Százegy

A Salgótarjánhoz kapcsolódó ciklus ezekből a nosztalgikus történetekből nőtte ki magát. Úgy vélem, az E/1, gyerekkori, kamaszkori énre visszatekintő, csalódott, rezignált és némiképp bölcs narrátor hangja az, amelyik a leginkább működik a horrorban. Ebben az elbeszélőben kettős veszteség munkál, egyrészt a gyerekkori idillt, a "még minden lehet" érzését adta fel felnőttkorára, másrészt történt vele valami szörnyűség annak idején, ami természtesen elrontotta az egész jövőjét. Egyszerűbbe megfogalmazva, az ilyen típusú horror azt is mondja, hogy már önmagába az, hogy az ember felnő, megöregszik, és lassan rájön arra, hogy egyszer elmúlik, már önmagában ez egy olyan rémisztő dolog, hogy emellett a valódi szörnyek jelentette fenyegetés eltörpül. 

Minden kamasz meg akar halni, legalábbis eljátszik mindegyikőnk a gondolattal abban a korban, amikor a világ kellően sötét helynek, a felnőttek pedig viszolyogtatóan ostobáknak tűnnek a folytatáshoz – néhányunknak azonban sikerül is, vagy talán sikerül valami nagyon hasonló.

A nyolcvanas években, S-ben töltöttem azokat a borzalmas éveimet, melyek során az ember csak arra vár, hogy elmúljon a bizonytalansággal és/vagy túlzó kivagyisággal teli középiskolás időszak, és végre elhúzhasson egy egyetemre, főiskolára, mindegy hova, csak ne kelljen látnia az anyját hálóköntösben reggelente. Emlékszem az enyhítő körülményekre, arra, ahogy nagyon lassan, harmadikra összebarátkoztam Sztakóval és Marcipánnal, akikkel egy évfolyamra jártunk a gimiben. Százegy, aki osztálytársam volt, később csatlakozott hozzánk, egyértelmű volt, hogy bevesszük a csapatba, mivel a nevét a Depeche Mode akkoriban roppant divatos albumáról kapta, és ez, illetve a darkos, fekete öltözéke szinte vonzotta köreinkbe. Mind feketében jártuk egyébként, a hajunk rövidre vágattuk, és viseltük azokat a nevetséges apró kis ezüstfülbevalókat, melyekkel Robert Smith és Dave Gahan fertőzte meg a fiatalokat a Bravo poszterekről kibámulva. Mindent szerettünk, amit a tanárunk dekandesnek nevezett, és amiről – ha figyeltünk volna a magyarórán a Baudelaire-ről vagy Adyról szóló részeknél, – tudhattuk volna, hogy a százévenként, századvégeken előforduló jelenség. Zeneileg a Mode, a Cure később a Doors volt az etalon, a könyvtárban rojtosra kölcsönöztük Lovecraft köteteit, a Ragyogás fontosabb párbeszédeit kívülről tudtuk, és Caspar David Friedrich nyomatokkal tapétáztuk ki a szobánkat. Borzongatóan giccses idők voltak ezek, melyekre húsz évvel később az ember inkább szégyenkezve, semmint nosztalgiával gondol vissza.

De az én szégyenembe félelem is vegyül amiatt az ősz miatt, negyedik elején, amikor Százegy meghalt, vagyis úgy csinált, mint aki meghal.

Mindig is kirítt egy picit négyünk közül Százegy – Sztakó és Marcipán a lakótelepen élt, én a külvárosban, egy családi házban, tehát viszonylag normális körülmények közt – ő ellenben a régi munkástelep egy düledező házában lakott idős, nagybeteg anyjával. Egyszer, egy lyukasórában elmentünk hozzájuk, cigiztük és kávát ittunk, de a poloskák és szennyes ruha bűze átszüremlett a füstön. Mindenük kopott volt, és Százegy is, ez a vézna, sápadt, kesehajú fiú, ő maga is úgy nézett ki, mint akit hosszú időre nagyon erős oldószerbe mártottak – szinte áttetsző volt, a kontúrjai éles napfényben elmosódtak, és néha azt gondoltam, talán nincs árnyéka. Bizonytalan és szótlan kamasz volt, aki ha beszélt, halkan, motyogva ejtette ki szavait. Persze mind bizonytalanok voltunk, de Sztakó ezt túlzásokkal, harsányságával pótolta, Marcipán pedig vakmerő dolgokat művelt az éjszakai játszótereken, és nagyon bírta az alkoholt.

Ha belegondolok, a piával kezdődött minden – Százegy hozott egy üveg vegyespálinkát otthonról, az anyja vette valami zugfőzőtől, füstös, odakozmált íze felrémlik máig a torkomban, ha házi pálinkát iszom.

Kellett egy hely, ahol zavartalanul megihatjuk. Százegy találata meg ezt is: egyszerűen csak felpillantott a város feletti domboldalra, és azt mondta, a temető tökéletes lesz. Igaza volt, nemcsak azért, mert ez kellően morbid dolgoknak tűnt, és egyébként is, korábban gyakran belógtunk az elhagyott zsidótemető egzotikus kőtömbjei közé, hanem azért is, mert a temetőnek volt egy lezárt, régi része, mely az Újtemető feletti lankákon húzódott végig, fás, bokros, ligetes, kacskaringós hegyi ösvényekkel, pihenőpadokkal és rozsdás szemetesekkel teli hely – ideális egy vagy több berúgáshoz. Suli után felmásztunk hát ide, és már épp letelepedtünk egy fa alá, kényelmesen elheverve a sárguló fűben, amikor megszólalta a harang, és ötven méterrel alattunk feltünedeztek a fekete alakok.

Temetési menet volt, a lentebbi, új részen ballagtak, amelyet széles műút kötött össze a várossal és a még lejjebb fehérlő templommal. Az út két oldalán parkoltak az élők, az egyetlen mozgó jármű, egy nagy, fekete batár vitte a holtat a kis csapat előtt. Elbűvölve néztük a jelenetet, szó nélkül meredtünk rájuk, míg el nem tűntek a hegy kanyarulatában.

Nagyon baró, mondta Százegy. Emlékszem, ez volt akkor a szleng, meg az hogy „égő” meg hogy „bírom” meg ilyenek, egyszer össze kellene írni az akkoriban használt szavakat, főképp azokat, amelyek a lelkesedéshez kapcsolódtak, bár nagyon kevés dologért lelkesedtünk. A temetésekért igen. Megittunk fejenként egy-egy deci pálinkát, és közben egymást túllicitálva megbeszéltük, hogy ezentúl minden temetést végignézünk, sőt, ha lehet, csinálunk róluk képeket is, mert milyen jól mutatna fekete-fehérben a szobánk falán, ahogy a halottaskocsi ott döcög az úton. Nevetgélve, viccelődve és részegen leereszkedtünk a hegyről, mint hercegek a meghódított tartományba, és a szívünk mélyén örültünk, hogy fiatalok vagyunk, és bár mind kacérkodtunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer mi feküdnének abban a kocsiban, végső soron hálásak voltunk a ténynek, hogy még tengernyi év van előttünk, egy egész örökkévalóság, amit életnek is hívnak. Tévedtünk mind.

Ahogy a parkoló autókhoz értünk, azonnal kiszúrtuk az a fekete szörnyeteget. Egy hatalmas Csajka volt, csupa króm és nikkel orosz batár melyekkel – később utánanéztem – annak idején funkcionáriusok, pártfőtitkárok járhattak csak. Nagyon előkelőnek, olyan amerikainak tűnt a sok Lada, Skoda és Zastava közt, szinte olyan volt, mintha egy idegen, földöntúli gép landolt volna a városban. Még furcsább volt a sofőr, mert ahogy elhaladtunk az autó mellett, észrevettük, hogy a repedezett fekete bőrülésen egy fekete öltönyös, fekete kalapos, fekete nyakkendős férfi ül. Alacsony, zömök alaknak tűnt, oldalszakállt viselt, cigizett, a hamut a letekert ablakon kinyújtott keze verte a földre. Szúrós, fekete volt a tekintete is, végigmért minket, inkább vizsgált, mint egy orvos vagy mint egy gazda, mindenesetre nekem nagyon rossz és kényelmetlen érzésem támadt a pillantásától. De Százegyet nem zavarta, mert hirtelen odalépett hozzá, és megkérdezte, nem volna-e egy cigije. A férfi sokáig, nagyon sokáig nem felelt, aztán belekotort az öltönye belső zsebébe, majd egy szál Marlborót nyújtott két ujja közt Százegynek, aki mereven biccentett, és ment volna, de a férfi intett, és erre mind ismét megtorpantuk. Most egy arany öngyújtó került elő szabad kezéből, a láng fellobbant, és Százegy akaratlanul is szájába vette a cigit, a végét a tűzhöz tolta, és mind sóhajtottunk, ahogy letüdőzte az első slukkot.

Sokat próbálkoztunk addig, hogy rászokjunk a dohányzásra, de egyedül Százegynek ment már tökéletesen, talán az anyja példája okán. Soha nem köhögött tőle, soha nem nyelte félre, és olyan gyakorlottan hamuzott vagy olyan ügyesen engedte fel a szájából az orrába a füstöt, mint aki már legalább tíz éve cigizik.

Még tartott a csönd, a nikotin áramlása Százegyben, a pillanatnyi dermedtségünk, mi persze már mentünk volna, mert űzött az alkohol, a lassan terjengő részegség, amikor a férfi megszólalt, megkérdezte, mindannyinkhoz beszélve, de szerintem Százegynek címezve, hogy ne vigyen-e el minket. Mélyebb hangra számítottam, medvés dörmögésre – de egy teljesen átlagos, megjegyezhetetlen hangszínen beszélt. Megráztam fejem, hallottam, hogy Sztakó mellettem gúnyosan sziszeg, ez buzi, Százegyet figyeltem, aki megrándult, mint aki be akar szállni a kocsiba. Aztán csak elmosolyodott, legyintett, és megköszönve a cigit, hátat fordított az autónak.

Hazafelé ő volt az egyetlen, aki úgy vélte, a férfi nem homokos vagy sorozatgyilkos vagy valami perverz állat, aki egy erdőben feldarabolt majd megerőszakolt volna minket. Azt mondta, talán csak jót akart. Nem hittünk neki, főképp azután, hogy azon a három temetésen, ahova elmentünk, láttuk újra és újra a fekete autót. Mindig leghátul, a gyászolók járművei mögött parkolt, a férfi mindig a kocsiban maradt, és mindig cigizett. Marcipán szerint a temetkezési vállalkozó embere volt. Afféle porondmester, aki arra ügyel, hogy minden rendben menjen. Sztakó, akinek tényleg jó fantáziája volt, úgy vélte, hogy a férfi egy szörny, aki mások fájdalmából táplálkozik. A fájdalom, a gyász az éltetője, ezért jár temetésekre, hogy jóllakjon. Egyedül Százegy nem kommentálta a dolgot. Konokul szívta a cigijét többnyire a temető egy fájának dőlve, és csak nézte az autót.

Aztán jött a hideg, és mi ráuntunk a temetésesdire. Még egy negyedik alkalmat egyeztettünk, de egy másnapi dolgozat miatt Sztakó és én kihagytuk a dolgot. A suliban megkérdeztük a másik kettőt, milyen volt, mire Marcipán elmondta, hogy a fekete autót ismét látták, le is akarta fényképezni, ám a gép begyűrte a filmet, egyébként semmi különös. Százegy hallgatott, de a harmadik szünetben félrevont a büfé mögötti koszos kis sarokba. Nem nézett a szemembe, úgy mondta, hogy ki kellene próbálni az autót. Hirtelenjében nem értettem, mire céloz, visszakérdeztem mit, de abban a pillanatban összeállt a dolog, és belém hasított, hogy be akar ülni a fekete autóba. Próbáltam elviccelni a felvetést, rákérdeztem, hogy vajon buzi lett, azért mondja ezt, de láttam rajta, komoly, van benne valami érthetetlen vonzódás az autó és a sofőr felé. Tétován megjegyeztem, hogy lehet, hogy drogot árul, és ilyen szempontból tényleg jó lenne megismerkedni vele, de lehet, hogy tényleg mást akar. Százegy megrántotta csontos vállát, és inkább a saroknak, mint nekem mondta, hogy neki már úgyis mindegy. Nem értettem mire céloz, de ezúttal nem kellett kérdeznem. Elmondta, hogy az anyja mostanában hetente elviszi őt a kórházba vérvételre, aztán pedig hosszan és suttogva tárgyal az orvosokkal, miközben őt kiküldik a rendelőből. Mondtam neki, hogy ez még nem jelent semmit. Tényleg nagyon fehér és sovány, nem csoda, hogy az anyja aggódik. Erre nem válaszolt, csak fejét csóválta, majd hirtelen felkapta a táskáját, és otthagyott.

Igazából ő tartott ki legtovább mellettem. Sztakó a karácsonyi iskolai bulin összejött egy lófogú lánnyal, és onnantól kezdve gyakorlatilag eltűnt a képből. Kora tavaszig még össze-összejárt velünk hétvégenként, de aztán már csak a suliba láttuk. Ezután Marcipán következett, aki elhatározta, hogy karatézni kezd. Az edzések levezették a benne tomboló feszültséget, de elvették minden idejét. Ugyanakkor rémesen nagyképű lett, kezdte lenézni a mi soványabb és esetlen testünket, főképp engem, aki egyre többet dohányoztam. Amikor még nagy néha összefutottunk, úgy vizslatott minket, mint aki azt méri fel, hány másodperc alatt tudna kiütni két ilyen nyámnyilát. Inkább kerültem, és ha megláttam a városban, másfelé indultam.

Nem nagyon tartottam a kapcsolatot később sem velük, az életüket csak távolról, töredékes beszámolók útján követtem, szinte véletlenül, vagy megkésve értesültem a halálukról is. Sztakó számítógépekkel kezdett foglakozni, nyitott egy majd – ahogy mind jobban ment neki – több boltot is a megyében. Elhízott, az arca megvastagodott, és folyton nagy, hivalkodó autókkal járt. Állítólag az éjszakai élet egyik kiskirálya volt, két kézzel szórta a vállalkozásból bejövő pénzt italra, nőre. Egy hajnalban, ahogy hazaért a városszéli villájához, a kapuban összeesett. Másnap reggel találta meg egy kocogó. Azt hiszem, még nem volt harmincöt.

Marcipánt a karate szabálykövetővé és nagyon fegyelmezetté formálta. Érettségi után örömmel ment a kötelező katonai szolgálatra, aztán a seregben maradt. Egy másik országrészbe helyezték, csak ritkán járt haza, vett egy gyors motort, azzal látogatta a szüleit. Úgy hallottam, jól vezetett, de azon a nyári napon még ő sem tudta elkerülni a bajt – egy rosszul előző teherautó elsodorta. Az útmenti szántásban repült, nem halt meg azonnal, de – ahogy az esetről szóló újságcikk írta – a mentők már nem tudtak rajta segíteni.

Négyünk közül egyedül én maradtam csak, én, az örök agglegény, a napi egy dobozt elszívó könyvtáros, akinek se vagyona, se karrierje, se családja nem lett abban az örökkévalóságban, melyet életnek gondoltunk hajdan, mikor lefelé jöttünk a temet domboldalán.

És mi történt Százeggyel? Őt mindenki elfeledte. Szó szerint.

Egy áprilisi szombat délelőtt hívott fel utoljára. Akkor már hetek óta nem járt suliba. Meg akartam látogatni, főképp miután az osztályfőnök nagyon gyászos képpel megemlítette nekünk, hogy a legrosszabbra kell készülnünk vele kapcsolatban. De folyton halogattam, mert féltem attól, mi vár rám abban a poloskaszagú házban. A suliban hívott, mert nekünk akkor még nem volt otthon telefonunk. Rossz érzésem lett, mikor a nagyszünetben bemondták a hangszóróba, hogy a telefonom van, menjek a tanáriba. A hangja olyan volt, mint az egész lénye: fátyolos, áttetsző, csupa suttogás. Azt mondta, eldöntötte, beszáll a fickó autójába, hátha ő tud segíteni. Először nem is értettem, miről beszél, aztán visszatért minden, az őszi dolgaink, a temetés, a négyünk szétválása. Mondtam neki, ne tegye, mert hülyeség, nem ettől fog meggyógyulni. Erre egy ideig nem válaszolt, majd szinte dühösen csak annyit mondott, hogy ő már nem fog meggyógyulni, ez biztos. És akkor előadta, mit gondol az autóról és a sofőrről. Mialatt otthon feküdt, a tévében látott valami ősrégi, fekete-fehér filmet. A lényege az volt, hogy a halál egy szekérrel járja a világot, begyűjti a holtak lelkeit, majd elviszi azokat valahova. Ezt a szekeret csak a haldoklók láthatják. A szekérnek kell egy sofőr. Ez a sofőr is egy halott, aki csak bizonyos ideig végzi munkáját, aztán le kell cserélni. Szerinte a férfi és az autó ugyanezt csinálja.

Lihegve, kimerülten elhallgatott. Nem is tudsz vezetni, jegyeztem meg, mire felnevetett, a régi, köhögős stílusában. Aztán folytatta. Szerinte ő már ősszel halálos beteg volt, azért láthatta az autót. És mi a helyzet velünk, kérdeztem. Mi miért láttuk?

Mi vele voltunk, valahogy belekerültünk az ő aurájába, a barátságunk vagy csak a fizikai közelség okán, ki tudja. Itt ismét köhögni kezdett, végeérhetetlen, hurutos módon, ezért motyogtam valamit a becsengetésről, és hogy mennem kellene, ő helyeselt, majd letette.

Két héttel később rászántam magam, hogy meglátogassam. Féltem attól, ami rám vár, de kíváncsi is voltam, hogy vajon megtette-e amit akart, és ha igen, mi történt. Direkt estefelé mentem, hogy az anyja is otthon legyen, mert gondoltam, ha nagyon beteg, úgysem tud ajtót nyitni. Az anyja nyitott ajtót. Mondtam neki, látogatóba jöttem a fiához. Azonnal láttam, baj van. A nő értetlenül hunyorított, hátrébb lépett, és megrázta fejét. Fogalma sem volt, miről vagy kiről beszélek. Neki soha nem volt fia. Azt hittem viccel, és elkezdtem bizonygatni, hogy de, hisz barátok voltunk, ám becsapta orrom előtt az ajtót. Először azt gondoltam, a gyász miatt csinálja. Egy utcai fülkéből felhívtam Sztakót, és elmeséltem neki, mi történt. Pár másodpercig nem szólt, majd megjegyezte, nem tudja, kiről beszélek. Akkor, ott, kezembe a kagylóval, azt gondoltam, megbolondulok. Kérleltem, őt, hagyják abba, ne vicceljenek, ha ez valami morbid ugratás, akkor nagyon rossz ötlet. A háttérből egy lányhangot hallottam, és Sztakó szabadkozni kezdett, inkább a csajának, mint nekem, mire letettem. Marcipánt nem akartam megkeresi, de a szüleimet, osztálytársaimat végigkérdeztem az elkövetkező napokban, ám senki nem emlékezett Százegyre. Egy szünetben még a naplót is végigpörgettem a tanáriban valami hülye indokkal – a neve hiányzott belőle. Ekkor már tudtam, hogy nagyon fura dolog történik körülöttem, ám mikorra megértettem, és felfogtam, hirtelen elvesztette érdekességét. Kezdett tompulni bennem a félelem és a rettenet, sőt, Százegy alakja, az arca, a hangja, a mozdulatai –. mindez ködös homályba veszett. És aztán, napok, hetek, hónapok múlva szertefoszlott alakja bennem is, az enyészeté lett, ahogy annak lennie is kellett, mert mindenki, az egész világ elfeledte őt, tehát nem lehettem kivétel én sem. Kitörlődött minden, ami vele kapcsolatos volt, legelőbb a fekete autó, Marcipán hetvenkedése, hogy mennyi pálinkát bír inni, a cigaretta füstje, amit a férfi szítt a kocsiban, vagyis az az őszi berúgás a temetőben.

Most, tegnap délután óta azonban itt van ismét az egész történet a fejemben. Mint amikor egy régi, kedvenc dallamunk, például a Cure-tól a Lullaby hirtelen megszólal valahol. Úgy kezdődött, hogy ültem a szobában, szemben velem az orvos, aki csak azért mondta el, ami el kellett mondani, mert anya régi barátja volt, egy idős, és alapvetően nagyon kedves öregúr. Roppantul sajnálta a rossz hírt, és azt a szűkre szabott keretet, melyet meghatározott számomra. De ugye a leletek. És az áttétek. És hogy túl későn. Valószínűleg a cigaretta.

Kitámolyogtam ebből a szobából, végig a kórházi folyosón, le a buszmegállóig, és lerogytam a padra. Közben folyton Százegy járt fejemben, akire már huszonkét év nem gondoltam, mert kitörlődött belőlem.

A mai nap beteget jelentettem a könyvtárban. Vettem egy üveg pálinkát, és jól felöltöztem, mert a tavasz idén elég szeles. Felmásztam a hegyre, és megkerestem a helyet, ahol annak idején ittunk. A fű vizes volt. A pad egészen elkorhadt, de még elbírta súlyom. Hosszú ideig csak bámultam, majd kinyitottam az üveget, és most itt ülök, kezemben a félig üres flaska, és várom a délután egy órát, amikor is a helyi újság honlapja szerint kezdődik egy temetés. Direkt nem vettem cigit, pedig tegnap este hatra kifogytam belőle. Azt remélem, Százegy tud majd adni egy szálat.

2014