A fészer

Vannak olyan lehetőségek a horrorban, amikor az olvasónak, nézőnek kell inkább dolgoznia. Ezekben a történetekben az üres helyek, a fehér foltok működnek: az alkotó kihagy fontos információkat, melyeket aztán a szöveg feldolgozója kénytelen létrehozni, kitalálni, elképzelni. Ez a sejtetés azért is jó, mert az, ami alakot nyer, általában nem olyan izgalmas, mint amit nem tudunk/merünk megrajzolni. Ráadásul így jó pár kevésbé logikus elemet se kell kifejteni (itt például: mit keresett a lány és a mobilja a fészerben?, végül is ki hívta a családvédelmiseket?), mert ez már a sztori hiányainak a pótlójára hárul, vagyis olyan koherens magyarázatot kell kialakítania magának arról, hogy mi van a fészerben, mely minden egyes elemet szépen a helyére rak a történetben.

 

 

– Én nem szeretem a csicskáztatás szót – magyarázta Béla a kocsi hátsó ülésén. Mentek vagy százzal, ide-oda dőltek a hegyek tövébe kanyargó úton. – Inkább modern rabszolgatartásnak nevezném ezt a dolgot.

– Igazából ebből a témából diplomáztam – ismerte el szerényen az újfiú. – Szóval…

– Á, a gyakorlat mindig más, mint a papír – legyintett Béla, és egy zsebkendővel megtörölte gyöngyöző homlokát. – Nem igaz, Karcsikám? – szót előre.

A sofőr, kopasz, vörös képű kis emberke hátravetett egy röpke pillantást, szélesen elvigyorodott, megmutatva rossz fogait. – Az biztos. Emlékszik Béla bátyám a ságújfalusiakra?

– Azok kemények voltak – bólogatott Béla, majd az újoncra pillantva magyarázni kezdett. – Húsz nyuggert tartottak egy istállóban. A nyugdíjasok egész nap kukoricát fosztottak, diót törtek – mint a mókusok. Mocsok volt meg bűz, de legalább kaptak enni. Miután kihoztuk, és bedugtuk őket az otthonba, elkezdtek hullani, mint a legyek.

– A közös szenvedés néha pszichológiai védelmi hálót képez – bólogatott buzgón a fiatalember. – De úgy tudom, általában egy, maximum két embert tartanak ezek a csics…rabszolgatartók.

– Attól függ – vont vállat a másik. – Mennyire együttműködő a falu vagy a szomszédság. Néha mernek többet is, főleg, ha körzeti megbízott is benne van a buliban. – Észbe kapott, megütögette a sofőr vállát. – Tényleg, hívtad a körzeti megbízottat, Karcsi?

– Azt mondta, a kamaszlánya nem ment haza reggelig, keresi, de majd visszahív – válaszolt az, miközben megnézte az anyósülésen heverő mobilját. – De még nem hívott.

– Mondtad neki, miért jövünk? – kérdezte Béla.

– Nem – vallotta be Karcsi tűnődve.

– Á, mindegy – legyintett Béla, és megigazította pocakján a nadrágját. Kövér, izzadós férfi volt, hátrazselézett hajából keserű aromák párologtak. – Majd megtudja.

– Meg is érkeztünk, mi a cím? – szólt hátra Karcsi kisvártatva, mikor már megroggyant, kopott házacskák közt suhantak.

Az újonc elővette pár papírlapot: – Kossuth 66. – mondta. – Itt az áll, hogy a bejelentés eredete ismeretlen. – Zsebébe gyűrte a dokumentumot, és a házszámokat kezdte kutatni.

Béla kelletlenül igazgatta nyakkendőjét. – Ja, csak egy mobilszámunk van. Titkosított, de az biztos, hogy valami helybélié.

– Furcsa – jegyezte meg a fiatalember, majd megigazította szemüvegét, és kibámult az ablakon. A falu alig pár utcácska kereszteződéséből állt. Felette, balra egy nagyobbacska hegy magasodott az őszi égben. Ahogy az újonc leengedte az ablakot, avarszag és fűrészsivítás áramlott be. – Elég szegény vidék – mondta inkább magának.

– Én nem is csodálkozom, hogy ilyesmit csinálnak az emberek – jegyezte meg Béla. – Szerintem az, hogy magukhoz veszik az öregeket, eltartják és dolgoztatják őket a nyugdíjukért, ez egyfajta természetes összefogás. A nyomor rákényszeríti őket, hogy egyesítsék az erőiket. Persze tény, hogy ebből a bizniszből a gazda, a tartó jön ki jobban…

– Embertelen körülmények közt tartani másokat, megfosztva őket a személyes szabadságuktól: ez bűn – szögezte le indulatosan az újonc. Béla végigmérte őt, nem válaszolt, tekintete inkább Karcsiét kereste a visszapillantó tükörben.

– Itt lesz – mondta a sofőr pár perc hallgatás, és csöndes gurulás után. – Az előbbi volt a hatvannégy.

A falu szélén álltak meg. Beroskadt tetejű épület szürkült a kidőlt-bedőlt kerítés mögött. A kéményből füst gomolygott, az udvart farönkök és rozsdás gépalkatrészek borították.

– Nem túl bizalomgerjesztő – jegyezte meg az újonc.

– Ez van. Essünk neki – nyitotta az ajtót Béla, majd kituszkolta testét a kocsiból. A fiatalember is kiszállt, és Béla mellé sétált. Együtt nézték a házat, vak, homályos ablakait, a gazos hátsó kertet, a metszetlen almafákat még beljebb, a rét felé.

– Van itt valami…– kezdte, de nem mondta végig.

– Menjünk – indult meg Béla. – Ebédre vissza akarok érni a központba.

A kapuhoz érve megtorpant, mert észrevette a közeledő alakot, ezért az újonc belegyalogolt a hátába.

– Bocs – motyogta a fiatalember, majd ő megpillantotta a házigazdát.

Munkásoverall volt rajta, és szalmakalap. Arcát nagy, sűrű szakáll borította, szája szegletéből fűszál lógott.

– Ha bármi balhé van, Karcsi segít – súgta Béla kedélyese az újoncnak. Mögöttük ajtó csapódott. A kopasz vörös emberke szállt ki a kocsiból. A fiatalember végigmérte köpcös, tömör alakját, és kifújta a levegőt.

– Régebben bokszolt. Szóval, ő nemcsak a sofőrünk – magyarázta Béla még, de ekkor a házigazda odaért hozzájuk.

– Jó napot – hangja rezesen, szárazon csendült a kerítés túloldalán. – Mi járatban?

Béla elővette öltönykabátja zsebéből igazolványát és felmutatta. – A családsegítőtől jöttünk – mondta hangosan, szépen artikulálva. – Bejelentést kaptunk, hogy ezen a címen akarata ellenére tartanak egy idős falubeli lakost.

Az idegen hátrébb lépett, végigmérte őket.

– Csak szeretnénk ellenőrizni a bejelentés hitelességét. Amennyiben ápolásban részesítenek egy közeli…– folyatta volna Béla, de a másik kiköpte a fűszálat.

– Itt nincs senki – mordult fel. – Mehetnek isten hírével.

– Ha nem enged be, rendőrséggel kell visszajönnünk – kottyantotta közbe az újonc, mire mind a ketten rábámultak.

– Jöjjenek – vont vállat a szakállas. Azzal megfordult, és visszasétál a házhoz. Béla megvárta, míg egy oldalsó bejáraton eltűnik, majd megindult bal felé, a senkiföldje irányába. Karcsi fütyörészve követte.

– Most mit csinálunk? – kérdezet az újonc, de a másik kettő nem válaszolt, ezért a nyomukba eredt. Tíz méter után balra fordultak, és akácok, bokrok közt benyomultak a kert alatt, a kerítés melletti mezőre.

– Vigyázz, csalán! – szólt hátra suttogva Béla.

Átvágtak a zöld levelek mérges tengerén, majd még nyolc métert lopakodtak, meggörnyedve, hogy alakjukat a kerítés fakarói takarják. Aztán Béla megtorpant, vizslatott valamit, végül egy rúgással kidöntött két karót, átlépett rajtuk – és már bent is volt a kertben. Karcsi követte, kissé előrement, apró, csontos kézfejét ökölbe szorítva.

– Mit csinálunk? – kérdezte az újonc színtelen hangon. Még a mezőn állt.

– Nem hallotta? – vigyorgott rá Béla. – Az ürge azt mondta: „Jöjjenek”

– De ő nem úgy értette, ő… – a fiatalember ellenvetését Béla felmeredő mutatóujjal állította meg.

– Nem érdekel. Megnézem legalább azt a fészert – a háta mögé intett. – Ha van ott valaki, rájuk küldjük a rendőrséget, ha nincs, akkor ennyi, felültettek minket.

– Lehet, hogy a házba tartják, a pincében…– ellenkezett volna a fiatalember, de Béla legyintett, és megindult.

Az épület mögött hatalmas farakás magasodott, odébb egy szilvafa árnyékában rozzant, korhadt deszkalapokból ácsot fatákolmány sötétlett. Karcsi már majdnem odaért ajtajához.

Az újonc a ház vak, sötét ablakait leste, aztán sóhajtva átlépett a birokhatáron, és megindult Béla nyomába.

– Az a lényeg, hogy megtettük, amit lehet – szól hátra neki a nagydarab ember, mikor meghallotta hersegő lépteit. – Beleírhatjuk a jelentésbe, hogy a lakóterület nagy részét a tulaj engedélyével felderítettük, és…Mi az? – A kérdés Karcsinak szólt, aki a fészer ajtajára akasztott dolgot vizslatta.

– Egy lánc. Szent Kristóf medállal – nézett rájuk a férfi.

A két hivatalnok megtorpant jó öt méterre tőle. Nyugtalanul bámulták a háromszor hármas építményt, figyelték, ahogy Karcsi beles a deszkaajtó egy résén, de nem indultak meg, nem mentek közelebb hozzá.

– Van valami? – kérdezte bizonytalanul Béla a sofőrtől.

Az hátra se fordult, elgondolkodva motyogta. – Nem tudom, mintha, a sarokban…

Az újonc közben oldalt lépett, egy vaslemezzel lezárt kútkávához. A lemezen hatalmas betontömbök hevertek, a kút kövekből rakott oldalát frissnek tűnő sérülések csíkozták. Leguggolt, ujjait végighúzta rajtuk. Olyan volt, mintha valaki vésővel és kalapáccsal hosszú karomnyomokat húzott volna az anyagba.

– Valami van bent – fordult meg Karcsi elfehéredett arccal, és nem vette észre a bal felől, a ház sarka mögül előrohanó alakot. Az asszony kezében balta volt, melyet egyetlen jól irányzott mozdulattal a férfi nyakának tövébe vágott, mire a volt bokszoló felsikoltott, tántorogva megfordult, elsöpörte a nőt, majd a fejsze nyeléhez nyúlt.

– Mi a... – kezdte volna Béla elhátrálva a szörnyűségtől. Az újoncon árnyék suhant végig. Ahogy feltekintett, még látta a szakállas házigazdát, amint vasvillát szegezve Bélának ront, és mind az öt hegyet a feszülő hasába döfi. A fiatalember egy bolond pillanatig azt gondolta, Béla le fog engedni, mint egy lufi, de amint a férfi kirántotta a szerszámot, csak apró vérpatakok indultak meg a pöttynyi sebekből. Ekkor újból szúrt, feljebb, Béla mellkasába.

Az újonc felállt a kút mögül, így a támadó észrevette őt. Karcsi közben nyögve kicibálta a baltát magából, mire mindketten felé fordultak. Az asszony, egy kopott otthonkás, fáradt arcú nő, már ismét ott volt előtte, és mint egy rossz gyerektől, türelmetlenül elvette a fejszét tőle. Karcsi a nyaksebből sugárzó vérfolyamot igyekezett felfogni, a fészer faláig hátrált, szabad kezét pedig a csapás elé emelte. Ujjai, fél tenyere leszakadt az első két sújtás alatt. A harmadik arcát érte, sikoltva eldőlt, magával rántva valamit. Az asszony föléje guggolt, mint aki gyomlál, és a baltával csapkodni kezdte a még izgő-mozgó vonagló testét.

Az újonc elvonta tekintetét a fájdalmasan vörös képtől, és előbb a fűbe elfekvő és összegömbölyödő Bélára, majd a vasvillás házigazdára pillantott, aki a köztük lévő kutat méregette – majd megindult balra, mire a fiatalember jobbra került.

– Kérem, ne – próbálta kinyögi, d az adrenalintól nem mozdult nyelve.

A szakállas nem válaszolt, csak jobbra lódult, majd hirtelen irányt váltott, és mégis bal felé került. Pár szökkenéssel be is érte a hivatalnokot – és ekkor lövés dördült.

Egy melegítős alak állt a ház jobb sarkánál, kezében füstölgő fegyverrel.

– Tedd azt le, Norbert! – szólt rá élesen a vasvillásra, aki még mindig a fűbe rogyó asszonyt bámulta. A nő otthonkájának bal felső részén gyorsan terjedt egy vérfolt.

– Nem teszem – mondta a szakállas alig mozgó szájjal.

A fiatalember a pisztolyos felé hátrált. Sovány, középkorú férfi volt, tekintete ide-oda ugrált az előtte fekvő és álló alakok közt. – Mi az istent csináltok ti itt? – nyögte végre.

– Ki akarják szabadítani – intett bizonytalanul a fészer felé a Norbertnek nevezett.

– Kit? – jött a pattogó, remegő kérdés.

– Aki feljött – a vasvilla a kutat fedő lemezen csendült, mire a még álló két másik összerezdült. – Feljött innen egy nap, de gyenge volt, és be tudtuk zárni a fészerbe. Fél a medáltól, ezért tudjuk bent tartani.

– Kit? – ismételte a fegyveres.

A szakállas lassan közeledett felé. – Miért nem nézed meg magad? – suttogta ajkát nyalogatva.

– Ne gyere közelebb. Lelőlek, baszd meg, ha még egy lépést teszel – válaszolt a pisztolyos férfi lassan hátrálva. Az újonc a kettejük közti pár méter felezőjénél állt, és amikor a lövés eldörrent, lágy permet érte halántékát. Odanyúlt, keze piros lett. A vasvillás a ház faláig tántorgott, széthasadt bal orcáját markolászta. Aztán nekiesett a falnak, és lecsúszott a talajra.

– Maga kicsoda? – szegezte fegyverét az újoncra az idegen. A fiatalember öltönye zsebébe nyúlt, elővette igazolványát. – Családvédelem – mondta nagyon halkan. Kezében remegett a bőrtok. A pisztolyos közelebb jött, rápillantott, majd leengedte a fegyvert. – Akkor maguk hívtak. A körzeti megbízott vagyok, Nagy István – szabad keze hideg és izzadt volt. – Mi az isten történt itt, a kurva életbe? – fakadt ki fejét fogva.

– Nem tudom, mi csak idejöttünk – kezdte az újonc, majd Bélához sietett. Nem kellett lehajolnia hozzá, látta a megdermedt tekinteten, hogy vége. Továbbment a másik kettőhöz. –, ellenőrizni egy bejelentést. Valaki felhívott minket, hogy csicskáztatnak, tartanak itt valakit, ezen a címen.

– Ki hívta magukat? – a körzeti megbízott a szakállas előtt állt, arcába bámult, és keze remegését igyekezett csillapítani.

– Nem tudom – mondta az újonc, majd óvatosan Karcsihoz ment. A bokszoló ép kezében csillogott valami. – Csak egy telefonszámunk volt… – a fiatalember gépisen a zsebébe nyúlt, elővette a papírlapokat, rájuk pillantott és felolvasta a telefonszámot. Közben kivette Karcsi kezéből a medált.

– Mit mondott? – a döbbent kérdésre megfordult. A melegítős férfi már jött felé. – Milyen számot mondott, ember?

Félrelökte az újoncot, átlépett Karcsin, aztán megtorpant a fészer ajtajában. – Ez a lányom telefonszáma – mondta aztán halkan, meg se fordulva.

– Nem ő van odabenn – jegyezte meg a fiatalember a medált méregetve. Közelebb ment a másikhoz, valami cuppant a talpa alatt. – Ne nyissa ki, kérem – mondta bizonytalanul.

A körzeti megbízott várt egy picit. Aztán elhúzta a reteszt, és kitárta a nyikorgó ajtót. Sűrű félhomály tárult eléjük, melyet bágyadt fénysávok csíkoztak.

– De ő is itt van – mondta színtelen hangon Nagy István, majd felemelte a pisztolyt, és halántékához tartotta a csövét.

Az újonc nem várta meg a dörrenést, megfordult, hogy elfusson, de elcsúszott Karcsi vérében, elesett, és a földön, a fű illatával orrában úgy maradt, hason fekve. Mögötte ott sötétlett a fészer.

2010</

szörnyek

Cookie-kat használunk

Weboldalunkon cookie-kat használunk. Ezek egy része nélkülözhetetlen az oldal működéséhez, míg mások az oldal és a felhasználói élmény javítását segítik (követő cookie-k). Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a sütiket vagy sem. Felhívjuk figyelmét, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem fogja tudni használni a webhely összes funkcióját.