború. Mi, renegátok akik hátrahagytuk a Várost, a szülőket, a rokonokat, a barátokat még csak nem is egy nagy háború, hanem nagyon is individuális indokok alapján, mi is mind ott ragadtunk egy picit gyerekkorunk szobáiban.  

– Itthon van – mondta a szomszédasszonynak, Irmának Mamuka –, csak még nem kelt fel. – Mutatott az elfüggönyözött tetőtéri ablak felé. Irma bólogatott, de közben már Papukát nézte, aki hozta neki a villanykörét.

– Negyvenes, ugye? – kérdezte Papuka, majd odaadta neki.

– Azt hiszem – nyúlt érte Irma. – És hogy megy neki az élet Pesten? – tért vissza a témára, amitől Mamuka elfintorodott.

– Tudja, milyen az. Mindenhol kifacsarják az embert. Halálra dolgoztatják a mai fiatalokat, éhbérért.

– Múlt ősszel azt mondta nekem, Angliába készül – jegyezte meg Irma. – A boltban.

– Hát, egyelőre arról lemondott, hál Istennek – csóválta a fejét Papuka. – Nem is értem, mire ez a nagy kivándorlás. Az egy dolog, hogy minket itt hagytak penészedni öregségünkre, de hogy még az országot is…

– De ha egyszer ott jobb az élet – vont vállat Irma, majd eszébe jutott valami: – És, barátnő, kislány van?

Mamuka elmosolyodott. – Lányok jönnek, lányok mennek. De semmi komoly.

– Pedig lassan már negyven lesz Jánoska is, ugye? – kérdezte Irma rosszallóan. – Ideje lenne családot alapítani.

– Majd eljön annak is az ideje – zárta le a dolgot Papuka bosszúsan és türelmetlenül.

Mamuka is érezte, hogy kényes és kényelmetlen a téma, mintegy a saját kudarcukat támasztja alá, mintha az ő hibájuk lenne, hogy a Fiúnak még nincs családja,  ezért a szemközti ház felé mutatott: – A szomszédasszonyt már napok óta nem látom. Tud valamit róla, Irma?

Az öregasszony átnézett a másik házra, a kerítésre, a ház mögött, a kertben a hegy tetejéig futó ösvényre, majd megrázta fejét: – Boltban se volt. Pedig szombaton szokott vásárolni, főképp, ha lejön a fia Pestről. De mondjuk az is csak havonta egyszer jár haza.

Az „is”-re Mamuka összerándult, mert tudta, ez célzás a Fiúra, aki ugyancsak nagyon ritkán látogatta őket, pedig semmi fontos dolga nem volt – család híján – hétvégenként a fővárosban. Csak a bulizás.

– Holnap átmegyek hozzá, bekopogok – fogadkozott Papuka.

– Holnap szombat, lehet, hogy jön a fia – nyugtatta őt Irma, majd megköszönte az izzót, és ment a dolgára.

– Bolond vénasszony – morogta Papuka, miután gondosan kulcsra zárta a kaput. – Mindig más dolgába üti az orrát.

– Van igazság a szavaiban néha – nyugtatta őt Mamuka. – Főleg, ha nem iszik már korán reggel.

– Az meg ritka – nevette el magát Papuka, majd hátrament, és a fásszín alól hasábokat szedett elő, átcipelte őket a füstölő ajtajához. Mamuka csak nézte az udvaron állva, a kocsi csomagtartójának támaszkodva. – Begyújtod ma? – kérdezte kis idő múlva.

– A piacon láttam friss kolbászt, lángoltat – nyögte Papuka, ahogy lehajolt. – Bemegyek, veszek. És délután megfüstölöm. Te is szereted az ízét.

– Jó a levesbe is – bólogatott Mamuka, és megnyalta az ajkát. – Holnap akkor savanyú kumpér leves lesz.

– Az jó – biccentett Papuka, de nem is figyelt.

– Hozol a Fiúnak lángost? – fordult vissza befelé ment Mamuka.

– Hozok, ha kér – válaszolt Papuka. – De kérdezd meg azér. Nemsokára indulok, ilyenkor pénteken délben még nincs olyan bolond nagy forgalom.

Mamuka bement a házba, kinyitott az előszobában brummogó hűtő ajtaját, hogy megnézze, mit kellene hozatni még Papukával. Uborkalé és citrom szaga csapta meg orrát. A hűtőben volt még egy kis hús és kefír, mert az utóbbi időben Papuka rászokott a reggeli kefírre. A konyhába ment, és egy ingyenes hirdetési újság láblécére reszkető betűivel felírta a dolgokat, aztán csak ült, és hallgatta a falióra tikktakkolását, mely mindig forró, nyugodt nyári délutánokat idézett benne, meg azokat a délelőttöket, mikor a Fiú még a konyhaasztal lábai közt játszott az autóival, míg ő főzött.

Végül nyögve felállt, letörölte egy ronggyal a konyhapultról a reggeli morzsáit, a hálószobájukba ment, és a Fiú egy bő, kiselejtezett pulóverét húzta otthonkájára. Május ellenére hideg volt a házban. A pulóverből még mindig érződött a Fiú férfias parfümjének illata. Óvatosan fellépdelt a lépcsőn a fordulóig, és onnan leste a Fiú szobájának ajtaját. Fél percig is állt a derengő félhomályban, majd fölment teljesen, a kilincshez nyúlt, lenyomta, és óvatosan, mert nyikorgott – pedig hányszor kérte Papukát, olajozza meg –, résnyire nyitotta az ajtót. Az elhúzott sötétítő miatt félhomály volt a szobában. Félhomály és rend.  A Fiú mindig rendet tartott, mániákusan, kisgyerek kora óta rendbe rakott mindent maga körül. Nem véletlenül tanult programozónak az egyetemen.

– Kérsz lángost, kisfiam? – kérdezte Mamuka az ágyban fekvő alaktól. Sötét, masszív tömb volt a Fiú, mert nagydarab, erős testű férfi vált az ő nyúlánk kiskamaszából, de Mamuka így is szerette, a súlya, a merevsége, a lassúsága ellenére. A szíve mélyén tudta, hogy hamisan tekinti megfontoltságnak fia nehézkesség, ami igazából döntésképtelenség volt – de arra is büszke volt, hogy a Fiú pokolian kitartott valami mellett, ha már meghozta döntését. Legutóbb például a Londonba való költözés kapcsán.

– Kérsz? – kérdezte ismét halkan, de a Fiú nem válaszolt, ezért Mamuka becsukta a szobája ajtaját, és visszament a fölszintre.

Papuka már az előszobai tükör előtt készülődött. Drapp színű nadrágjához barna cipőt vett, és egy kék széldzsekit húzott.

– Nincs egy másik kabátod? – kérdezte Mamuka zsémbesen, miközben odaadta neki a nejlonszatyrokat. – Ez már olyan nem neked való.

– Jó lesz ez – morogta Papuka. – Megszoktam. Na, kér lángost?

– Még aludt, de hozzá neki, biztos kér – válaszolt Mamuka. A konyhaasztalról elvette, és átnyújtotta a cetlit. – Ezeket vegyél még. Ha van szép erőspaprika, azt is. De csak tényleg erőset.

– Mindegyik azt mondja, hogy erős. Aztán itthon derül csak ki hogy nem – vont vállat Papuka. – Tej kell?

– Még van a hűtőben – válaszolt Mamuka fáradtan. – Van húszasod a kocsiba?

Papuka megzörgette zsebét, majd elő is halászta a pénzérméket, és a nagy, vörös, kopott bőrű tenyerén tologatta őket. – Van – mondta.

– Akkor menjél, isten hírével – biztatta őt Mamuka nem túl kedvesen, majd ő is kicsoszogott a papucsában, kinyitotta a kaput, széttárta a szárnyakat, és míg Papuka kiállt az öreg, de megbízható autóval, a szemközti ház ablakait leste, de nem látott se fényt, se mozgást.

– Csukd be a kaput – szólt rá a kocsiból torzított hangján Papuka. – A bejárati ajtót is, kulccsal. – Mamuka legyintett, hogy jó, jó, majd nézte, ahogy elhajt, aztán tekintete ismét a néma házra siklott.

– Csak megnézem – mondta inkább magának, és körbepillantott, hogy az pletykás Irma kint van-e, de az utca üres volt, végül átslattyogott a kapuhoz, lenyomta a kilincset, és benyitott az udvarba.

– A kukáját rég ürítette – morogta, míg elment a tömött kuka mellett. Tudta a szomszédasszonyról, hogy milyen nagyra tartja magát, mivel festő volt az üveggyárban hajdan, ezért is volt köztük mindig egy kicsit feszült a viszony, hisz Mamuka csak egy ügyintéző volt a társadalombiztosításnál, igaz Papuka gyártásvezetőként ment nyugdíjba a gyárból. Nem is nagyon érintkeztek, eltekintve a köszönéstől meg pár udvarias mondattól az utcán. Megállt az ajtó előtt, majd bekopogott. – Szomszédasszony – szólt is rekedten, aztán fülét az ajtó fájára tapasztotta, és hallgatódzott. Semmi zaj nem jött ki a házból. Elégedetlenül hátrált, közben a lefüggönyözött ablakokat nézte, és ekkor megcsapta a kukából kibodorodó dögszag.

– Miket rak ez ide? – morogta, és már nyúlt a kuka teteje felé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. – Mégse fogok más szemetében turkálni – jelentette ki, aztán kiment az udvarról, és visszatért a saját udvarára. Felsöpörte a járdát, meglocsolta a virágokat, kitépett pár gyomot az ágyásokból, végül csak állt az udvar közepén, és a füstölőt, a kis fészert bámulta.

Óvatosan odasettenkedett, és résnyire nyitotta az ajtaját. Ez a Papuka birodalma volt, nyugdíjazása után kapott rá, akkor építette, és egészen ügyesen kitanulta a csínját-bínját, most már volt kollégák, rokonok is hoztak neki húst, hogy füstölje meg. A szűk kis szoba mennyezetén farudak rengetege sárgállott, és kormos hússzag jött Mamuka fel, akit hirtelen elkapott a hányinger, mert eszébe jutott, bevillant neki egy kép, egy nagydarab, fehér hús, ami.

Elnyomta magában az emléket.

Visszament a házba, majd leült a konyhában, és átlapozta az akciós újságot, melynek első oldaláról letépte a cetlit. Néha fel-felmordult: – Na, ez tényleg olcsó – vagy – Kinek kell ilyen – majd amikor végzett, a nagyszoba kihűlt kandallójához vitte az újságot, gombóccá gyűrte, és berakta a tűztérbe.

A nagyszobára is ráfért volna már egy alapos takarítás. A plüss ülőgarnitúra kopott zöldje csúnyácskának tetszett a kegyetlen délelőtti fényben, barna elemes szekrényükre mintha vékony por szitált volna. A falióra fél tizenegyet mutatott. Ideje volt felébreszteni a Fiút, hisz mindjárt megjön a lángos.

Ismét felóvakodott a lépcsőn, majd határozott mozdulattal lenyomta a kilincset.

Hűvös volt a szobában, és nehéz, sűrű szag. Mamuka végigsimította a kis asztalon hagyott ódon számítógép billentyűzetén, ezredszer is megbámulta a popegyüttes poszterét az asztal felett, majd szórakozottan megszámolta a játékautókat az üveges szekrényben. Mind megvolt.

– Ideje felébredni – szólt lágyan, de rekedten, és közben erélyesen elhúzta a sötétítő függönyt, kinyitotta az ablakot. Az éjjel esett eső hűvöse jött be a helyiségbe. Az ágyhoz lépett, a Fiú fölé hajolt: – Kincsem – súgta neki, a testnek, amit gyerekkorában annyit tartott az ölében, és belé nyilallt, milyen jó érzés volt, amikor az a kis csomag hozzá bújt, a nyakába kapaszkodott. Milyen más most.

– Ébresztő.

Várt és várt, de persze nem történt semmi, csak az, hogy Irma megtörte a csendet.

– Évikém, mi ez? – nyögte vagy inkább rebegte az ajtóból. Ott állt a Fiú szobájának ajtajában, kezében az izzó dobozával. Mamukába beléhasított a felismerés, hogy hosszú ideje először elfelejtette becsukni a kaput, és az ajtót, a bejárati ajtót, pedig Papuka még direkt rá is szólt. És aztán jött a düh, hogy Irma hogy képzeli ezt, sose jött be hívatlanul hozzájuk, most meg egészen idáig jutott. Aztán, mikor megpillantotta a szomszédasszony arcán elömlő döbbent felismerést, már nem maradt benne más, csak üresség.

Visszafordult az ágy felé, és most úgy látta Fiút, ahogy a másik, egy derékig betakart, ébenfekete, kőkemény, merev, szikkadt szoborrá füstölt testnek, a fekete fejen, a homlokon azzal a szörnyű sebbel, ami akkor keletkezett, mikor a konyhaszekrénynek esett, mikor Papukával veszekedtek, azon az utolsó estén tavaly ősszel, mikor bejelentette, hogy megvette a repülőjegyet.

– Mi ez az ágyban, Évi? – kérdezte ismét Irma, majd összefüggéstelenül motyogott valamit, és kábán felemelte az izzót. – Visszahoztam, mert ez se jó.

Mamuka nem válaszolt, csak nézte a testet az ágyba, az ő egykori gyönyörű, hatalmas fiát, aki el akarta hagyni őket, elmenni a világba – de örökre itt ragadt a szobájában.

És ez így volt jó.

vége