Hogyan szabaduljunk meg szörnyeinktől

Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.

Az iskola durva, rücskös kőkerítésének támaszkodott. Bámulta, ahogy egy hangya végigmászik a gödröcskék peremén. Valamit cipelt a rágói közt. Valami kerek kis izét, ami olyan volt, mint egy levágott emberfej.

Nem kellett felnéznie, távolról is hallotta a sutyorgásukat. Róla beszélgettek. A napközis tanárnő és az apja. A nő imádta a színes, nagy kendőket. Poncsónak hívták az ilyesmit, jutott a fiú eszébe. A dél-amerikai indiánoktól ered, idézte fel.

Fogalma se volt, mit mond a nő az apjának. Széles, nagy gesztusokkal magyarázott. A kezében ott voltak a lapok, az írások.

Nem mintha számított volna, hogy mit mond. A fiú érezte, hogy a beszélgetés nem jó hangulatú. A tanárnő fojtott hangon, majd néha hangosabban magyarázott. Az apja néha csodálkozva közbeszólt.

A fiú felnézett az iskolára. Délután volt, talán péntek, a nyár elején. A földszinti teremben egy piros fejkendős öregasszony takarított. Cigaretta volt a szájában. Akkoriban még lehetet dohányozni az iskolákban. Az öregasszony apró mozdulatokkal törölte fel a padlót.  A székek mindenhol az asztalokra voltak rakva, lábuk, mint megannyi tüske meredt a plafon felé. És a plafonon ott gubbasztott az a sötét dolog. Csupa fog és karom, akkora, mint egy tehén, de ellapult, akár egy sötét folt. Mikor a takarítónő odaért alá, a lény rávetette magát. Belevájta a rágóját az asszony homlokába, pont a két szem közé, ahol a legvékonyabb a csont – ezt a fiú valami vadászatról szóló könyvben olvasta −, és az asszony kifacsarodott, vergődő teste lesöpört pár széket, majd.

Mehetünk, ért oda hozzá az apja. Az arca zavart volt, kezében fehérlettek a lapok. Kinyitotta a fiú előtt a kocsiajtót, majd áment a másik oldalra, beszállt ő is. Ahogy elindultak, a lapokat az anyósülésre tette. A fiúra pislantott a visszapillantó tükörben.

Sokáig nem szóltak. Végigmentek azon a hosszú úton, el a templom mellett. Rákanyarodtak a főutcára. A vasúti síneken döccent az autó. A város szürke volt, és rátelepedett az unalom. Nagy, feszes léptekkel, valahol a hegyek mögött barangoltak az izgalmas dolgok. Filmek, könyvek, képregények, túl a város és az ország határain. Majd a kilencvenes években elérnek ide is, de az még messze volt. Addig a fiúnak nem akadt más, csak a saját fantáziája.

Beszéltünk rólad, az írásaidról, kezdte az apja nehézkesen. Látszott, kínban van. Kereste a szavakat. A gesztusokat. A tanárnő nagyon meglepődött rajtuk, mondta óvatosan. Azt mondta, túl sok bennük a vér, meg a szörnyűség.

A fú bólintott, majd ki is mondta, aham. Fejét nekinyomta az ablak üvegének, bámult kifelé. Ahogy megálltak a város egyetlen piros lámpájánál, pont egy kuka került a látóterébe. A kuka két épület közt, keskeny sikátorban állt.

Azt mondta, nem érti, honnan szeded ezeket a dolgokat. Olvastad vagy láttad valahol, kérdezte az apja, és most hátrafordult. A fiú ránézett, csak úgy, magamtól, motyogta. Visszanézett a kukára. Valami megemelte a fedelét. Egy szőrös, hosszú ujjú kéz nyúlt ki a fedél alól. Az ujjak fekete karmokban végződtek. Furcsa kontrasztként a csuklón egy ezüstös, vékony szíjú női óra feszült. Aztán a kuka teteje még jobban felemelkedett, és láthatóvá vált a. De ekkor elindultak.

Azt javasolta, hogy beszélgessünk veled róla. Hogy mi a baj, folytatta az apja. Nincs semmi baj, mondta hirtelen és ijedten a fiú. Azt is mondta, hogy esetleg elvihetnénk egy. Az apja kivárt, talán a megfelelő szót kereste, de aztán kimondta, gyerekpszichológushoz.

A fiú kifújta a levegőt, és hátradőlt az ülésen. Azért, mert írtam néhány történetet, kérdezte riadtan és sértődötten. De milyen történeteket, bólogatott az apja komoran. Anyád látta őket, kérdezte aztán teljesen feleslegesen, mire a fiú megrázta a fejét.

A maradék úton már nem szóltak egymáshoz. Az autó felkaptatott a hegyre, ahol az apja ügyesen leparkolt a házuk előtt. A fiú kiszállt, majd visszafordult. Nézte, ahogy az apja fogja, és viszi a lapokat. A lapokon apró betűkkel az ő kézírása sötétlett.

Bementek a házba, amely a hegyen állt. A fiú azonnal felrobogott az emeleti szobájába, és magára zárta az ajtót. Az ablakhoz ment, mely a hátsó frontra nyílt, az erdőre. Elnézte a fák közeit, a távoli lombkoronákat. Odakint nem moccant semmi. Mikor megunta, a könyvespolchoz lépett. A fantasztikus könyvek gerincei ráragyogtak rá. Mögéjük nyúlt, és kitapogatta a papírcsomót. Tucatnyi novella volt a kezében. Durvábbak és szebbek, mint azok, amik az apjánál maradtak. Lerakta őket az íróasztalra, és leült a székre. Aztán egymás után elolvasta mindet. Már olvasás közben úgy érezte, nagyon jók. Izgalmas és rémisztően visszataszító szövegek voltak. Felpezsdítő érzés volt tudni, hogy mind az övé. Elhagyott házak, ismeretlen kastélyok, metróalagutak, pincék voltak a színterei a borzalmaknak. A gyanútlan áldozatot vagy áldozatokat ezeken a helyeken várja valami. Az hogy éppen mi, az a fiú fantáziájára volt bízva. A vég mindig rettenetes volt. Szétszakadó testek, zsigerek és vér, literszámra.

Ugyanakkor a fiú érzett még valamit az írásokkal kapcsolatban. Feltekintett az utolsó lap utolsó szaváról, a függöny méregzöldjére. Szíve mélyén sejtette, hogy ezek a történetek szarok. A történetiség, a karakterek, a leírások – mind-mind gyenge. De a szörnyek, motyogta maga elé. A szörnyek igazán jók, tűnődött. Igen. A szörnyek voltak a valamirevaló elemei a szövegeinek. A változatos, undorító, rémisztő és különös lények. Olyan szörnyek, amelyeket még soha senki nem írt le. A csupa kés és olló őrült, a pikkelyes, karmos mocsári lény, az éjjel a házba lopódzó, vért szívó rókaasszony, a kocsonyás idegen, ami az életerőt lopja ki belőled, a hullák húsát zabáló sírfarkasok, a tüzesember, aki lángolva ölel magához. Ott voltak mind a lapokon, olyan dolgok, amiket ő hozott létre.

Letette az írásokat, és elégedetten hátradőlt a székében. Arra gondolt, hogy csak pár olyan videót látott, amit horrornak neveztek. Nem voltak ilyen könyvek az országban. Nem voltak ilyen filmek a tévében. Nem volt semmi, amiből kikelhettek, eredhettek, megszülethettek volna a szörnyei. Csak ő volt, és a sötétség, ahonnan valójában előmásztak.

Vacsora, kiabált fel az anyja. A fiú azonnal megérezte, hogy az ő hangjába is beleköltözött valami idegenség. Kilépett az emeleti előtérbe. Oldalt nyílt a bátyja elhagyott szobája. A bátyja a hadseregben volt. Most, a behúzott függönyei mögött valami domborodott a félhomályban. A fiú közelebb ment, átlépett a küszöbön. Az árny a szövet mögött megmoccant, mire a padlóra hullott valami. Egy vércsepp. A fiú visszahátrált az előtérbe, majd lerobogott a földszintre.

A vacsora alatt elkezdődött. Elolvastuk a novelláidat, mondta az anyja. Gondterhelten és aggódó hangon beszélt. A fiú nem nézett rá, csak rágta a bundáskenyeret. Honnan jutnak ilyenek az eszedbe, kérdezte az anyja. Nem tudom, rázta meg a fejét a fiú, csak úgy jönnek. Nem tudnál valami másról írni, kérte most az apja. Annyi minden van a világon, amiről lehetne, tette hozzá tanácstalanul. Nem érdekel más, vont vállat a fiú. De ez undorító és közönséges, mondta most az anyja, már vádlón, és erre a fiú megkeményedett. Jó, akkor abbahagyom, jelentette ki dühösen, és felállt az asztaltól. És elégetem az összest, mondta még, majd kiment a konyhából. Az írásai a hálószobában voltak, a kis asztalon. Felmarkolta, és kissé össze is gyűrte őket. Felszaladt a szobába, és az asztalról elvette a többit is. Megállt egy pillanatra, hallgatózott. A szülei odalenn pusmogtak a konyhában. Ismét kipillantott az ablakon. Ott volt előtte az erdő, ami egészen az országhatárig húzódott. Igen, ez jó lesz, motyogta maga elé. Lement a földszintre, átvágott a konyhán. Az apja utána szólt, de a fiú meg se állt. Kiment a hátsó ajtón, majd elindult a kerti ösvényen. Érezte, hogy a szülei nézik. A hátsó ajtó kinyílt mögötte. Megállt, megfordult. Az apa volt az ajtóban. Hova mész, kérdezte engesztelően. Az kert végébe, elégetem őket, mutatta fel a fiú a lapokat. Hoznál ki gyufát, kérte az apját, aki bólintott, viszek. A fiú megfordult, és végigment a kerten, mereven maga elé bámult. Az ösvény végén dühösen kirángatta a szoruló kaput, majd lépett még egy-kettőt, és a fák vonala előtt megállt.

Ősszel itt szokták égetni az avart. Nagy, fekete kör jelezte a korábbi máglyákat. A fiú letérdelt a széléhez, és egyenként gombóccá gyűrte a vonalas papírlapokat. Na, akkor ennyi, motyogta, figyelve a benne növekvő fájdalomra, dühre és sértettségre. Ha ez kell, tette még hozzá, akkor hagyom a francba az egészet.

Hátrafordult, hogy megnézze, jön-e már az apja.

Valami zörrent az erdőben.

Visszanézett a fák közé. Már egészen bealkonyult, a nap a hegy tetejéről rőt sávokat küldött a törzsek felé. Ahova nem ért el, ott már az árnyék terjeszkedett. Az egyik ilyen foltból most egy magas, köpenyes alak lépett elő. Kisétált a fák közül, és megállt a fiú előtt. Nagy, kiálló szemfogai csillogtak a fényben. A fiú nem szólt, csak bámult rá, aztán észrevette a többieket. Ott álltak, az erdőben, rá várva. Most sorban előjöttek, köré gyűltek, mint aki búcsúzik. Csupa szőr és penge és karom és izom és hártya és nyálka és pikkely. Halkan csoszogva, surranva, lebegve, mászva terítették be a fiú körüli pár méteres sávot. Némán vártak, figyeltek, moccanatlanul bámulták a papírgalacsinokat.

Legvégül, mintegy lámpásként, benyomult közéjük a tüzesember. Megfeketedett bőrét sárga-kék, apró lángok nyaldosták. Kiégett szemüregével a fiúra bámult, majd letérdelt elé. A forróság, ami áradt belőle, kipirosította a gyerek arcát. A tüzesember kinyújtotta ujját a papírgalacsin felé, és várt. A fiú bólintott, mire az izzó ujjvég megérintette az egyik papír szélét.

Láng kélt, azonnal elborította kis halmot. Az iskolai füzetből kitépett papír gyorsan égett. Közben a fiú azon tűnődött, hogy mennyi ideig tartott, míg létrehozta ezeket a teleírt oldalakat. Most alig fél perc alatt végük volt. Nem maradt más, csak pár megfeketedett hamukupac. Körbenézett.

Egyedül volt. Mind eltűntek, ismét egyedül maradt.

Léptek közeledtek, és nem kellett megfordulnia, hogy tudja, az apja jön.

Zörrent valami. Az apja rázta a gyufásdobozt. Hoztam gyufát, mondta is, ahogy közelebb ért. Hangja sajnálkozó volt.

Már nem kell, válaszolt a fiú. 

2012