A farkas

Ez a történet pedig ennek a párja, elvarrása. Persze önmagában is megállja a helyét, sőt, a kettőnek egymáshoz csak egy motívumnyi köze van - de mégis, nagyon jó érzés volt összepakolni, egymáshoz igazítani a történetszálakat. Magát az alapszituációt - egy anyukát és lányát éjszakánként hatalmas farkas terrorizál - már régóta meg akartam írni, és persze tudtam, hogy mire fog kifutni. Az összes többi, a betegség, a testvér alakja, a vonaton kikerekedő kegytelen incidens, mind később épült hozzá. Fájdalmas történet, mert tudom, a valóságban, az életben soha nem így alakulnak a dolgok.  

Ott kushadtak a konyha hideg, bogárszagú padlóján. A holdfény ezüst sávot vágott a sötétbe, ahogy betörte az ablakot, és közben a rácsok négyzethálóján lelassult, majd ártalmatlanul szétloccsant előttük. Néha, ahogy a farkas elment az ablak előtt, megtört ez az ezüst oszlop, és a kislány ilyenkor összerezzent. Nincs semmi baj, mondta az anyja, el fog menni, és megsimogatta az ölében fekvő gyerek fejét. De a farkas kitartó volt, nem ment el, sokáig nem ment el. Az ajtónak feszült, és próbálta benyomni. Nincs semmi baj, mondta az anya, egyre vékonyabb hangon, az ajtó kitart, apád ácsolta. A farkas körbeiramodott, a hátsó ablakhoz került, aztán csak lesett be rájuk. Nagy, sárga szeme világított az éjben. Nem láthat minket idelenn, nyugtatta az anya a kislányt.

– Kinyalnálak, hallod, de úgy, mint még senki – riasztotta fel a fiú hangja az emlékeiből. Eddig a haverjaival az ajtó melletti bokszban ült, sört ittak, nagyokat röhögtek. A lány észre se vette, mikor jött át hozzá. Kinézett a koszos ablakon – egy majdnem ismeretlen állomáson álltak. Belelüktetett a fájdalom a kezébe, amitől teljesen visszatért a valóságba. A síkságon vesztegelt a vonat, éjszaka volt, a hold kéken sütött le az állomáshoz tartozó kisvárosra. – Tényleg, jó lesz, hallod? – magyarázta a fiú lelkesen. Kicsit talán részeg is volt. A haverjai csöndben figyeltek, de a nevetés ott bujkált a torkukban. A lány a fiú arcába nézett. Az egy pillanatig állta csak a tekintetét, aztán elfordította a szemét. – Na, kijössz velem a vécébe? – motyogta kevésbé magabiztosan. – Amúgy mi történt a kezeddel?

A város szélén éltek, a hegyek alatt lévő utca utolsó házában. Omladozó, romos kis épület volt, tele bogarakkal, pinceszaggal és keserűséggel. A hegy, oldalában a temetővel, úgy tornyosult feléjük, mint egy haragvó óriás. A kislány sokszor kinézett a nappali hátsó ablakán, és leste, hogy lát-e valakit a kőkeresztek közt imbolyogni. Ebbe a régi temetőbe már nem temettek, ez már egy elhagyatott része volt a városnak, felette ott zöldellt az erdő. Az apja, ha jókedvében volt, elvitte a kislányt az erdőbe. Megmutogatta a gombalelő helyeket, az őzek nyomait a földben, ősszel bogyókat kóstoltatott vele. Ezeken a ritka közös túrákon a kislány boldog volt. Általában mindig az anyja foglalkozott vele, az apja mint egy felhők közt élő, ősi isten létezett csak. Ha hazajött a munkából, morgott valamit, aztán vette a kabátját, és már ment is valamerre, az erdőbe, a kocsmába vagy másodállásba, ácsolni a tetőt egy építkezésen. A kislány sokszor megkönnyebbült, amikor elment otthonról. De azokon az éjszakákon, mikor a farkas lejött az erdőből, olyankor jobb lett volna, ha velük van.

– Hagyj békén – mondta a fiúnak csöndesen, és megtapogatta a gézt a bal kézfején. Még fájt a seb, lüktetett, akár egy hevesen dobogó szív. A másik szúrósan nézett rá, és elfintorodott. – Kérlek szépen – tette hozzá a lány szinte engesztelően. A fiúnak barna, sötét bőre, olajos haja volt, és nagy, elnyíló, csodálkozó szeme. A fülében egy kis, ezüst fülbevaló villogott. Ahogy kinyitotta a száját, mindig megnyalta ajakait és barna, szuvas, elülső fogait. – Ne csináld már – kérlelte a lányt vicceskedve, elnyújtott hangon. – Tényleg jó lesz, hallod? Nincs pasid, ugye? – A lány nem válaszolt, ezt a másik igennek vette. – Szóval biztos, jó rég csinálták már veled. Én most tök ingyen lekezellek a vécében, mit szólsz, tényleg nem kell fizetned se. – A szomszéd bokszban ülő egyik srác nem bírta tovább, felnevetett. A fiú odafordult feléjük, intett neki, hogy minden oké, minden rendben megy. A lány érezte, hogy lassan elönti az undor, de mögötte ott terpeszkedett a düh is.

A farkas havonta egy-két alkalommal megtámadta őket. Az anyja már hozzászokott ehhez. Azt mondta, mikor a gyerekei megszülettek, akkor kezdődött. Biztos a gyerekszagra jött. A nagy, öreg, ősi farkas azelőtt ott ólálkodott a város feletti hegyen. Elpusztított mindent, amihez hozzáért. Az erdő volt a birodalma, de az ő szélső házukig még elmerészkedett. A kislány tudta, hogy a farkas nem tud bejönni a házban, mert az apukája megerősítette az ajtót, és rácsokat tett az ablakra. Mégis, azokon az éjjeleken, mikor meghallották a caplatását, a kaparászását, az üvöltést, mikor megostromolta a házat, és ők tehetetlenül kushadtak a konyha padlóján, úgy érezte, a rettegéstől hirtelen megöregszik, szinte húszévesnek képzelte magát. Hogy elterelje a figyelmét, próbálta megálmodni, mit fog csinálni húszévesen. Miközben az anyja teste ott remegett mögötte, ő egy távoli városba röpült, ahol egyetemen tanult, irodalmat, mert a könyveket szerette, sok barátja és barátnője volt, és volt egy nagy szerelme, akivel az egyetem után össze fog házasodni. De a farkas morgása, ez a vészjósló, gyomrot rezegtető hang minduntalan kizökkentette álmaiból. Ekkor, a puszta rettegéshez visszatérve eszébe jutott az apja. Hogy mi lenne vele, ha most jönne haza a kocsmából. Aztán eszébe jutott a bátyja, aki már nagyon rég elszökött a szüleitől, és senki nem tudta, hol él, mit csinál. Ha most jönne haza valahonnan vonattal, aztán a vasszagú állomásról gyalog, végigsétálva a girbe-gurba macskaöves utcájukon, és az ajtó előtt meglátná a nagy, éjsötét állatot…itt elvágta gondolatait.

– Csak most, csak neked. Akciós – magyarázta gúnyosan a fiú, és megragadta a lány térdét. – Látom, hogy te is akarod, csak szégyenlős vagy, mi? – A lány határozottan odanyúlt, és lefejtette a fiú kezét magáról. Erős, csontos ujjai voltak a fiúnak. – Kérlek, szépen kérlek, hagyj békén, jó? – mondta csöndesen, előrehajolva. A fiú arca így közel került az övéhez. A hold beezüstözte a lány arcának egyik felét, és szürke szemének is földöntúli csillogást ajándékozott. A fiú hátrahőkölt. – Miért nem akarod? – kérdezte aztán összeszedve magát, lassan kerekedő dühvel. – Nem teszik a pofám? A lány megrázta fejét, és bár még próbálkozott, a szíve mélyén tudta jól, ennek nem lesz jó vége. Ismerte a fiú hangjából kiérezhető sértett agresszivitást. Ez a fajta büszkeség a férfiakban a legelvetemültebb tettek eredője. – Nem erről van szó – mondta halkan. – Akkor fizessünk esetleg? – szólt oda a másik bokszból az egyik srác, mire mind felröhögtek. A vonat rándulva megindult, a lány kihasználta ezt, felállt. Körbenézett. A vagonban nem volt senki más, csak ők négyen. Megfogta a mellette lévő sporttáskát, hogy induljon, de a vele szemben ülő fiú megragadta a kezét. – Még nem végeztünk.

A kislány már alig emlékezett a bátyjára. Néha az anyja mutogatta neki a fényképeit, de a fiú arca semmit nem jelentett számára. Tudta, hogy erőszakos és vad volt, és hogy nem adta oda a játékait, és hogy ebédnél kenyérrel dobálta. Azt is tudta, hogy később, mikor idősebb lett, a szobájába húzódott és cigizett, ha épp nem az apjával veszekedett.  A lány úgy nézett a fiúra, mintha egy albérlő lenne. Soha nem érezte, hogy kettejük közt bármi rokoni kapcsolat lenne, mert a fiú soha nem mutatta ki a szeretetét. Az utolsó hónapokban furcsán, szánakozva méregette a lányt, aztán elkomorult, és már alig szólt hozzá. Később a lány arra gondolt, így akarta megkönnyíteni az elválást. Amikor lelépett, egy ködös, őszi hajnalon, a lány hallotta az ajtócsapódást. Egy szatyornyi ruhát vitt magával, és anyja dugipénzéből valamennyit. Búcsúlevelet nem írt, de mind tudták, miért ment el. Egy hónappal később a farkas betört a házukba.

– De, végeztünk – bólintott a lány, majd így folytatta: – Hagy mutassak valamit – és kiszabadította kezét, gyorsan kicipzárazta a táskát, és elővette a lapot. Feltartotta a fiú elé, bár előre tudta, hogy a sok szöveg meg fogja zavarni a másikat, és nem fogja végigolvasni. – Mi ez? – kérdezte a fiú gyanakodva. A másik bokszban lévő haverjai elhallgattak, ők is a lányt bámulták. – Egy orvosi dokumentum – bólintott a lány. – Arról, hogy AIDS-es vagyok. Látod? Ott van, hogy pozitív – mutatta, és érezte, a könnyei ismét elő akarnak törni, szeme sarkát kaparászták. – Még mindig szexelni akarsz velem? A kérdés jó pár másodpercig ott függött köztük. Olyan volt, mint az a pici idő, amikor elolvasta a másik fiú, a Fiú e-mailjét, hogy nála pozitív lett a teszt, és hogy a lánynak is kell mennie egy tesztet csináltatni. A lány, már ott, a kollégiumi szobájában tudta, hogy igen, ő is beteg. – Baszódj meg – mondta ez a fiú haragosan, felállt, és akarattal meg is lökte közben a lányt, aki lehuppant a helyére. A fiú visszament a haverjaihoz, akik röhögve mondtak neki valamit, mire ő szitkozódni kezdett, és leült köréjük. Sörösüveg kupakja szisszent, a lány pedig elrakta a papírt, és nem nézett feléjük. Nem akarta hergelni őket. Helyette kinézett a holdsütötte síkságra.

Soha ne nézz a szemébe. Akkor nem jön be. Mindig ezt tanácsolata neki az anyja napközben a farkasról. A kislány sokszor kérdezett az állatról, főképp reggel, egy-egy kimerítő éjszakai támadás után, mikor kábán ültek a konyhaasztalnál. A kislány megkérdezte, miért nincs itthon az apja, hogy megvédje őket, miért csak őket zaklatja a farkas, és mi lesz, ha egyszer betöri az ajtót. Az anyja néha nem is válaszolt ezekre a kérdésekre, máskor csak motyogott valamit a fogai közt, és közben haját kurkászta. Nagy néha megeredt a nyelve, és elmondta, hogy szerinte átok ül a családjukon, ezért van az, hogy csak őket sújtja ez a szörnyűség. De arra mindig ügyelt, hogy megeskesse a kislányt, hogy senkinek nem beszél a farkasról. Soha, semmilyen körülmények közt. Azt mondta, akkor elvinnék a gyerekvédelmisek. Elszakítanák tőle, és egy idegen, gonosz családhoz kerülne, ahol kenyéren és vízen kívül nem kapa mást, és a mostohatestvérei gonoszabbak lennének még a farkasnál is. A kislány megígérte, hogy nem beszél a farkasról senkinek. Nagyon szerette az ő bolond édesanyját.

Tudta, hogy ezzel nincs vége. Kiszagolta a levegőből. Az izzadtságuk illata halált hordozott. Aztán, pár perc múlva elkezdtek pusmogni. És egyszer csak a fiú, aki próbálkozott, fel is csattant. – Dobjuk ki! – mire a másik csitította. Szúrós szag terjengett felőlük, valahonnan pálinkásüveg került elő, most azt itták. A lány megpróbálta lehúzni az ablakot, de be volt ragadva. – Én nem utazok egy ilyennel egy vonaton, hallod? – hőbörgött a hoppon maradt fiú. A lány úgy tett, mint aki nem hallja. Igazából rettegett attól, ami rá várt. Tennie kellett volna valamit, felállni, fogni a táskáját, és átmenni egy másik vagonba, ahol más emberek ülnek, savanyú szagú öregasszonyok, szemüveges hivatalnokok vagy kisgyerekes, kerek képű anyák. De ledermedt, mozdulatlanul, bénán várta, hogy beteljesedjen sorsa. Olyan volt, mint az anyja annak idején, a házban, éjszaka, miközben a farkas odakinn ólálkodott.

Azon az estén későn jött a farkas. Vacsora után volt, lefekvéshez készülődtek, amikor tompa puffanást hallottak a bejárati ajtó felől. Mintha valaki baltával a fába vágott volna. Az anyja magához ölelte a kislányt, érezték egymás remegését. Kitart az ajtó, apád jó erősre csinálta. Suttogta az anyja. A következő ütésbe beleremegett a ház. Hol van apa, miért nem jön haza, hogy megvédjen, nyöszörögte a kislány, de az anyja nem felelt, csak állt némán, a folyosón, az ajtó felé fordulva, mint egy megriadt őz az erdei ösvényen. Aztán összerezzent, erőt vett magán és a konyába ment, négykézláb, guggolva az asztal alá mászott, onnan leste az ajtó. A kislány a folyosó ajtókeretében maradt. A harmadik ütésre ezüst csík nyílt az ajtón. A hold fénye sütött be a résen. Egyenesen a gyerek elé hullott, mint egy nyílhegy. Az anyja kimászott az asztal alól, és kezét szájához kapta, és már majdnem ráharapott a tenyerére, de aztán észbe kapott. Menjünk. Mondta a kislánynak, és megragadta a karját. Mögötte az ajtó közepe a negyedik csapásra beszakadt, és a farkas bejutott a házba.

– Dobjuk ki, hallod, engem nem érdekel – kiabált a fiú, és a másik kettő már nem csitította. A lány érezte, hogy őrá néznek, de ő kifelé figyelt mereven az elsuhanó éjjeli tájra. – Hallod, kurva? Kidobunk a picsába – kiabálta a fiú. – Mekkora ribanc vagy, hogy összeszedted ezt, hallod…remélem, beledöglesz mielőbb. – Egy morgós, bizonytalan hang jött ezután: – Hagyjad már – de nem ért sokat, mert a fiú felállt, és odajött a lány székéhez. – Hallod? Takarodj a vonatról.

A hátsó ajtóhoz rohantak, az anyja babrált a zárral, közben hallották, hogy az a nagy test átgyömöszöli magát az ajtó roncsain. Amikor az anyja végre kinyitotta a zárat, kilökte lányát az udvarra, és mutatta a temető felé vezető utat, fuss, mondta, és megiramodott ő is. A földút először lágyan majd mind meredekebben emelkedett. Pár száz méter után vissza és lenéztek a házra, mely innen olyan volt, mint egy makett. A farkas kirontott a hátsó ajtón, sötét alakja a földet kutatta, talán a nyomokat szaglászta, aztán megpillantotta őket. Pár másodpercig mind egymást figyelték, majd az anyja az erdő felé mutatott, fuss, mondta ismét lányának, és rohanni kezdett ő is. Beértek a fák közé, egy kanyargós ösvényre, ahol a szúrós, marasztaló bokrok vájták beléjük karmaikat. A lány arcát, vállát és vádliját is összekaristolták ágaik, ám ő csak rohant, anyja alakját követve, néha hátrafordulva. Sötét volt a fák közt, de az ezüst fény itt-ott becsorgott épp annyira, hogy mutassa az ösvény csíkját. Aztán hirtelen vége lett ennek a rohanásnak, és a kislány hálás volt anyjának, hogy megálltak, mert a tüdeje ki akart robbanni mellkasából. Térdére támaszkodott, és csak lihegett, ezért csak másodpercekkel később vette észre, miért álltak meg. Az ösvény egy sziklaszirtre, egy kerek kis platóra vitte őket. Előttük, a mélységben kitárult a holdsütötte táj. Mögöttük, az erdőben csörtetett a farkas, mind közelebb és közelebb érve hozzájuk.

A lány nem válaszolt, ezért a fiú még közelebb nyomult, már ott tornyosodott fölötte. – Takarodj a vonatról, hallod, ribanc?! Mi van, süket vagy? – A lány nem moccant, úgy tett, mint aki tényleg süket. Próbált másra gondolni, lehunyta szemét, és ismét ott volt a sziklaszirten, a kis, kerek kőfennsíkon, de nem ment a dolog, mert a telihold áttűzött szemhéján, beleégett pupillájába, hogy az idegvégződéseken ezüst nyílhegye egészen az agyáig hatoljon. – Vagy leszállsz, vagy én doblak le – morogta a fiú, és megragadta a lány vállát. Az összerándult, és kinyitotta a szemét. Itt volt, megérkezett.

Az anyja az ösvény felé nézett, a bokrok összehajló sötét ívére, aztán lepillantott a mellette lihegő kislányra. A gyereke arca fehérebb volt a telihold kerekénél. – Elég volt ebből – jelentette ki az anyja, és oldalt lökte a lányt, el magától. – Elegem van, hogy folyton csak menekülök, és bujkálok előle. – Anya? – kérdezet a kislány, mire a nő ráparancsolt: – Menj, búj el! – A kislány a fejét rázta: – Anya? Mit akarsz? – A nő a lányhoz sietett, durván megragadta, majd lehúzta a szikla szélén kapaszkodó csipkebokrok tövéhez. – Itt maradsz, megértetted? – sziszegte, aztán visszament a plató közepére, elfordult a lányától, és ekkor az nagy, fekete tömeg kirobbant az ösvényről, és rávetette magát.

– Elég volt – állt a lány, és a fiú azonnal visszahőkölt. Megérezte, hogy valami történik. A másik kettő is, akik eddig izgatottan duruzsoltak, most hirtelen elhallgattak. – Elegem van ebből – mondta a lány, és lépett egyet előre, mire a fiú hátrált, és a lány követte, kilépett az ülések között folyosóra. Érezte, hogy a másik szívverése felgyorsul, izzadni kezd, és valami savanyú, keserű szag áramlik belőle. Most már tudta, hogy ez a préda, a csapdába esett állat szaga.

A nő és a sötét árnyék csak pár pillanatig akaszkodott össze. A kislány először azt hitte csókolóznak, de a farkas igazából az anyja nyakát harapta, ám a nagy kavarodásban ezt nem lehetett jól látni. Az anyja sikoltott, és meleg permet hullott belőle, felspriccelt az égre, jutott a csipkebokorra is. A kislány felállt, és csak nyöszörgött, mint egy macska, érezte bepisil, de mielőtt a szégyen elvegyült volna a rettegéssel, meglátta a farkas arcát, mert az a hangra feléje kapta fejét. Meglátta szemében az éhséget. Aztán az anyja megragadta azt a nagy testet, és nyögve, kiáltva hátrarántotta, egyszer kétszer, háromszor, majd szorosan átölelte, mikor átbuktak a mélység peremén. A kislány odafutott, és lenézett, de a sötét aljban, jó ötven méternyire, csak a fenyők ezüst tetejét látta. Nem tudta még akkor, hogy másnap csak hosszas keresés után találják meg odalenn a két testet a rendőrök. Anyja és apja örökre összefonódott holttestét. Azt se tudta, hogy tizenvalahány évvel később ott áll majd a platón, kezében a váza, benne a virágcsokor, mindkettőt az állomás melletti boltban veszi majd meg. Lába mellett, mint egy hűséges kutya, a táskája, a táskában a papír, amely berekeszti sorsát, ahogy az anyjáét is berekesztette a részeges férje. A vázát a meleg sziklára teszi majd, és vár, vár, egészen kora estig, mikor megrezdül mögötte a bokor, és kilép a sziklára a farkas.

– Mi van veled? – kérdezte a fiú riadtan. – Mit akarsz? Mit csinálsz? – hangja elvékonyodott, ahogy hátrált a haverjai felé, akik közben ugyancsak felálltak, és dermedten bámultak a lányra. Ő lassan lebontotta kezéről a gézt, és felmutatta feléjük a sebet. – Kérdezted, hogy mi van a kezemmel – mondta a lány mély, furcsa hangon, amitől a másik három összerezdült. – Az én, erős, szép kezemmel. – Megcsodálta a serkenő szőrt, és a lassan, de biztosan kigörbülő karmokat. Az egyik fiú felsikoltott, de aztán már nem tudtak szólni, vagy moccanni, mert a lányból az lett, amitől kisgyerekként rettegtek a sötétben, és mielőtt meghaltak, ismét gyerekké váltak, mert tudták, hogy a felnőttek világban ilyesmi nem létezhet.

Tudtam, hogy eljössz. Mondta a lány, hátra se fordulva. Szükségem van rád. Soha, semmiben nem segítettél, de most szükségem van rád. Megbetegítettek. De azt hiszem, azt remélem, te segíthetsz. Megfordult és kinyújtotta kezét a bátyja felé. Harapj meg. Kérte a fenevadat, és az engedelmeskedett, bűnbánó, testvéri, gyengéd szeretettel belemart a lányba.

2015