Metamorfózis

Persze Kafka és a Mimic. Valójábban a Mimic alapját adó novella járt a fejemben, mikor ezt írtam. Akkoriban nagyon sokat voltam hosszú délutánokon át otthon, egyedül, olvasva vagy csak tengve-lengve a kilencedik emeleti üres lakásban. Valahogy mindig borús, kellemetlen novemberi idő volt odakinn. A másik alap, ami hozzájárult a novella keletkezéshez, az egy gyulladt szőrtüszű volt a combomon. Hetekig kínlódtam vele, végül csúnyán megduzzadt, gennyedzett, műteni kellett. Kellemetlen, durva, de nem fájdalmas érzés volt, ahogy kivágták, rémlik, közben azon tűnődtem, ilyen lehet, mikor az embert vadállatok tépik szét, és ő közben az adrenalintól és a sokktól csak ugyanennyit érez. Furcsa idők voltak azok.

Egy apró, fekete pötty volt. A bal combja belső felén. Ült és nézte, széthúzva a bőrt. A szőrszálak megfeszültek ujjai alatt. Ez az egy, ott a kis dudorban, nem bújt ki. Ha jól látta, a sárga fényben, befelé kunkorodott, a bőr alá. Befelé nőtt. Már jó pár hete így ment a dolog, de eddig nem foglalkozott vele. Ráadásul valaki mindig várt a fürdőszobára. Felsóhajtott. Combjára tenyerelt, homlokát ráncolta. Nem volt min gondolkodni. A vécéülőke megreccsen feneke alatt. Négyre fog hazaérni a gyerek. Tíz éve nem volt egyedül a lakásban. Hol tartják a tűt?

Felállt, lábában valami nyikordult, akár egy régi fadarab. A hálószobába ment. Férfiassága szinte eltűnt a szőrzetben. Mióta beteg volt, a kis göb viszketni kezdett. Talán csak bőre vált érzékenyebbé a láztól. Meztelen volt és egyedül. Férfiassága ráncosan lógott, öreg volt, akár a többi rész. És beteg. A felső fiókban, a fényképalbumok mellett, egy desszertes dobozban. Sárga, zöld, kék, cérnagurigák. Fényesek, csillogtak, akár egy-egy különleges bogár. Mögöttük a tűk. A gyerek elől kellett ilyen jól eldugni. Hogy ne játsszon velük. Kivett egy hosszabbat, vissza a fürdőszobába, holnap vissza az orvoshoz. Talán egy héttel meghosszabbítja a szabadságot. A láza nem akar lemenni. Nem mintha nem lenne mindegy. Napközben nem találja helyét az üres lakásban. Az ágy hamar túlmelegszik. Visszaült a vécére, bal combját átvetette a jobbon.

Úgy érezte, ismét gyermek. És olyan órákról lóg, melyeken a többiek nagyon fontos dolgokat tanulnak. Mondjuk az életről. A pénzről. Vagy nem hívták meg egy olyan bulira, ahol nagyon sok kedves, nyílt és barátságos ember szórakoztatja egymást. Ismét felállt, a polcról levette az arcszeszt. A felsége ízlése. Fanyar, mert az férfias. Az édes meg nőies. Hol tanítják az ilyesmit?

Volt, hogy órákon át bámult ki az ablakon, nézte a szomszéd házat, vagy az ablak elé, a hóesésbe meredt. Vagy csak az utcát leste odalenn. Nem ment rajta senki napközben. Mindenki máshol volt. Sokszor alig várta, hogy hazaérjenek a többiek. Ujja hegyévek bedörzsölte a gubót szesszel. Aztán persze tíz perc elteltével rájuk unt. Estére, ahogy nőtt a láz és a sötétség, úgy lett egyre kedvetlenebb tőlük. Kent az arcszeszből a tű hegyére is. Felesége gyakran kérdezte: mi bajod? Mi bajod, mi bajod? A betegség. Az változtatta meg. A doktor se tudta pontosan mi ez. Kiszáradás. Láz. A bőr pörsenései. Renyhe széklet. Lassan a kis dudorhoz közelítette a tű hegyét. Mindeset bármi is volt, jól jött. Nem akart dolgozni. De itthon lenni se. Legjobb volt még aludni. Az álom bekövetkeztekor hangyák mászkálták a bőre alatt, vagy egzotikus bogarak. Ezért a pillanatért érdemes volt. A bőr alá szúrt. Fájt, ezért kihúzta. Azonnal kibuggyant egy vércsepp. Zavartan elmaszatolta. Erre vörös lett minden a seb körül. Fel kellett állnia vattáért. Az apró, női dolgok látványa a polcon végtelenül idegesítette. A szétdobált építőkockáké is. Vagy akár egy szelet pirítós az asztalon, benne harapásnyommal. Félbehagyott mondat, mikor valami érdekes történik a tévében. A vatta letörölt mindent. Megelőzte az újabb vércsöppet, a bőrbe döfte a tűt. Majd felszakította egy kis darabon. Az ágyba menekült a rossz dolgok elől. Csak nézte a plafont, s arra gondolt, már nincs szíve. Nem, nem, nem szeret már senkit. Csak a nyugtalanság van. Alatta, öt emeletes mélységben, emberek élik varázslatos életüket. Ma ő mesél a gyereknek.

Ahogy a bőr felszakadt, két dolog is történt. Újból vérezni kezdett a seb. A befelé nőtt szőrszál vége kibújt a nyíláson. Micsoda merészség egészségesnek lenni. Felkelni. Elindulni dolgozni. Az utcán menni. A buszon lökdösődni. Félelmetes, mire képes ő, vagy akár bármelyik ember a világon. Minden reggel megújult benne a remény. Így könnyebb volt. Ismét letörölte a vért, a tűt a padlóra dobta. Egy ér lüktettet szeme alatt. A reggel a legszebb. Mikor még minden hátra van. A csipeszt a púderes tégely mögött. Olyan kalandok lehetősége áll fenn reggel, melyek este biztosan kudarcba fulladnak. Az élete nem volt hajlandó változni. A gyerek még sokszor átjött éjjelente. Fél ő is. Befeküdt közéjük. Irigyelte őt a biztonságáért. A békéjéért, amit oly könnyen szerzett. Először képtelen volt megfogni a szőrszál hegyét. Véres volt. És vékony. Aztán csak sikerült, megrántotta. Tudta, nem fog kijönni elsőre. A csipesz lecsúszott róla. Mintha jobban kezdett volna vérezni a seb. Letörölte. Éjjel, mikor mindenki alszik, csak a házban zubog valahol egy elromlott vécétartály. Vagy valaki felébredt, vizelni. Éjjel, ilyenkor, még mindig várt. A reggeli kalandok beváltására. Valami csak történik majd. Az autók reflektora a plafonon, jelek. Titokzatos fényüzenetek. Kérlek, még tarts ki. Várj. Letörölte a területet, majd újból megfogta a szőrszálat. Határozottan meghúzta. Ezúttal sikerülni fog.

Fájdalom, éles, mint a nap fénye tavasszal. Vér. A bőr körben szétszakadt. Mint a celofán cigarettacsomagolás szakítószalagja, a szőrszál körben kiszakadt bőréből, s az felfeslett, az alatt lévő hússal együtt. Nem jött sok vér. A combja és az alcombja, mint ernyedt zacskó, vagy még meleg nadrág csúszott bokájára. Alatta nem annyira sárgás, inkább lilás, hártyás csont. Valami sötétkék. Remegő kézzel emelte fel tizenhétkilónyi nedves húsát a padlóról, de hiába minden, nem tapad vissza. Már lehajolva látta a másik szőrszálat. Ez is a combja tövén, csak a jobb lábon. Az előbb még nem volt ott. Felegyenesedett. A tükör még soha nem hazudott ennyit embernek. Egész közel hajolt. A nyaka tövében ott volt a harmadik. A két vállánál is kettő. A mellkasából is kiállt egy, a gyér szőrzetből kitűnt különös vastagsága. Azzal kezdte hát. Ahogy lehullott a mellizom, s hátul is minden, előtűnt az éjfekete, fényes domborulat. Megkönnyebbült. Hátul valami lágyan szét akart terülni. De össze volt még tapadva. A karokat lefejtette egyenként, majd a többi hús mellé dobta. Az ujjak, mint nedves kesztyűk. Nosztalgikusan a fejét hagyta a végére. A nyakánál a szőrszál körbe felszakított mindent. Nem akart várni. Gondolkozni. Megragadta a haját, és felemelt az arcát, a húst, az izmokat, a bőrt. Ahogy újból a tükörbe nézett, azt látta, amit várt. Kék, zöld és sárga csillogott a fényben nedvesen, mint egy újszülött. Megfordult, és hátrapillantva ellenőrizte a padlót. A bőre és a húsa szinte szemmel láthatóan aszott össze, a kifolyt vér már el is párolgott. Kibotorkált a nappaliba. Új lábai beleakadtak a szőnyeg bolyhaiba. A hóesés már elállt. A nap lebukóban volt a szomszéd ház mögött, a folyó felett varjak. Narancs és sárga hó a tájon. Végtagjaival kitárta az ablakot, és felállt a párkányra. Egy szélroham megingatta, kifelé és befelé. Csöngetek. A gyerek. Vagy az anyja. Csápjaival hátranyúlt, de nem kellett segítség. Rovarszárnyai szétnyíltak, ő pedig ráfeküdt a mélységre.

2008