Hangulat kocsma, május tizedikén, este nyolc felé

A Hangulat tényleg létezett, emlékeimben külvárosi, nem túlgondolt hely a kilencvenes évek elejéről, ahol nem kértek személyit alkoholhoz, és talán még cigarettát is lehetett szálra venni, ami igazán remek megoldás kezdő dohányosoknak. Számomra azért emlékezetes a hely, mert annak idején, kamaszkoromban itt rúgtam be először úgy igazán. Debrői Hárslevelűt ittunk. Mellesleg itt láttam egy ismerősömet úgy végigszívni egy cigarettát, hogy közben nem vett levegőt. A történet főszereplője ismerős lehet - bár egyszer már leléptettem a színről, ennyivel még tartoztam neki. Az álpszichológus kuruzsló először az Őrjöngés című írásban bukkant fel az S.-ről szóló történetfolyamban. A sztori maga onnan jött, hogy olvastam egy cikket arról, hogy drogként hat ránk, ha tíz percig folyamatosan egy másik ember szemébe nézünk. A végszót pedig a haldokló Kurtz adta nekem Conrad túlértékelt regényéből, A sötétség mélyénből - az eredetiben természetesen azt hörögve, hogy "Horror, horror!". 

– Menjetek ki az erdőbe. Talán megtaláljátok a Nagy Öreg üregét – mondta nekik a csapos, míg kitöltötte a söröket. – Arról forgathattok egy jó kis filmet.

– Nagy Öreg Ürgét? – értetlenkedett Sósjani, és közben Tomára sandított, megemelve a kezében tartott nagy, fekete kézi videokamerát, hogy bekapcsolja-e, de az csak megrázta fejét.

– Nem. Nagy Öreg ürege. A Nagy Öreg a környéken olyan, mint a jeti. A gombászni járók, meg a favágók beszélnek róla, de látni még senki nem látta – tette le az egyik korsó sört Toma elé a csapos. Rút orrú, nagydarab, vörös arcú férfi volt, többnyire ingerült és szótlan, most mégis megeredt a nyelve Toma kérdésére. – Kint él, a Város feletti erdőkben, állítólag egy üreg, egy tárna mélyén kuksol, és onnan osztja az észt. De ha nem vigyázol, és véletlenül beleesel mellé, akkor szőröstül-bőröstül felfal. – Biccentett somolyogva és hunyorogva, jelezve, hogy vicceset mond, miközben Sósjani elé is került egy habos pohár. – Egyáltalán, vagytok ti már tizennyolc? – kérdezte gyanakodó szemöldökráncolással.

– Pont a héten töltöttük be – jelentette ki Toma, és sietve jót húzott a söréből.

– Gondoltam – bólintott a csapos, azzal otthagyta őket, mert valaki elkezdte rugdosni a játékgépet.

– Ha akartok egy érdekes történetet, akkor én mondhatok egy érdekes történetet – szólalt meg a pult másik végéből egy férfi. Toma odafordult hozzá, jobban megnézte magának. Sovány, sápadt vagy inkább sárga bőrű fazon volt, és bár az évszak nem indokolta, fekete sísapkát húzott keskeny fejére. Egy unicumos pohár, és hamutartóban csikkek garmadája sorakozott előtte a pulton. Nagy, kerek szemei mintha spéci szemcsepptől kitágult írisszel tekintettek volna a fiúkra.

– Igen? – kérdezte Sósjani kétkedve. – És miről szól?

– A nők igazi arcáról – bólintott a férfi.

– Miért ilyen sárga a bőre? – kérdezte hirtelen Toma, és ujjával jelzett Sósjaninak, hogy kapcsolja be a kamerát.

– A kemó miatt – mondta a férfi. – Haldoklom.

– Ez szomorú – jegyezte meg Toma minden érzelem nélkül, és közelebb araszolt a másikhoz. A férfi a pult keskeny végében ült, a fiúk szemben, a sarok, a férfi és kettőjük által bezárt háromszög átfogójának végén telepedtek le. Nem volt nagy hangzavar, mert aznap este, bár péntek volt, nem sokan voltak a Hangulatban.

– Ja, és azt gondolom, az utolsó időket illik jó társaságban eltölteni – megemelte unicumos poharát, felhajtotta a maradékot, majd az üres poharat lekoppintotta az asztalra. – Ha kértek nekem még egy kört, akkor kibővítem a haveri kört veletek, és elmondom azt az eszement sztorit, amit még senkivel nem osztottam meg. Ami végső soron eljuttatott ide. – Lehúzta fejéről a sapkát. Sósjani kicsit hátrahőkölt a kopasz koponya látványától, mely így, a kocsma derengő, sárgás fényében, úgy világított, mint egy töklámpás.

– Honnan tudjuk, hogy megéri az árát a történet? – kérdezte szigorúan Toma.

– Biztosak lehettek benne. Én már csak tudom. Régebben jó sok történetet olvastam. Költő akartam lenni. Csak nem volt hozzá tehetségem. – Bizonygatta a férfi csillogó szemmel.

Toma visszafordult Sósjani felé, aki bólintott neki, hogy mehet: – Van még nálam pénz. – Mire Toma intett a csaposnak: – Kérnénk, még egy unikumot az úrnak.

– A megyei, amatőr dokufilmes versenyre keresünk megfelelő anyagot – jelentette ki óvatosan Sósjani. – Nem zavarja, ha a kész, megvágott film bemutatásra kerül majd nyilvános helyen?

– De hivatalosak vagytok – mosolygott a férfi. – Nem, nem zavar. És tegeződjünk, jó?

Megérkezett az újabb pohár ital, a férfi elvette, épp csak belenyalintott, majd a pultra rakta, és esőkabátja zsebéből cigarettát, öngyújtót vett elő. – Dohányoztok? – kínálta feléjük. Sósjani a kamerába nézett, a pultra helyezve igazgatta, és nemet intett, Toma viszont elvett egy szálat. A férfi meggyújtotta mindkettőjükét, majd a lencsébe bámulva kérdezte: – Kezdhetem?

– Forog – bólintott Sósjani, és hátrébb húzta háromlábú, magas székét a készüléktől.

– A házassággal kezdődött minden. Mindig azzal kezdődik – jelentette ki a férfi. – És mindig azzal is végződik, mert a házasság végső soron megöl, vagy amiatt, hogy megöregszel benne, belé öregszel és elsorvadsz, vagy amiatt, hogy kilépsz belőle, mert annyira elromlik, és aztán ez a kilépés is elülteti benned a halál csíráit. Nos, én a másodikat szerettem volna megvalósítani, de nem sikerült.

– Miért romlott meg a házassága? Veszekedtetek? Vagy megcsaltátok egymást? – kérdezte Toma hivatalos, monoton hangon. A férfi ránézett, végigmérte, mint aki most látja először. – Nem mondanám. De túl fiatalok vagytok, hogy teljesen megértsétek. Az első évek, az első évtized még kibírható. Még vannak új dolgok. Még a megszokás is, az is hoz egyfajta nyugodt, tespedős de alapvetően felnőttesen új hangulatot. Hogy minden hétfőn ugyanúgy, a hétvége romjaival marad hátra a lakás, mikor elmentek munkába. Hogy péntek este ugyanazt a műsort nézitek mindig a tévében. Hogy havonta egyszer beültök moziba. Hogy szerdán és szombaton van szex, de amúgy nincs. De aztán, mikor még több idő telik el, bekúszik közétek valami savanyú, rossz, kellemetlen érzés. Nehéz ezt megfogalmazni. – Elgondolkodott, Sósjani már moccant volna, hogy megállítsa a halkan surrogó kamerát, de ekkor a férfi felütötte a fejét: – Voltatok már szerelmesek ugye?

A két fiú egymásra nézett, Toma megrándította vállát: – Lehet. Azt hiszem.

– Ja – kontrázott Sósjani.

– Akkor tudjátok, milyen az, amikor a másik néha annyira sok, hogy szinte azonosultok vele, befurakszik a bőrötök alá, a gondolataitokba, a motivációitokba. Amikor szerelmesek vagytok, ez az önfeladás fantasztikus, az, hogy így fel tudtok oldódni egy idegen személyiségben. A házasságban is van ilyesmi, amikor már lehúztok tizeniksz évet, de akkor ez az érzés már inkább riasztó. Hogy minden aspektusa, minden pillanata és moccanata az életednek a másik koordinátarendszerében értelmeződik – megrázta fejét. – Nem, ez pontatlan kép volt. Igazából inkább azt akartam mondani, hogy egyre kevésbé tudod magad elkülöníteni a kettősötöktől, egyre kevesebb egyéni vonásod marad. És ez engem nagyon bántott, és azt hiszem, őt kevésbé, sőt használni kezdte ezt, kihasználni. Ebből jöttek a viták.

– Durva viták voltak? Tányértörés, pofonok, ilyesmi? – kérdezte mohón Toma, de a férfi lehűtötte: – Ne gondold. Nagyon is civilizált, a feszín alatt támadó, kulturált szóváltások. Érvek és ellenérvek. Hogy szerinte ezt avagy azt kéne csinálni. Szerintem meg így meg úgy. A lényeg, hogy a végére kétfelé mentünk, ellentétes irányba haladtunk minden fontos kérdésben.

– Gyerek? – kérdezte Toma.

– Nem volt – sóhajtott a férfi. – Először én akartam, ő nem, aztán a harmincas éveink közepén ő akarta, én meg már nyűgnek éreztem, és nem is voltam biztos benne, hogy jó ötlet. Azért próbálkoztunk, de nem sikerült. Jobb is így. – Elakadt, maga elé meredve, az emlékeken tűnődve, majd kinyúlt, és szinte gépiesen megragadva poharát, felhajtotta az Unicumot.

– És akkor végül elváltatok? – törte meg a csendet Toma.

– Nem. Megpróbáltuk rendbe hozni a dolgokat. Rengeteget beszélgettünk, többet szexeltünk, aztán spóroltunk, és elkezdtünk utazgatni, meg sárkányrepülőzni, hogy majd a közös élmények…– a férfi széttárta karját – sajnos egyik sem működött. – Most két karja lehullt, mint törött szárnyak. – Akkor hozta haza azt a hirdetést.

– Miféle hirdetést? – kérdezte Toma csöndesen, és a férfi először nem is válaszolt, annyira erőltette emlékezetét, majd így folytatta: – Egy lámpaoszlopról szedte le. Olyan pároknak kínált megoldást, mint amilyenek mi vagyunk. Lelki, pszichológiai megoldást, párterápia, közös foglalkozás útján. Én egyből levettem, a helyesírási hibákból, meg a szórólap tipográfiájából, hogy az egész egy humbug, de ő csak erősködött, hogy próbáljuk meg. Hogy más lehetőségünk már úgysem maradt. Ennyire a végén voltunk már mindennek egymás tekintetében. Végül hagytam meggyőzni magam, bár roppant kínosak éreztem, hogy egy harmadik személy előtt beszéljünk a gondjainkról, hogy kiteregessük a szennyest. De beadtam a derekam, és elmentünk ahhoz a nyomorult kuruzslóhoz.

Dühösen elnyomta a cigarettáját a hamutartóban, és amikor végzett, csak akkor fújta ki, fel a plafon felé a tüdejében bent tartott füstöt. A két fiú moccanatlanul figyelte, és még a csapos is félig feléjük fordult, hogy az erősödő hangzavar, a játékgép csilingelése, a székek tologatásán túl elkapjon egy-két mondatot a történetből.

– A rendelő, vagyis inkább lakás ott volt a kerékpárbolttal szemben, a harmadikon, abban az ócska, öreg házban. Pár hete jártam arra, a fazon névtáblája már eltűnt, gondolom, túl sok olyan szerencsétlent húzott le, mint mi, és továbbállt. Ahogy megláttam…azonnal tudtam, hogy kókler. Fürdőköpenyben nyitott, ajtót, a lakása romokban, mindenhol szemét, bóvli keleti cuccok, műanyag Buddha-szobor, rossz ízlés, ilyenek, látszott, egy önjelölt kamu-pszichológussal van dolgunk, de ha már ott voltunk, gondoltam, csináljuk végig. Bár ne tettem volna.

A férfi felnézett rájuk, aztán egyenesen a kamerába, és lassan, szótagolva mondta: – Soha ne bízzatok olyasvalakiben, aki smiley jeles pólót visel. Az ilyen ember bármire képes. – Aztán keserűen elmosolyodott, és intett a csaposnak, mutatva poharát. Megvárta, míg megkapja az italt, majd a fiúk felé emelte: – Ezt már én fizetem – mondta ünnepélyesen, majd fel is hajtotta. Összerázkódott, de azonnal ki is kapart egy szál cigarettát dobozából, és rágyújtott ismét: – Hol is tartottam?

– Megérkeztek a sarlatánhoz – segítette Sósjani készségesen.

– Á, igen – eszmélt a férfi. – Bár…– kifújta az első tüdőnyi füstöt, ami sóhajtásnak is beillett: – A végeredményt tekintve, ha csak azt nézem, mi történt, igazából nem volt sarlatán. Vagyis a mi esetünkben tényleg csinált valamit. De kezdem az elején. – Bólintott, mintegy jóváhagyva saját kijelentését. – Leültetett minket a mocskos kanapéjára, és el kellett mondanunk, miért jöttünk, mi a baj, hogyan élünk, miken veszünk össze, ilyesmi. És amikor ezt így kibeszéltük, nagyobb összeveszés nélkül, akkor csak hallgatott, és én már láttam rajta, hogy jár az agya, és valami eszement ötletet fog bedobni, valami teljesen őrült terápiát, és csodák csodájára így is történt. Elmondta, hogy egy indiai mester budapesti előadásán hallott a „másik arc” gyógymódról, ami megoldás lehet a köztünk lévő feszültség megszüntetésére. Miközben elmondta, hogy mi ez, már le is ültetett minket arra a retkes szőnyegre, egymásnak oldalt, hogy a térdünk egy kilencven fokos szöget zárjon be. Ahogy magyarázta, az a lényeg, hogy csak periférikusan lássuk a másik arcát, a bal szemünk sarkából, egy folt, egy soha ki nem élesedő rajzolat képében. Azt mondta, hogy így kell maradnunk tíz percig. Tíz percig csak épp hogy észlelnünk kell a másik arcát, épp hogy látva valami homályos pacát belőle, valami elmosódott, néha ismerős, néha furcsa kontúrt. És a jelére, a tíz perc letelte után hirtelen egymás felé kell fordulnunk. És akkor, amikor így egymásra nézünk, ezzel a tíz percig felkészített és trenírozott tekintettel, látni fogjuk a másik igazi arcát. A személyiség lényegét. A belső én tükröződését a másik fizikai testén. Valamit, amitől mindent megértük, hogy mit miért csinált a másik, és meg is bocsátunk neki. És ezzel az ismerettel életünk végéig képesek leszünk elfogadni a másik személyiségéből fakadó minden hibát, problémát és nehézséget.

A férfi elakadt, mint aki kifáradt a sok beszédtől. A cigaretta ujjai közt remegett, a hamu hirtelen a pultra omlott. Összesöpörte, beszórta a hamutartóba.

– És, sikerült? – kérdezte Toma türelmetlenül. A haldokló ránézett, szeme gyanúsan csillogott a sárga fényben: – Sikerült – vallotta be halkan. – Igaza volt. Megcsinálta. Legalábbis velem. – Mély levegőt vett, majd elnyomta a cigarettát, és monoton hangon folytatta: – A feleségem azt mondta, nem látott semmit. Őnála nem működött. Én becsületesen végigcsináltam azt a tíz percet, gondoltam, ha már nyakig benne vagyunk ebben a hülyeségben, nézzük meg, mi lesz belőle. A feleségem feje egy színes csomó volt a szeme sarkában. A fény se volt túl sok, ez is könnyített a dolgon. A falon egy kakukkos óra halkan ketyegett. Úgy éreztem, évekig ülünk ott a szőnyegen, az idő nagyon belassult. Csak vártam, és igyekezetem összpontosítani arra a színes valamire a szeme sarkában. És akkor hirtelen megszólalt a síp, ez volt a megbeszélt jel. A fazon egy stopperórával mérte az időt, és a tíz perc leteltével belefújt egy kis ezüstsípba. Akkor kellett hirtelen a másik arcába néznünk. És én belenéztem a felségem, a hajdan imádott asszony sokat csókolt arcába, a már mindenféle helyzetben látott, a világon a legjobban ismert arcba, mely olyannyira meghatározta az életemet.

A férfi ismét elakadt, mint egy elromlott felhúzhatós játék, megmerevedett, a pultra támaszkodva mozdulatlanná dermedt. A csönd túl hosszúra nyúlt, a csapos, aki eddig mind közelebb oldalazott, egy vendég miatt otthagyta őket. Végül Sósjani nem bírta tovább, és megkérdezte: – És mit látott? Mit láttál?

A férfi összerezzent, homlokához nyúlt, és masszírozni kezdte: – Mit láttam? – kérdezte rekedten. – Szerintem jól mutatja, mit láttam, hogy hova jutottam. Nézz csak rám. Hónapjaim maradtak. Végem van.

– Amiatt lett beteg, amit látott? – kérdezte döbbenten Toma.

A férfi bólintott: – Azt hiszem, igen. Persze ezt nehéz lenne bizonyítani. De szerintem amiatt történt, amit láttam, és amiatt is, hogy utána bármit tettem, nem tűnt el a szemem elől. Nem tudtam elválni, a feleségem nem ment bele, nem tudtam elköltözni, mert nem volt elég pénzem, és mivel összeomlottam lelkileg, nem sokkal később már dolgozni se tudtam, nem jártam be, kiírattam magam táppénzre, és egész nap otthon feküdtem, a besötétített szobában, bezárva az ajtót, de a sötétben folyton elém lebegett az az arc. És nem tudtam elrejtőzni előle, hiába mentem akkor ki vécére vagy a konyhába, amikor azt gondoltam, ő már alszik, akkor is megesett, hogy összeakadtunk a lakásban, és ilyenkor sikoltva rohantam a szobába, bezártam az ajtót, és nekidőltem, nehogy be tudjon jönni utánam.

– És a felesége megértette, miért van ez? Elmondta neki, mit látott? – kérdezte Sósjani értetlenül.

– Próbáltam – szabadkozott a férfi. – Megpróbáltam már ott, az ülésen, miután kirohantam a vécébe hányni, azután megpróbáltam nekik elmondani, persze úgy, hogy nem néztem rá, nem bírtam azután ránézni, de nem hittek nekem, még a sarlatán is azt hitte, viccelek, gondolom, senkinél nem működött korábban ez a humbug, de nálam, ott és akkor valamiért működött, ó, nagyon is működött. Szóval a felségem csak kiröhögött, később is, csak nevetett a rettegésemen, és ettől csak még rosszabb lett, mert én már tudtam, mi nevet benne. És nevetett, egészen addig, amíg ki nem derült a betegségem, meg hogy áttétes.

A férfi kimerülten elhallgatott, fejét lehajtva bámulta üres poharait.

– De milyen volt? – kérdezte csökönyösen Sósjani, mire a másik megrázta fejét, és szinte motyogva csak maga elé suttogva válaszolt: – Nincsenek rá szavak.

– Tessék? – kérdezte Toma mert nem hallotta tisztán a motyogást. A férfi felnézett rájuk és némi színészkedéssel, némi hangrezegtetéssel, egy lecsorgó könnycsepp támogatásával ezt hörögte a kamerába: – Borzalom! Borzalom!

2015