Az első magyar horrortörténet

A történet lényege nem is a jól ismert vámpírmotívumok összekapcsolása a 1848-49-es szabadságharc egy tanújával, hanem hogy a honvéd naplója, mely rögzíti a természetfölötti eseményeket, egy olyan világban kerül elő, válik kutatás tárgyává, ahonnan nagyon is hiányzik valami avagy inkább valaki. És itt nem állunk meg, ez a világ számtalan egyéb dologban is különbözik majd. Hosszabb írás, remélem, megéri a rá szánt időt.

Demény kilencvenkettőben szerzett tudomást az első magyar horrortörténetről. Akkoriban egy balassagyarmati antikváriumban dolgozott, ami abból állt, hogy kiszolgálta a vevőket a szűk, porszagú boltban, vagy kiment terepre azokhoz az eladókhoz, akik hagyatéki gyűjteményeket, nagyobb tételeket próbáltak értékesíteni. Egy ilyen útja során Medvesalján járt, egy kis zsákfaluban az Ipoly mentén, ahol mintha megállt volna az élet, és a lakosok talán még Gorbacsov meggyilkolásáról se hallottak, aminek következtében a szovjet birodalom széthullott megannyi fénylő, izzó darabra. Felhős, szürke májusi nap volt, heves, meg-megújuló szélrohamokkal, amikor megérkezett. A település egy völgybe húzódott, az egyik meredek hegyoldalra vivő utcája végén volt a cím, ahova mennie kellett. A ház az utcafronton hosszan elnyúló, a parasztbarokkot jóval meghaladó, elegáns, százéves épület volt. Árnyékos tornácán  egy középkorú, katonás tartású férfi várta Deményt.

Tímár, mutatkozott be erős kézszorítással, én hívtam magukat az unokaöcsém, a néhai Schédel Károly könyvei ügyében. Demény követte őt  a hűvös és sötét épületbe, ahol egy előtérből valamiféle dolgozószobába jutottak, melyet egy íróasztal és egy falnyi könyv uralt. Elhúzhatom a  függönyt, kérdezte Demény, mire a másik vállat vont, csak nyugodtan, mondta a küszöbről, majd zsebéből egy ódivatú, csontfejű pipát vett elő, zavarja, kérdezte, mire Demény intett, közben szórakozottan megismételte, csak nyugodtan, és így, amikor belekezdett a könyvek tanulmányozásába, kellemes, kissé fahéjas füst terítette be a szobát.

Az unokatestvérem könyvtáros volt Szécsényben, mondta a férfi, szenvedélyes olvasó és könyvgyűjtő, van pár ritkaság is talán. Demény azonnal látta, hogy igaza van, volt jó néhány tizenkilencedik századi kötet, egy első kiadásos Babits, és Csáth dedikált versei, A varázsló ébredése, melyet a morfiumból kigyógyulva írt. Jó kereskedőhöz méltón flegma arccal nézegette a címeket, néha kivett egy-egy könyvet, átpörgette, majd visszatette. A másik közben megunta a dolgot, otthagyta őt, és Demény nagyjából ezután találta meg az első magyar horrortörténetet.

Bőrkötésű, naplóformájú kötet volt, és ahogy kézbe vette, egy halom megsárgult papír hullott ki belőle, rajtuk cikornyás, régies kézírás. Visszarakta őket a napló lapjai közé, melyeken jóval olvashatóbb betűkkel feketéllettek feljegyzések. Az elejére lapozott, és ugyanezen kéz által írva ott volt a cím is: Rády Mihály honvédtiszt feljegyzései – Az első magyar horrortörtént. A napló tulajdonosaként Schédel Károly volt jelölve a lap alján.

Demény nem tette volna azt, amit tett, ha nem rajong kamaszkora óta a horrorirodalomért. A szerelem akkor kezdődött, amikor először olvasta Ottlik könyvét a kísértetjárta katonaiskoláról, amely később világhírűvé tette a szerzőt. A legtöbb felnőtt olvasóval ellentétben nem nőtt ki ebből a rajongásból, megtanult angolul, és a fővárosi antikváriumok segítségével megismerte Poe, Lovecraft munkásságát, sőt, eljutott hozzá Stephen King remekműve, a Derengés is a hegyvidéki kunyhóban rekedt családról. Amikor tehát erre az egyszerre megdöbbentő és izgalmas címre pillantott, megborzongott, ugyanakkor erős bizonyosság uralta el, hogy itt valami különlegesre bukkant nemcsak a magyar irodalom, hanem a saját élettörténete szempontjából is. Gondolkodás nélkül begyömöszkölte a kötetet nadrágja és hasa közé, eligazgatta rajta a kopott, fekete pulóverét, majd kilépett a szobából az előtérbe, ahova alig ért el odakintről a fény, és elkiáltotta magát, uram, végeztem.

Később, mikor visszagondolt, hazafelé a vastag fákkal szegélyzett úton, nem tudta volna megmondani, honnan bukkant elő vendéglátója, de egyszerre csak ott volt mögötte, és lágyan válaszolt, rendben.

Demény zavartan megfordult, majd figyelte, ahogy a férfi egy hamutartóba üríti a kosfejet formázó pipáját. Mondott neki egy nagyjából elfogadható összeget, aminél persze egyes tételek miatt a gyűjtemény jóval többet ért. A másik egy pillanatig tűnődött, arca kissé gunyoros kifejezést öltött, és Demény meg mert volna esküdni, hogy tudja, hogy át akarják verni, de végül bólintott, legyen, én úgysem vagyok egy nagy olvasó, tette még hozzá, mintegy mentegetődzve. Megbeszélték, hogy Demény másnap eljön a bolt nagyobb autójával, melynek puttonyos rakterébe elfér az összes könyv, majd elbúcsúztak.

Hazafelé autózva Demény nem bírta ki, és megállt egy földút behajtóján, majd ölébe vette a naplót, és belelapozott. Ahogy olvasott, egyre izgatottabb lett, ezért letekerte az ablakot, hagyta, hogy a szél a közeli Ipoly vízszagával borzolja haját. Nem is figyelt az idő múlására, csak mikor szemközt a nap bekerült a szélvédő felső pereme alá, akkor vette észre, hogy a délután nagyrésze elment.

A szöveget író Schédel Károly könyvtáros tulajdonképp egy olvasónaplót készített. Az elején részletezte, hogy miképp jutott a honvédtiszt feljegyzéseinek birtokba ezerkilencszáznyolvankilencben: a szécsényi irattár állományát felülvizsgálták, és számos polcnyi kéziratos anyagot átszállítottak a könyvtárba, mondván, hogy inkább oda illenek tartalmuk miatt. Schédel kapta feladatul, hogy nézze át az iratokat, melyik az, mely bekategorizálható, mint értékes tartalommal bíró antikvitás, és melyik az, mely a megsemmisítés által örök feledésre ítélhető. Századfordulós  számadások, háborús naplók és iskolai évkönyvek keveredtek a papírrengetegben, és két hét telt el, mire Schédel eljutott Rády memoárjához. A kézzel írott, jó harminc oldalas szöveg a honvédtiszt visszaemlékezése volt a negyvennyolcas eseményekre, a negyvenkilences aktivitására és az ezt követő bukás során bekövetkező különös történésekre.

Schédel utánajárt hőse előtörténetének, és az irattári ismerősei segítségével kiderítette, hogy Rády középnemesi családból származott Losonc mellől, az apja jogi pályára szánta, jurátusként a fővárosban maradt egy közepesen neves ügyvédnél, és itt érte a forradalom, melynél története és naplója egyes szám első személyű elbeszélése felveszi a fonalat. Schédel több ízben átadja a szót a szerzőnek, néha több sornyit idézve művéből. Kerek, jótanulós betűinek tolmácsolásában zavarosnak tűnnek a forradalmi március képei, melyeknél Rády jobbára tétova szemlélő, egyedüli jelentősebb tette, hogy ott van Kossuth és Táncsics fogatánál, nagyon fáradtnak tűntek, jegyzi meg a frissen szabadult rabokról. Kivárásos álláspontja a horvát támadás hírére radikalizálódik, nemzetőrnek áll. Hamar a harc sűrűjében találja magát: Pákozdnál még hátul marad Teleki tartalékosival, de Bécs kudarcot vallott ostrománál már részt vesz a második rohamban. Ezután Szegedre vezénylik négy tucatnyi rác fogollyal, meséli, és színesen előadja, miképp próbál meggyőzni egy ellenséges tisztet a forradalom ügyének. A délvidéken marad, őrjáratokat vezet, több kisebb határmenti összecsapásban kitünteti magát. A tavaszi hadjárat során visszakerül a fő hadműveletek sodrásába. Nagysallónál egy golyó könnyedén felszántja bal válla húsát, három napig fájt, mint a fene, de aztán alábbhagyott, sebláz nem keletkezett, írja megkönnyebbülten. Komárom bevétele után a fősereggel Buda ostromára vonul, és színpompás leírást nyújt a végső, egeket is megrengető rohamról, mely során két társát is kilövik mellőle. Rövid időre hazatér, anyám nem bírta abbahagyni zokogását láttamon, írja, de mikor megkezdődik a magyar sereg kényszerű összpontosulása Temesvár irányába, visszatér Görgey hadtestéhez. Sokáig várakoztatják egységét a várostól jó húsz kilométerre, majd lóhalálban a kibontakozó csatába küldik őket. Látja Bemet holtan lebukni a nyeregből, és a kavarodásban próbálja visszatartani a menekülő társait, de ekkor egy orosz dzsidás eltiporja lovával.

A következő lélekzetemmel már  a rabság levegőjét szíttam magamba, vallja meg keserűen. Rögtönzött fogolytáborban tér magához Aradon, úgy emlékszik, hallja, hogy a várfalnál ácsolják a bitófákat, de nem nekik szánják, mert őket megindítják lassú menetben Oroszország felé. Feljegyzéseim zubbonyom belső zsebében jöttek velem, de íróeszközeim elveszejtem, szögezi le, vagyis minden ezután történő esemény visszaemlékezés.

Schédel itt félbeszakítja az összefoglalót, és kitér a napló utolsó harmadának a problémájára. Amit ugyanis Rády – érthető okból – titkosírással írt. Nem volt túl nehéz megfejteni, vallja be a könyvtáros, főképp, hogy gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt a rosette-i kő kódjának felszálazása. Schédel a karakterismétlődésekből indult ki, és mivel tudta, hogy az eredeti nyelv a magyar, az ebben lévő hangzók statisztikai gyakorisága alapján jó másfél hét alatt megérti a kódot. Átültette a szöveget, de ahogy haladt benne előre, egyre bizonytalanabb lett, hogy jól dolgozott-e, vagy hogy mindez nem valami tréfa-e, végül munka közben arra jutott, hogy Rády talán egy romantikus fantáziát ír le megmenekülése történetében, egy látomást, amit a fejsebének sebláza diktált, az események bizonyára sokkal prózaibb fordulatokkal eshettek meg.

Egészen bealkonyult, mikor az antikvárius idáig ért az olvasásba, és már a levegő is lehűlt annyira, hogy hazafelé be kellett kapcsolnia a Csepel fűtését. Bejelentkezett a boltba, ahol főnöke épp zárt, majd hazautózott, a város szélén lévő házhoz, ami szüleié volt, de mivel ők elhaltak, évek óta egyedül élt benne. A közeli boltban tejet és kiflit vett, ezt vacsorázta, mivel az egyszerű étkeket szerette, és gyorsan is lehetett végezni vele, márpedig mielőbb be akarta fejezni a könyvtáros szövegét. Nem volt már hosszú a maradék, kilencre a végére ért, aztán csak ült az anyja kedvenc fülesfoteljében, és a kisasztalon lévő, zöld ernyős lámpa megnyugtató fényébe meredt.

A honvéd történetének utolsó szakasza zavarba ejtő, hihetetlen és rémisztő volt.

Rádyt és húsz társát három orosz katona kísérte kínkeserves menetben végig Erdélyország mind jobban magasodó tájain. Fejsebét, melyet estében szerzett, nem ápolta senki, csak a hűvös esti levegő. Fű volt az ágyuk, az ég sötétje a paplanjuk. Reggelente arcukról mint könny csorgott a harmat. Lázas rohamok és tétova képzelődések gyötörték a férfit, ahogy ott botladozott a többiek közt, egy ízben például apját látta a fák által félig takarva, sápadt, szigorú arccal figyelte őt, majd intett, és megfordulva elsétált. Elmondta e látomást Petőfi nevű rabtársának, aki korábban, civil életében Pesten volt nyomdász. Hosszan nézett a jelzett irányba, de nem sajnos látott semmit, zárja csalódottan a jelenetet a rab.

Ahogy a Kárpátokba értek, az idő elromlott, mind vaskosabb felhők dalmahodtak felénk, írja. Egy pásztor vetődött útjukba, nyáját az ellenkező irányba, lefelé terelve, és tört magyarsággal figyelmeztette őket, hogy jön a vihar, hozzá riadt arccal, botjával felfelé mutogatott. Merre járunk, kérdezte a honvéd, mire a másik már meg se fordulva válaszolt, a Borgói-hágón. Akkor még nem tudtam, hogy itt lelem szabadságom el, vallja be Rády. Amikor a vihar lecsapott rájuk, azonnal a menekülés ötlött fel benne. Éjsötét lett a tájon, a sűrű pászmákban érkező eső elől őrök és foglyok egy közeli fenyves oltalmába húzódtak, de ez nem volt jó választás, mert kisvártatva villámok kezdtek cikázni, és szikrázva lángra lobbantottak egy fát a közelükben. A végítélet eme tombolásában a muszka térdre esve könyörgött istenéhez, festi le a dinamikus jelenetet a fogoly, és én ekkor futottam bele a rengetegbe. Lövés dörrent, de nem sebezte meg, az üldözés pedig eszébe se jutott fogvatartóinak. Óvatosságból az erdőben haladt tovább, később, a vihar csillapodásával pedig kényszerűségből, mivel nem találta a kiutat, egészen alkonyatig. Ekkor már egyre csak felfelé hágott, míg meg nem ritkultak a fák, hogy helyettök a sziklák uralják a terepet, és így elém tárult a várkastély képe, írja. Itt Schédel átadja a szót teljes egészében a napló szerzőjének.

Úgy magasodott a hegyorom tetején a közelgő félhomályban, mint egy nagy, sötét madár. Közelebb érve középkori romnak tűnt volna, ha a kapu boltíve és mögötte egy vaskos lakótorony meg egy másik épület teteje nem emelkedik épen. Tétován a kapuboltozathoz mentem, és látom, kis ajtó nyílik a leeresztett rácsozaton, résnyire tátva is. Belöktem, majd benyomultam az udvarra, ahol teremtett lelket se találok. Valamiféle palotaféleség volt az imént látott épület, annak derekábul nőtt a torony az ég felé. Felmentem a lépcsőjén, majd illedelmesen kopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Próbáltam, és a kilincs megnyílt kezem alatt. Egy nagy, sötét csarnokba jutottam, melyet némiképp bevilágított a kelő hold fénye. Valaha színes, most feketére aszott drapériák fedték falát, jobbról lépcsőív kanyarodott a torony törzsébe. E fogadóterem túl huzatosnak tűnt, és a bal oldali, lefelé vezető nyílásból egyébiránt is sűrű, miazmás, savanyú szag áramlott felfelé, ezért felhágtam a toronyba, ahol is három szintet találtam. Az elsőn mindenféle bútor és egyéb tárgy volt felhalmozva a négyzetes helyiségben, a rokkától kezdve a bölcsőn át az ósdi pikáig. A másodikba törött tükör csillámlott a padlón, körötte a fal mellé tornyozva székek és padok, talán a lenti csarnok kellékei, de láttam pár rozsdás kardot, nehéz fejű buzogányt és ajtónállók kezébe illő alabárdot is. A harmadik lehetett a középkori nagyúr lakóhelye, mert itt ím díszes, baldachinos ágy, mosdóállvány és puha szőnyeg fogadott. Nem törődtem én a porral és pókhálókkal, se azzal, hogy az ágynemű már szinte szétfoszlott, lefeküdtem egy könnyebbült sóhajjal. A fedetlen ablaknyíláson az éji szél baljós sivítással szüremkedett át, ez a zaj kísérte elalvásom, meg a fejem lüktetése, mely a menekülésem óta, talán a magasság okán egyre erősebb lett. Aztán az éj legsetétebb órájában felriadtam, mint a vad, mely nyughelyén, a bozót mélyén váratlan neszezést hall. A szél fúvása már elhalt ekkorra, de jött helyébe más. Motyogás, halk sutyorgás kélt előttem. Volt annyi ösztönből való lélekjelenlétem, hogy csak résnyire nyitottam szemem, de így is tisztán láttam, mivel a hold ezüst fénye bevilágított az ablakokon, hogy négy női alak áll ágyam végiben. Engem bámultak izzó, könyörtelen szemmel, mint akik a prédát tanulmányozzák, és közben hozzá halk diskurzust folytattak oláh nyelven. Úrias, bár igen régi öltözékük arányos, kecses alakot takart, arcra mind vonzónak tűnt, ha nem lett volna kifejezve vonásaikban valami állatias éhség, és ha nem uralkodik el bőrükön az a zöldes és sápadt szín, ami a pár hetes holt sajátja. E külszínt megerősítette az elterjengő sírbolti szag, mely ellepte a szobácskát, hogy levegőt se bírtam venni. A beszédjük kisvártatva veszekedésbe torkollt, érezni véltem, hogy rajtam marakodnak, mint a gyermekek a játékon. A perpatvarból a legsudárabb, egyben talán legidősebb került ki, egy vörös hajú asszony, aki parancsolóan utasította a másik hármat, mire  azok hátrahagytak őt velem, durcásan elvonulva a lépcső irányába. Tovább folytattam a színlelést, de immár valós dermedtséggel, mert a látomás kis várakozás elteltével felém indult. Lekuporodott ágyam széliben, és megbizonyosodhattam, hogy a bűz valósan belőle árad, alig tudtam elfojtani fintorom és köhögésem. Hosszan bámult, izzó, vöröses tekintete reám szegeződött, arca megfeszült, vicsorgott, akár a toportyán Aranynál, és kimutatta nagy, éles fogait szájában, majd ráhajolt nyakamra. Eddig bírtam lelkierőmmel, ellöktem, magamtól, majd felugorva kiiramodtam a szobából. A boszorkány vészjósló és csalódott vijjogással a nyomomba eredt. Iparkodtam le a lépcsőn, és e hang szinte kivájta fülemet, de tudtam, nem fordulhatok hátra, mert a rém látására talán elveszteném maradék józanságomat. A második emeleti fordulóban szerencsétlen lábam összvegabalyodott, és oldalamra estem. De talán így volt jó, mivel az itteni szobában észrevettem valamit, megcsillant rajt a fény. A padlón, a fegyverek közt egy vaskos bárd nyugodott. Felkaptam, kirontottam a lépcsőre, és szembefordultam üldözőmmel, aki már ott is volt rajtam. Csak annyi lélekszakadásnyi időm maradt, hogy felé sújtsak. Bizony, szerencsés csapás volt, nyakban kettészelte a bestiát. Feje koppanva bucskázott le mögöttem. A teste viszont egyenest rám zuhant. Betegségben meggyöngülve nem bírtam el súlyát, hátrestem, a kemény lépcsőfokokon megzúzva húsom, csontom. Nagyobb baj volt, hogy a boszorkány súlya rám szorult, sőt, a legnagyobb baj ezután esett, bár ezt csak később értettem meg, nevezetesen hogy nyaktőjéből eredő fekete, bűzős vére egyenest arcomba, szemembe és számba fröcskölt. Isten a tanúm, igyekeztem elfordulni, és kiköpni e iszonyatos ízű miazmát, de be kell vallanom, valamennyit lenyeltem. Akkor még nem tudtam mit jelent ez, sem azt, milyen szerencsétlenséget hoz szegény fejemre, sőt, családomra. Lelöktem magamról a lassan csendesülő tetemet, és arcom törölve kábán talpa kászálódva lebotorkáltam lépcsőn. Minden gondolatom akörül forgott, hogy csak ki ezen elátkozott helyről. Az előtérbe érve rettegve kutattam társnői jelenlétét, de nem mutatkoztak. Talán annak okán, hogy a nagy, mennyezethez közel első ablakokon már a hajnal derengése tapogatódzott be – köztudomású, hogy a kísértetek és egyéb pokolbéli ártó szellemek nem bírhatják az áldott nap fényét. Kirontottam a szabad levegőre, és nekivágtam kínkeserves utamnak hazafelé.

Schédel itt visszaveszi a szót, mivel úgy véli, a hazafelé tartó gyaloglásból, pajtákban való bujkálásból, jó magyar parasztok vendéglátásából álló szakasz mögöttes, rejtett folyamatai miatt érdekes inkább, mint maguk e jelenetek okán. A leírásból ugyanis kiolvasható Rády különös átalakulása. Napról napra mind nagyobb távokra képes, gyorsan halad, ereje nem lankad, egyedül a napfény zavarja szemét, noha amúgy is, óvatosságból inkább éjjel vándorol. Magyar területre érve már a fejét kínzó seb is eltűnik, sőt, még a nyomát sem érzi tapogatódzó ujjai. Debrecen könyékén éri az első igazán furcsa tapasztalás, mikor a szalonnaszagú város külterületén egy istállóban húzza meg magát nappalra. Egy szegény tehén árválkodik odabenn, talán beteg volt, azért hagyták hátra. A honvéd próbál valamennyi tejet kisajtolni tőgyéből, de az üres, és ekkor kezem körmével megfakasztottam az egyik hasalji nagy eret, jobb híján az abból kicsorgó édes vért ittam kínomban, vallja be Rády, majd megjegyez két dolgot, egyrészt, hogy az állat csodamód békésen tűrte e aktust, mint aki révületbe esik a húsára tapadó férfiajkaktól, másrészt hogy a förtelmes nedűtől még nagyobb erőre kap, éjjel hatvan kilométert gyalogol egyvégtében.

Miskolc felé ível útja, hogy a Putnok, Eger, Somoskő vonalon érjen el északra. Továbbra is napközben halad, noha a győztesek őrjáratai ezen a vidéken megritkulnak. Tojást lop, erdei bogyókat fogyaszt, ám mind kevesebb étvágya van, ezt betegsége utóhatásának tudja be. Szeptemberre érkezik meg az atyai házhoz, ahonnan pont az hiányzik, akinek kézszorítására úgy vágyik. Anyám sírva omlott karjaim közé, és én az út alatt úgy meggyöngültem, hogy alig bírtam súlyát, pedig öregségében pihekönnyű volt már, írja a viszontlátásról. A könnyek a gyász könnyei is, Rády apjának szíve a fegyverletétel után megszakadt bánatában, a nagy hazafi nem bírta elviselni a nemzet pusztulásának és fia eltűnésének kettős fájdalmát. Lakomban húzódtam, leírtam kalandjaimat naplómban, majd naphosszat a hűs szobában búslakodtam, étvágytalanul, kedvtelenül, jegyzi le a honvéd, akinek egyébként sem tanácsos mutatkozni ebben az új világban. A pipám szíttam, amit jó apám hagyott reám, de bensőmben vad, fékezhetetlen éhség kerekedett lassan, vallja be zavartan, aztán többször vissza-visszatér e éhség eredőjére, melyet nem tud betölteni semmivel, minden falat kifordul szájából, ám a kínzó vágy valami meleg, sűrű és tápláló iránt ott dolgozik benne. Hamarosan csontsovánnyá fogytam, írja, ím, bizonyossá vált, hogy a boszorkány vére fertezett meg valami istentelen kórral. Schédel szinte látni véli maga előtt, ahogy a férfi kedvetlenül ül szobájában, sűrű füstbe burkolózva. Letakarta a falitükröt is, jegyzi meg, hogy ne zavarja új, keskeny ábrázata. Szemfogam veszedelmesen megnőtt, rögzíti Rády, ami zavarba ejtően emlékezteti várbéli támadójára, ezért utóbb már reszelővel akartam kezelni. Aztán október elején hirtelen megtörténik tragédia, ami a történet végkifejlete egyben.

Egyedüli látogatóm anyám volt magányomban, vezeti fel az eseményeket a honvéd, de azt nem sejtettem, hogy sokszor éjjelente is ott virraszt, és imádkozik ágyamnál. Az elbeszélés itt Schédel szerint kissé zavaros, mivel Rádynak nincs lelkiereje mindent leírni, de az tény, hogy egy hajnalon hideg kéz érintésre riad, talán az anyja fésül önkéntelenül ki egy tincset homlokából, mire ő ösztönösen megragadja a szülői csuklót, és mohón, szomjasan belévájja fogait. Az anya egy halk sóhajjal ágyára omlik, és hagyja, hogy a fiú kiszívja belőle az életet. Mert ez történik, Rády, mint valami pióca megtelik vérrel, majd jóleső, fáradt álomba zuhan.

A nap komor fénye ébresztett, írja, és elmémet őrület rohanta meg, mikor láttam, mit tettem: ajkaimra rászáradt a legkedvesebb lény vére. Van azért annyi lélekjelenléte, hogy az első görcsös idegroham után anyja testét átviszi a saját szobájába, hogy a szolgák ott találják meg. A csuklón lévő apró sebeket senki nem veszi észre, jobb híján szívszélhűdésre gyanakodnak. Halottkém, boncolás akkoriban nem volt, így két nap múltán az erdő szélén lévő családi kriptában temetik el a jó asszonyt.

Rádyt a gyász és az önvád összetöri. Nem láttam életem értelmét tovább, vallja be keserűen, és anyja gyógyszeres ládikájából laudániumot vesz magához, de mielőtt cselekedhetne, még egy szörnyű élmény vár rá. A temetést követő viharos éjjelen akarja elkövetni tettét, előtte még letisztázza a rejtekírásos feljegyzéseit, melyeket tanúságul akartam hagyni, magam se tudom már, kinek, talán annak, aki mindent lát, rögzíti története vélt lezárását. Ahogy végez, fáradtan íróasztalára dől, elfeledi az altatót, és a közelítő mennydörgés se zavarja már, fekete álomba zuhanjon. Kopogásra riad.

Anyám halovány arcát láttam a villámok fényinél ablakomban, írja a titkosírás betűivel később. Azonnal megérti, hogy a várbeli kórság, melyet idáig hurcolt, megfertőzte a drága szülőt is, aki most izzó tekintettel egyre az üveget veri. Szerencsére a zajt elnyeli a vihar hangja, és arra is jótékony fátylat borít, ami ezután következik. Rády apja szobájába siet, és a katonaládájából előveszi vastag pengéjű kardját, még Győrben forgatta, Napóleon ellen, azzal megy ki az éjbe. Elképzelni a jelenetet, ahogy rettegve hátrakerül, az eső veri a földet, a fejét, dobol az egész világon, és ennek ütemére lépked egyre közelebb az ablaknál álló alakhoz, majd egy mennydörgés harsonaszavára emeli a kardot, és lesújt vele az elátkozott teremtésre, oly módon, ahogy tette azt a várban üldözőjével.

Leírhatatlan a bánat, mely úrrá lett rajtam, vallja be szobájába térve, nem látok más kiutat, csak az örök álmot e szeretett test mellett, végső nyughelyünkön.

Az ezt követő egy-másfél oldalon már csak Schédel kommentárja olvasható. Függetlenül a valóság és az elbeszélt események viszonyától, büszke arra, hogy felfedezhette az első magyar horrortörténetet. Majd arról elmélkedik, hogy micsoda színpompás, izgalmas és borzongató irodalmi művet lehetne kerekíteni mindebből, hisz a vérivás, mint ragály, mely aztán segít visszatérni a halálból, olyan unikális jelenség az elbeszélésben, amit még soha, sehol nem olvasott. Egy egész mitológiát lehetne felépíteni erre a motívumra, írja izgatottan, amiből regények és novellák sora, sőt, akár filmek is készülhetnének.

Aztán témát vált, és a történet igazságmagvára kezd koncentrálni, bevallva, hogy nem hagyja nyugodni az elbeszélés vége. Ha a korábbi látomások a seblázas fantázia számlájára írhatók, az anyagyilkosság – ráadásul kétszer – vajon valós élmény avagy csupán Rády megbomló elméjének terméke, teszi fel a kérdést. Bejegyzéseiből kitűnik, hogy heteken  át foglalkoztatja  a rejtély, végül döntésre jut. Egy módon lehet bizonyosságot szerezni az ügy kapcsán. A honvéd végső szavaiból arra következtet, hogy visszavitte a kriptához anyja testét, majd ő maga is befeküdt mellé a sírba, és a kőlapot magára húzta, hogy aztán az altatóból végzetes mennyiséget vegyen magához. Ha így van, folytatja Schédel, akkor esély van rá, hogy a család kihaltával a sírboltot később nem bolygatták, vagyis elegendő felnyitni azt, és amennyiben egy fejtől elválasztott női csontvázat és egy ép férfi csontvázat találni benne, akkor Rády elbeszélése – legalábbis a különös szülőgyilkosság kapcsán – igaz. Hosszas kutakodás után, irattáros kapcsolatokat megmozgatva beazonosítja a Rády-család martonpusztai lakhelyét, mely korunkban félig szántó, félig erdő. Talán a fák közt megmaradt békében a sírhely, ha a házuk az enyészeté is lett, írja, majd végezetül közli is dátumát expedíciója napjának, mikor is fel kívánja keresni a helyet.

Aznap este, miután mindent átgondolt, Demény nyugovóra tért, bár sokáig nem tudott elaludni. Elméjében egymást kergették a gondolatok, és a lehetőségek. Végül éjféltájt mégis elszenderült. Álmában valaki besétált szobájába, megállt ágya felett, majd letérdelt mellé, és Demény nyakához hajolt. A jeges lélegzet érintésére riadt.

Felkapcsolta a kislámpát feje mellett. Egyedül volt.

Tolsztojt olvasva várta ki a reggelt, majd étvágytanul ődöngött a házban, míg az idő előre nem haladt annyira, hogy telefonálhatott. Három hívást intézett, elsőként a főnökét tárcsázta, és rosszullétre hivatkozva szabadságot kért. A vonal túlsó végén a másik kicsit kivárt, mielőtt válaszolt, és hangjában Demény érezte azt, amit már hónapok óta sejtett, hogy a karrierje az antikváriumban hamarosan véget ér. A főnök kényszeredetten és ridegen gyógyulást kívánt, majd letette a kagylót.

Másodjára Schédel munkahelyét, a szécsényi könyvtárat hívta. Régi barátként érdeklődött a férfi után, azt állítva hogy ő a nyolcanhatos forralom után külföldre sodródott, és most tért csak haza. A könyvtáros, egy idősebb nő e történet hallatán némiképp meghatódott, és suttogva megosztotta a szomorú hírt Deménnyel, hogy Schédel meghalt, szűk körű temetése másfél hónapja volt. Állítólag kigyulladt az autója, és ő bennégett, tette hozzá keserűen, micsoda értelmetlen halál. Demény a megfelelően hosszú csend után megrendülten megjegyezte, hogy ez hihetetlen, nem oly rég volt, hogy beszéltek, és itt azt a dátumot említette, melyre a napló szerint a sír felkeresése esett. Aznap már szabadságon volt, válaszolt  nő szomorúan, emlékszem, mivel én hagyom jóvá a távolléteket, előtte való nap láttuk utoljára szegényt. Vidékre utazott, ott érte a szörnyű baleset.

Letették, és Demény ezután erőt gyűjtött, mielőtt Schédel házát hívta. Sokig csöngött, amikor felvették, a jól ismert, erős, de választékos hang szólalt meg a kagylóban. A tegnapi antikvárius vagyok, mondta Demény köszönés nélkül, és úgy vélem, Rády honvéddal beszélek.

Nem volt zavart csönd, a másik azonnal replikázott, nem tudom kire gondol fiatalember, én Tímár Mihály vagyok, mondta kelletlenül, talán rossz számot hívott.

Nagyon is jó számot hívtam, erősködöt Demény, aztán elhadarta, mert attól félt, a másik leteszi, március másodikán Schédel Károly felkereste a Rády-család kriptáját, azzal a pontos céllal, hogy felnyissa azt, és megbizonyosodjon, hogy Rády honvéd egykori naplójában rögzített események valóságosak-e avagy a fantázia szüleményei.

És vajon mire jutott ez a bizonyos Schédel, kérdezte a másik most már enyhe gúnnyal.

Azt gondolom, hogy egy lefejezett test csontvázát találta, és még valami mást is, mondta halkan Demény.

Mit mást, jött a kérdés valódi érdeklődéssel.

Egy élőhalottat, melyet Schédel tette visszahívott a létbe, suttogta Demény. Talán a vérének dobolása mellkasában, talán csak a mozgás volt az, ami felébresztett hosszú álmából ezt a teremtményt, aki aztán mohó éhségében végzett vele, majd miután megrendezte Schédel halálát, unokabátyjának kiadva magát beköltözött házába. Csak nem számolt azzal, hogy a könyvtáros naplót vezetett, benne a maga eredeti feljegyzéseivel, amit én tegnap elhoztam, fejezte be diadalmasan Demény.

A vonal túlsó végén csönd állt be, végül a férfi köhintett egyet és torkát köszörülve kijelentette, még ha ez a hagymázas történet igaz is lenne, nincs semmiféle bizonyíték bármelyik szegmentumára is.

Konkrét nincs, ismerte el az antikvárius vállat vonva, de van valami, ami miatt én tudom, hogy igazam van.

Mi lenne az, kérdezte a hang a vonal túloldalán, mire Demény bólintott, a pipa. Rády az utolsó soraiban leírja, hogy csak kedvenc, kosfejes pipáját viszi magával a végső útra egy adag dohánnyal. Amit aztán gondolom, elszívott a kriptában. És ezt a pipát én tegnap a maga kezében láttam, honvéd.

A másik ismét hallgatott egy sort, majd közömbösen mondott valamit, és letette. Demény ebben a pillanatban értette meg, hogy igaza volt, és hogy túl messzire ment, és azt is, hogy élete Balassagyarmaton véget ért. Míg összerámolta a legszükségesebbeket, azon tűnődött, hogy valahol olvasta már Rády búcsúszavait, de csak a keleti országhatár felé, az Isztambul autópályán haladva jutott arra a következtetésre, hogy talán téved, és ezek a honvéd saját szavai: azt tanácsolom, ne várja meg az estét, mert a holtak gyorsan lovagolnak.

2023