Nyüszít

Akkoriban, mesélte Ármány, miközben rágyújtott egy aprós kis szivarkára, a Dunántúlon éltem a boldog házasságom vagy inkább a házasságom boldog hónapjait. Egy apró faluban laktunk, a feleségem az aprócska iskolában dolgozott fizikatanárként, és engem is felvetetett, mint afféle karbantartót.

Nem volt túl sok munkám, egész nap a füstös tanáriban ődöngtem körötte, de ezt el is várta, mivel szörnyen féltékeny volt. Féltékenysége már a kapcsolatunk első pillanatától kezdve behálózott minket, és míg eleinte szórakoztatott, később már csak a női lélek gyerekes és fárasztó csökevényének tartottam. Folyton tudni akarta, mit csinálok, hol jártam, de még azt is, mire gondolok. Próbák elé állított, agyafúrt teszteknek vetett alá, kipuhatolandó, gondolok-e más nőkre. Persze, hogy gondoltam, mint minden férfi, de egy dolog ábrándozni valamiről, és más dolog végre is hajtani azt.

Nyáron esküdtünk, és benne jártunk a télben, mikorra valamelyest csökkent ennek a szörnyű zaklatásnak az intenzitása – talán mert a nap huszonnégy óráját együtt töltöttük. Ekkor jött az az a bizonyos harmadik, bár egyáltalán nem úgy, ahogy én azt képzeltem.

A téli szünetben történt, vastag, kemény havas napokon, mikor reggelente úgy kellett kiásnom magunkat a bejárati ajtótól az utcáig, ahol hellyel-közzel voltak már sávok vágva az ágyékig érő fehérségbe.

Egy éjjel, három felé halk, kétségbeesett, vinnyogó hangra riadtam, mintha apró állat szorult volna egy nyílásba, és most bőrét nyúzva igyekezne kiszabadulni. Felkattintottam az éjjeli lámpát, és e mozdulattal levertem kedvenc Saint-Simon kötetem is. A zajra felriadt feleségem, de nem szólt, csak bámulta mozdulatlanul a plafont. Én meg őt. Kerek, fekete nő volt, apró volt rajta minden, a melle, a feneke, a szeme, a szája, de pont emitt volt benne valami harapnivalóan őrjítő. Egyedül a szemöldöke és durcás fülecskéinek húsos cimpája volt nagyobb az átlagnál, az utóbbit fekete köves fülbevalóval rejtegette. Most holtsápadtan, mélyeket lélegezve nézett maga elé, oly tekintettel, mintha még mindig az álomban járna. Itt volt, mondta aztán rekedten, én pedig felkeltem, és a konyhába mentem vízért. Ki, kérdeztem, ahogy odaadtam neki a hideg poharat. A boszorkány, nyögte ő, majd felült, és egy hajtásra kiitta a vizet. Itt volt a mellkasomon, és megnyomott.

Próbáltam megérteni, mit mond, de aztán inkább rápaskoltam a dunyhára, ami mellkasáig elborította az azt apró, kis testet. Nem a dunyha miatt fulladtál, kérdeztem félig nevetve. De ő komoly maradt, riadt szemekkel bámult rám. Hallottam már ilyet, Rozi néni mesélte. Mit, kérdeztem vissza most már én is a helyzethez illő erőltetett komolysággal. Hogy a fiatal asszonyokat látogatja, és irigységből, hogy boldogok, kiszorítja belőlük a szuszt. Emiatt nem lesz gyerekük, elsorvadnak, sőt, néha álmukban meg is fulladnak, sorolta ő a félelemtől csillogó szemmel. Magamhoz vontam, és átkaroltam. Ugyan már, mondtam, ilyen csak a mesékben van. Nem, tényleg, volt, hogy halva találtak egy asszonyt, még a háború után, az ágyában. Akkor is elég sokakat látogatott a boszorkány a faluban, bizonygatta kétségbeesetten. Úgy látszik, most újra kezdődik, és engem szemelt ki magának.

Eltartottam magamtól, hogy lássam, komolyan beszél-e. Arca sápadt és komoly volt. Hogy hihetsz ilyesmiben, kérdeztem, hisz tanár vagy, értelmiségi.

Megcsóválta fejét, majd durcásan hátradőlt a párnájára, vannak dolgok, melyeket nem tudunk megmagyarázni, motyogta, a tudomány ilyen esetekben semmit nem ér. Az anyám, a nagyanyám és a dédanyám is mesélt, látott és hitt ilyen dolgokat, folytatta eltökélten.

Felálltam az ágyról, és az ablakhoz mentem, kinéztem a sűrű hóesésben. Úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk a világon. Meg az a fenyegető harmadik, odakinn a sötét éjszakában. Körülvett minket ez a pár száz fős közösség, melynek gondolkodása, hiedelmei, szokásai a középkor óta alig változtak. Ne feledjük, ez még a mobiltelefon, az internet előtt volt, akkor, mikor hétfőnként nem volt adás a tévében, és a legnagyobb szórakozást a rádiókabaré jelentette. Ott és akkor megértettem, hogy idomulnom kell a környezetemhez, ha meg akarom őrizni a családi békét.

Meg kell tudnunk, hogy ki ő, fordultam hátra. Vagy meg kell akadályoznunk a támadásait, bólintottam eltökélten. Belül, valahol mélyen, a tudatos és racionális énem kínosan vigyorgott. Feleségem azonban megnyugodott, sőt. Lehajtotta magáról a dunyhát, és feltárta kislányos testét. Orromba szöktek fülledt asszonyi párái. Gyere ide, megmentőm, kérte hálásan.

Másnap az iskolában lementem a könyvtárba. Ebben a faluban ugyanis az épület aljába száműzték a könyveket a könyvtáros vénkisasszonnyal, Marikával együtt, aki a városból buszozott el hozzánk minden reggel. Elmondtam neki, hogy helyi népi hiedelmek, babonák tárgyában érdeklődnék. Marika sokáig tűnődött, közben szája sarkában rágcsálta hosszú, őszülő copfja végét. Úgy nézett ki idelenn, a neonfényben sárgálló ráncos almaarcával, mint egy barlangi manó. Végül hátrament, a polcok legutolsójához, és rövid kutakodás után egy sárgult borítójú, vékony könyvvel jött vissza.

Ez jó lesz, egy helyi, városi néprajzos munkája, még az ötvenes évekből, magyarázta kedvetlenül. Csak vigyázzak rá, szerzői kiadás, utolsó példány. A töredezett lapok szinte kifordultak a borítóból, ahogy a takarítószertárban végiglapoztam a könyvet. De az tény, hogy alapos mű volt, a pogány babonáktól a vallásos hiedelmekig átvette a téma főbb motívumait. Az egyes témakörökön belül betűrendben haladt – hamar megtaláltam a boszorkányt, ahol viszont utalás vitt a succubus szóig.

Bevallom, nem nagyon hallottam addig az incubus, succubus kettősről, mely állítólag az ókor óta kísérti az emberek fantáziáját. A szerző magyarázata szerint az incubus egy férfi boszorkánymester, aki szexuális aktus révén háborgatja a nőket éjszakai álmukban. Kajánul hozzáfűzte, a lény sötét és izgató alakja alkalmasint kiváló lehetőséget nyújtott a lányoknak, fiatal asszonyoknak egy nagyon is valóságos szerető elfedésére.

A succubus a női boszorkány. Ő az, aki az alvó mellére telepedik, és mintegy féltékenységből, rosszakaratból vagy szimpla gonoszságból, igyekszik kiszorítani a levegőt áldozata tüdejéből. Célnál voltam, annál is inkább, mivel két elhárító hiedelmet is találtam a könyvben. Az egyik szerint a boszorkány a kulcslyukon át közlekedik − ha gondosan befokhagymázzuk a bejárati ajtó és a hálószoba kulcslyukait, akkor talán megóvhatjuk békés álmunkat. A másik elképzelés szerint egy seprűt kell felfordítva, a cirokkal felfelé az ajtó mellé állítani éjszakára. Ez egyféle riasztó, távol tartó jellé válik a házhoz közlekedő boszorkány számra. 

Este, lefekvés előtt fokhagymával körbejártam az ajtókat. Mi ez a szag, kérdezte feleségem, felülve az ágyában. A boszorkány elleni harc illata, mosolyodtam el, de nem viszonozta. Arca feszült maradt, és bevallotta, fél elaludni. Attól rettegek, nem ébredek fel, motyogta, és visszahanyatlott párnájára. Ne félj, ha hallom, hogy nyüszítesz, felébresztelek, ígértem, de csak fejét rázta, és ha mélyen alszol, ki tudja, kivel álmodsz, hol jársz, milyen életet élsz álmodban. Lemondóan felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból. Előkotortam a takarítószeres szekrényből a seprűt, és a bejárati ajtóhoz vittem. Az ajtó üveges volt. Ahogy a sötét konyhában közeledtem a dérfoltos felülethez, mintha egy alakot láttam volna odakint az éjben. Sötét árnyék mocorgott a havas udvar vászna felett. Feltéptem az ajtót, és kiléptem a tornácra. Az udvar üres volt, szinte pattogott a megkeményedett hóréteg a hidegben. Felületén sehol nem láttam idegen lábnyomot.

Felállítottam a seprűt, és a fokhagymaszagú sötét lakásban visszatapogatództam a hálószobába.

Minden óvintézkedés dacra a boszorkány ismét eljött. Most hangosabban és hörögve nyüszített feleségem, ismét hajnali három óra körül. Felkapcsoltam a villanyt, és a szemem káprázhatott a hirtelen fényben, mert mintha egy fekete folt kúszott volna a sötét sarokba. Előbb gyengéden, majd mind erősebben ráztam az asszony merev testét, de csak nehezen tudtam felébreszteni. Amikor magához tért, fáradtan sóhajtozott, szája széle egészen elkékült. Vizet hoztam, végtagjait kezdtem dörzsölgetni, amitől lassan magához tért. Ez most nagyon rossz volt, nyögte, egészen a torkomig markolászott a jéghideg kezével. Felnyúlt vékony nyakának ívéhez. Sötét szeme vádlón meredt rám. Meg fog ölni, jelentette ki határozottan, ha nem teszel valamit, meg fog ölni. Meg kell tudnunk, ki ő, mondtam gyorsan, majd megcsókoltam. Szájában még ott volt a félelem keserűsége. Tanácsot kellene kérnünk valakitől, hogy miképp azonosíthatjuk, rebegte a fülembe még mindig reszketve. Múlt este említettél valakit, aki mesélt neked a boszorkányokról, tűnődtem hangosan mire ő megtoldotta a mondta végét egy névvel, Rozi néni.

Rozi néni a falu végén lakott, így szombat délelőtt, mikor felkerestem, jó fél óráig tartott, míg átcsúszkáltam hozzá. A szegényes, düledező házacska előtt görnyedt diófa tartotta elém karmos ujjait. Ágairól vastag jégcsapok lógtak, ezeket figyeltem, míg az ablakot zörgettem. Mikor nagy sokára kinyitotta az ajtót, hirtelen nem is tudtam, hogy kezdjem. Aztán gyorsan hadarva elmondtam, ki vagyok, és azt hazudtam, a boszorkányokról írok könyvet, és úgy hallottam, ő igen sokat tud róluk, ezért kerestem meg. Behívott a szűkös, öregszagú konyhába. A sarokban dorombolt a masina, egy kopott ágyacskán fekete macska szundikált. Rozi néni, aki terebélyes volt, szőrös állú és vaksi, ártalmatlanul pislogott rám az asztal túloldaláról, majd rövid noszogatás után belekezdett. Igazából csak hiedelmekről beszélt, családokról, nőkről, akiket a faluban boszorkánynak gondoltak, és megszóltak. Szerinte legtöbbjüknek a szeme, a furcsa, éjsötét pillantása az árulója. A boszorkány ugyanis a szemével műveli a gonoszságot – ha tehénre pillant, elakasztja a tejét, terhes asszonynál a gyerekben okozhat kárt, újszülöttet jobb, ha nem lát, a vetést meg kiszárítja. A háború előtt is, kezdett bele, de félbeszakítottam, és rákérdeztem, miképp lehet leleplezni. 

Rozi néni erre elhallgatott, és állát kezdte vakargatni, majd kibökte, hogy nagyon nehéz, de van rá mód. Karácsonykor ott van a Luca-szék, mire a fejem csóváltam. Karácsony még messze volt. Akkor ott van a másik, a sós kenyér, derült fel arca. Kértem, fejtse ki, ez mit jelent, mire elmondta, hogy ha a megnyomott lélek ki tudja mondani a támadás közben, hogy gyere vissza reggel, sós kenyeret adok, akkor a boszorkány emberi alakban másnap reggel megjelenik a házban. Egy szegetlen, sósan kisütött vagy legalább sóval megszórt kenyeret kell az asztalra tenni. Amíg a kenyérből nem vágunk és adunk neki, addig a boszorkány nem tudja elhagyni a házat.

Helyben voltunk. Gondosan feljegyeztem egy noteszbe az eljárást, majd megköszöntem a kapott ismereteket. Ahogy felálltam az asztaltól, volt valami cinkos villanás a tekintetében, amit komolyabban kellett volna vennem, de végül annyiban hagytam. Láttam rajta ugyanis, hogy még sok mindent tudna meséli, de már szinte fulladoztam a szűk, levegőtlen helyiségben, és éhes is lettem, ezért sietve elbúcsúztam, ő pedig sajnálkozva kikísért, és az ajtóból nézte, ahogy elcsúszkálok az úton.

Otthon elmondtam felségemnek, mit tehetünk. Figyelmesen végighallgatott, majd szó nélkül elővette a gyúrótáblát, a sót és a lisztet, és pár perc múlva már dagasztotta a kenyeret.

Aznap este izgatottan, egymás kezét fogva vártuk az álmot. Feleségem ezerszer elismételte magában a bűvös mondatot, hogy ha odakerül a sor, feltétlenül el tudja motyogni. Próbáltam nyugtatgatni, sőt, megkíséreltem kicsiholni belőle egy kis testi örömszerzést is, de olyan feszült és merev volt, mint egy kivágott, jeges fatörzs.  

Végül elaludtunk, és a reggel éles fénycsíkjai ébresztettek. Feleségem békésen szuszogott mellettem, és mivel rossz alvó vagyok, a legkisebb neszre is felriadok, tudtam, az éjszakai látogatás ezúttal elmaradt.

Szinte csalódottak voltunk, csak tengtünk-lengtünk egész nap a házban. Vasárnap volt, ebédre apósomékhoz mentünk, de még a főtt hús halmai felett is folyton csak tűnődő arcát vizslattam. Hazafelé, a bronz alkonyatban lépdelve átkaroltam, majd legközelebb, motyogtam neki vigasztalóan, de nem szólt, csak tapogatódzott dacosan a jeges járdán.

Aznap éjjel nem vártuk, de a boszorkány eljött. A kántálásra riadtam.

Egy hang hajtogatta mellettem, felettem: gyere vissza reggel, sós kenyeret adok. Ahogy felültem az ágyban, valami fehérség tűnt elém, rettenve húztam össze magam, aztán hunyorogtam, és láttam, a felségem az. Az ajtó előtt állt, a fokhagymaszagú ajtónál, és egyre mondta a bűvös igézést. Felkeltem, odaléptem hozzá, és átkaroltam. Szintre összeomlott, izzadt, párás teste remegett a félelemtől. Itt volt, suttogta fülembe, ahogy visszafektettem, és elmondtam neki, jelentette ki diadalmasan.

Hajnalig beszélgettünk a dologról. Másnap dolgozatot kellett íratnia, így mindenképp el kellett mennie dolgozni – rám hárult hát a nagy leleplezés. Megígértette velem, hogy megpróbálom marasztalni a boszorkányt, míg hazaér – szembe akart nézni kínzójával. Én a fáradtságtól kábán mindenre igent mondtam, de reggel, mikor egyedül maradtam a hűvös lakásban, az asztalon a kenyérrel, kényelmetlen és riasztó előérzet lepett meg. A feleségem azt mondta az iskolában, hogy a hétvégén meghűltem, így az egész napot a boszorkányvadászatnak szentelhettem.

A reggeli szertartások után leültem egy könyvvel a konyhaasztalhoz, és vártam. Szinte minden oldal alján akaratlanul is felpillantottam a bejárati ajtó üveges csillogására, nem áll-e már odakinn valaki. Elmúlt tíz óra, majd tizenegy, de csak a könyvvel haladtam, más nem történt. Szédültem a kialvatlanságtól, és bár jól megraktam a vaskályhát, hideg ujjak cirógatták gerincem. Föltettem egy kávét, és míg lefőtt, azzal szórakoztam, hogy a gyufafejek mérges pirosát a kályha főzőlapjára pöccintettem, hogy azok szisszenve meggyulladjanak.

Jó lesz vigyázni a tűzzel, szólalt meg mögöttem egy női hang, mire oldalt ugrottam ijedtemben, és a szekrényről levertem az órát.

Ki maga, és hogy jutott be, kérdeztem, noha ismerős volt a nő, aki ott állt a konyha közepén. Fiatal, hosszú, szőkésbarna hajú, szép arcú, de kissé molett asszony volt, hamar beugrott, az esküvőn láttam, a felségem régi barátnője, aki a városban, a postán dolgozik, Margit, jutott eszembe a neve is. Néztem, ahogy az órához lép, lehajol, felveszi. Vastag, kerek csípőjén megfeszült szoknyája. Nyakába nagyanyós kendőt terített, melyen még csillogott a hó. Megint esik, kérdeztem kábán. Igen mondta a nő, majd hátralépett, és az asztal felé intett. Kenyeret kérni jöttem, mondta lágyan és bűntudatosan. Sós kenyeret, bólintottam, mire ő mélyet sóhajtott, és leült az egyik támla nélküli székre. Néztem, és vártam, míg arcén elered egy könnycsepp, nem tehetek róla rebegte, gyakran nem tudom, mit csinálok, milyen rosszaságot, mintha álmodnék, éjszaka lesz, motyogta elveszetten, és a lelkem útra kell, ki az ablakon, be a házakba, és aki boldog, azt igyekszem megrontani…

Felzokogott, olyan keservesen, hogy akaratlanul is hozzá léptem. Zsebkendőmet nyújtottam, neki, mondtam is, tessék, majd inkább leguggoltam, és megtöröltem arcát, mire elkapta a kezem, megcsókolta, ne árulj el, kérte suttogva, legfőképp a felségednek ne, könyörögte, mindent megteszek, hogy megtartsd a titkom, mondta még, és azzal a földre engedte kendőjét, majd megnyitotta a kis ködmönként magán. A gombok szinte maguktól pattantak ki, feszes, dús keblein. Nem hiszem, hogy, kezdtem felállva, mire ő is felállt, és odalépett hozzám, a mellkasomnak bújt, onnan nézett fel rám. Amióta láttalak, azóta akarom, suttogta nagy, kerek szemeket meresztve rám. Elvesztem ebben a tekintetben, és arra tértem magamhoz, hogy a hitvesi ágyban fekszem, meztelen. Margit épp vastag harisnyáját húzta az ágy szélén ülve.

Mi volt ez, kérdeztem félve. Rám nézett, cinkosan kacsintott, egy próba, amin elbuktál, mondta. Nem értettem, ezért felkönyököltem, úgy kérdeztem, micsoda. Felráncigálta gyapjúszoknyáját, közben lihegve, nyögve magyarázta, miközben mellei ugráltak fénylő selyemkosaraikban. A feleséged tervelte ki, megjátszotta, hogy boszorkány nyomja, elküldött Rozi nénihez, akit szintén bevont, és aztán rád szabadított engem. Még mindig nem értettem. Az volt a lényeg, hogy megpróbáljalak elcsábítani, húzta fel pulóverjét. Ha sikerül, akkor el kellene neki mondanom, és megbizonyosodik, hogy hűtlenségre is képes vagy. Ha nem, akkor jó. De elbuktál.

Jeges félelem hasított belém, ahogy végre megértettem a feleségem ravasz és nőiesen túlbonyolított tervét. Kiugrottam az ágyból, majd magam elé rántottam egy párnát. De hát miért csinált volna ilyet, kérdeztem kétségbeesetten. Már a csizmácskáját vette, fél lábon egyensúlyozva. Intett, segítsek, odamentem, vállamba támaszkodott, mert betegesen féltékeny, nevetett rám elégedetten. Tehát elmondod neki, tartottam a ködmönt, míg belebújt. Arca elkomorult, megbolondultál, kérdezte, nem. Csak kihasználtam a helyzetet, tette hozzá, de azt mondom majd, te vagy a hűség mintaképe, kacsintott és körbefordult, nézz körbe, mielőtt hazatér, nehogy találjon valami nyomot, tanácsolta, azzal a konyába ment, tört a kenyérből, beleharapott. Soha nem tudott sütni, fintorodott el, és kilépett az ajtón.

Percekig álltam letaglózva a feldúlt hálószoba közepén, majd nekiláttam rendet rakni. Átnéztem mindent, de nem kellő figyelemmel. Nagyon erősen sütött a nap, így történhetett, hogy nem vettem észre azt a hosszú, szőkésbarna hajszálat, ami a párnámra ragadt.

Pedig nagyon jól sikerült minden – a feleségem kissé később jött haza, valószínűleg azért, mert benézett barátnéjához, hogy megtudja a látogatás eredményét. Amikor benyitott az ajtón, láttam rajta a büszkeséget. Magamhoz vontam, és kéretlenül, egy szuszra elmondtam neki, hogy Margit megjelent, könyörgött a kenyérét, aztán el akart csábítani, testével kívánta megfizetni a hallgatásom, de én természetesen elutasítottam, ám megszántam, és egy falat tésztával hazaengedtem. A mesém egyezhetett azzal, amit a másik mondott, ezért feleségem dorombolva simult hozzám, majd forró csókkal jutalmazott, ami egy hosszú és kellemes éjszaka előjelének tűnt.

Csakhogy minden megváltozott, mikor tisztálkodás és fogmosás után a hálószobába tértem. A plafont bámulva, összeszorított szájjal feküdt, és nem szólt. Kezeim hiába tapogatództak testén, nem moccant, nem reagált, csak oldalára fordult, és elaludt. Próbáltam kitalálni, mi történt, a rejtélyen zakatolt agyam, egészen éjfélig, mikor is meglepett az álom.

A nyomásra ébredtem. Fullasztó, sűrű teher nehezedett mellkasomra. Iszonyatos erőfeszítéssel kinyitottam szemem, és egy sötét tömeget pillantottam meg magam felett. Arctalan, gomolygás volt, néma fenyegetés, mely ki akarta szorítani belőlem a szuszt és a levegőt. Tapinthatóan áradt belőle a rosszakarat és a bosszúvágy.

De hát nem létezel, nyögtem kiszáradt szájjal, vagyis azt hittem, beszélek, de csak nyüszítés jött ki a számon. A jelenés fokozta a nyomást, közben válaszolt. Nem beszélt, inkább megéreztem, mit akar közölni, szavai ott voltak mindenhol, kívül és belül. Megtaláltam a haját a párnádon, süvöltötte, te hazug, csaló, ezért meghalsz, minden éjjel meglátogatlak, míg el nem sorvadsz.

Ahogy megértettem, mit mond, kiáltva elrugaszkodtam támadómtól, aki az álommal együtt szétfoszlott, én pedig felültem az ágyban, és hosszú percekig ziháltam és hörögtem. Aztán nagyon óvatosan oldalt fordultam, és lenéztem rá. Békésen aludt, szuszogott, mint egy kisded, ajkain elégedett mosollyal. Majd rebbent pillája, és megértettem, hogy lehunyt szeme résén át engem figyel. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Nyögve visszaroskadtam párnámra, és megvártam a hajnal első sugarait. Annak fényénél vettem le a nagy bőröndöt a szekrény tetejéről, és a lehető legnagyobb csendben összepakolta a ruháimat. Ételt is vittem, a sós kenyeret, mást nem.

Kiosontam a házból, és még épp elértem a reggeli buszjáratot, ami a munkásokat vitte a városi üzembe. Csak mikor elhagytuk a falu határát, és kitárult előttem a szikrázó hómező, akkor lélegeztem fel.

Nem lett volna esélyem abban a házban. Rájöttem ugyanis, hogy egy boszorkánynál csak egyvalami veszélyesebb: egy megcsalt boszorkány. 

2012