A baba és a szörnyek

Mindig is érdekesnek találtam az a szituációt, amikor gonosz, kemény, sokat látott férfiak vagy nők igazi szörnyekkel akadnak össze. Az "Alkonyattól pirkadatig"-ban ez kiválóan működött, bár ott persze az egész elment egy vicces, könnyed irányba...Ebben a jelentben egy ilyen véletlen találkozást képzeltem el. Újraolvasva is úgy vélem, jól működnek a dialógusok, egészen pergő a beszéd - akkoriban még írtam forgatókönyveket.

A nő és a férfi lefelé jöttek az emeletről, és közben beszélgettek.

– Nincs kellemesebb, mint egy ilyen estét valami édes dologgal befejezni – jegyezte meg az asszony, sápadt, harmincas szépség. A férfi megvonta vállát, majd megtorpant, szembefordult vele. Vékony, csontos arcú, idős alak volt.

– Nem vagy még fáradt? Akár itt is maradhatunk.

Jobb kezében nagy, fonott kosarat cipelt.

– Ugyan, semmi bajom. Csak a kor…– kacagott fel erőltetetten a nő, aztán hirtelen elhallgatott. Sokáig néztek egymás szemébe.

– Te hagytad égve a világítást idelenn? – folytatta aztán könnyedén az asszony.

– Tessék? – a férfi meglepetten elfordult. A kosarat a lépcsőkorlátnak ütötte.

– Vigyázz, még felébred – figyelmeztette őt a nő, majd megindult, de nyomban meg is torpant.

Két cipő nyúlt ki a bejárati ajtó melletti, földig érő függöny mögül.

–Valaki áll a függöny mögött? – kérdezte a férfi. A nő mereven figyelt, majd beleszimatolt a levegőbe.

Ekkor a lépcső alatti sötét részből előlépett egy alak, és nagy, csillogó pisztolyt nyomott a nő tarkójához.

– Gyere elő, észrevettek – mondta a pisztolyos. Felszólítására egy fiatal, sápadt fiú bújt ki a függöny szövete mögül. Szürke ruháját vér itatta át vállán.

– Maga pedig jöjjön le – intett a pisztolyos a férfinak. Az idegen megtermett, szakállas, idősebb alak volt, ugyanolyan szürke, kopott öltözékben, mint a sebesült. – Mi van a kosárban? – kérdezte még.

– Gyerek – mondta nyugtalanul a nő, és meg akart fordulni a hang irányába.

– Marad – mondta a pisztolyos, megbökve vállát a csővel. Pár másodpercig, míg a férfi leért a legalsó fok elé, oda, ahol a nő állt, mind csöndben voltak. Aztán a sebesült megtántorodott, előrelépve a házigazda vállába kapaszkodott.

– Elnézést – motyogta erőtlenül, majd arrébb botorkált, és hátát a falnak vetette.

– Semmi baj – mondta a másik.

– Jobb lett volna, ha szépen elhúznak vacsorázni, vagy ahova indulni készültek. De akkor elmondom, mi lesz – szólalt meg mögöttük a szakállas, majd előre került, a bejárati ajtóhoz lépett, ellenőrizte a zárat, aztán kivette a kulcsot belőle, és zsebre vágta. Résnyire húzva a függönyt, kilesett az éjszakai utcára. Gyorsan felmérte a villanegyed üres tereit, a sötét épületeket és a csillogó autókat. Nem volt semmi mozgás. – Nem sokáig maradunk. De kihasználunk minden percet. Maguk odaadnak minden olyan dolgot, ami hasznos lehet számunkra. Pénzt, ékszereket, ilyesmit. Aztán az autókulcsot is. Ezzel végeztünk. Megszabadulnak tőlünk. Ha nem ugrálnak, nem lesz baj. – Folyton kutató, ideges tekintete a kosárkán akadt meg. – Azt tegye ide.

Egy kis telefonasztal volt a lépcső mellett. A pisztolyos odalépett a készülékhez, kiszaggatta belőle a drótot, majd óvatosan, csöndben a padlóra helyezte. A férfi engedelmesen az üres asztalra tette a kosarat. Egyiken sem néztek bele.

– Szóval...– egyenesedett fel a pisztolyos: –...ékszerek, pénz. – Pillantása a nőn állapodott meg. – Maga és a fiú berakják egy csinos táskába mindazt, ami itthon van. Ne sokat teketóriázzanak.

A nő kérdőn nézett társára, az megérezte ezt, megvonta vállát.

– Mi a baj? – kérdezte a pisztolyos.

– Én nem tudom…– kezdte a nő közömbösen.

– A páncél kombinációját, mi? – vágott közbe a pisztolyos. – Nem bízunk az asszonyban? – vigyorgott a férfire. Az kényszeredetten bólintott. – Akkor maga megy.

A férfi pár pillanatig tétovázott, majd megindult vissza, felfelé. Pár lépés után megállt, és a falnál lihegő fiúra nézett. Ekkor már mind őt figyelték. A karján végigfolyó vér ujjairól a bézs szőnyegre csöpögött. Mostanra tenyérnyi tócsává terebélyesedett. Amikor észrevette, hogy a többiek rá várnak, ellökte magát a faltól: – Elnézést – motyogta a pisztolyos felé, és megindult. Az hirtelen kinyúlt, elkapta a nyakát, és magához húzta, szorította. Göndör fekete hajába túrva a fejet válla gödrébe nyomta, úgy suttogott fülébe: – Csak okosan. Ha próbálkozik, kiálts! – azzal belecsókolt a fül és a bőr találkozásába. A fiú lágyan kibontakozott az ölelésből, majd dülöngélve megindult a lépcsőn várakozó felé.

Mielőtt eltűntek az odafenn terjengő sötétségben, a szakállas még utánuk kiáltott: – Csak semmi hülyeség. Ha hülyeség van, idelenn még több vér lesz.

Nem jött válasz.

A nő közben megunta az ácsorgást, leült a lépcsőre. Hosszú, fekete ruha volt rajta, mely most festőien megfeszült és máshol meggyűrődött vékony testén. A sárgás mennyezeti világításban arca üres és nyugodt volt, csak sötét tekintetében bujkált némi kíváncsi figyelem.

– Szerintem nem tudunk maguknak segíteni – szólalt meg aztán. Hangja mély és rezonáló volt, mint az operaénekeseké. A férfi, aki eddig az ablakon lesett ki, azonnal megfordult, és valamiért a pisztolyt is felé irányozta. – Azt hiszem, nagyon nagy hibát követnek el – tette hozzá az asszony.

– A hibát húsz éve követtem el – motyogta a férfi, majd valami váratlan dühvel így folytatta: – Azóta várok a lehetőségre, hölgyem. Húsz éve tervezem ezt a szökést, és most kint vagyok, úgyhogy ne mondja, hogy a hibát most követtem el.

– Rossz házba jöttek – magyarázta a nő nyugodtan, mire a férfi hirtelen nem tudott mit válaszolni. Olyan meggyőződéssel beszélt ugyanis túsza, amire nem lehetett mit mondani.

– Nincs itthon pénz? – kérdezte aztán erőt véve érzésein. – Valami érték csak van itthon. Mindenki tart otthon valamit, nem?

– Ez nem ilyen egyszerű – csóválta fejét a nő. Aztán a csuklóján tartott fényes kis táskához nyúlt. Mielőtt kinyitotta volna, a férfira nézett: – Megengedi? Cigaretta.

– Persze – legyintett az, még mindig az előbb hallottakon tűnődve.

A nő ezüst cigarettatárcát vett elő, felpattintotta, kihúzott egy vékony, barna szálat, majd visszarakta. – Van tüze? – nézett a férfire.

– Nincs. Leszoktam – vakkantotta az. – Odabenn a cigi a legjobb csereáru.

– Értem – bólintott a nő. Tanácstalanul körbenézett. – Talán a konyhában…

A pisztolyos ráemelte a fegyvert: – Maga csak maradjon. Nem trükközünk. Melyik a konyha? – jobbfelé két ajtó nyílt.

A nő rövid habozás után az egyik ajtóra mutatott. A férfi odalépett, és kinyitotta. Elegáns polcokon cipők sorakoztak odabenn. A pisztolyos megfordult, és zavartan az asszonyra nézett.

– A másik – mondta az, és valóban, ezúttal igaza volt. A szakállas rövid keresgélés után egy doboz gyufával tért vissza. Az asszony mohón rágyújtott: – Vacsora után jólesik – magyarázta kifújva az első slukkot.

– Nem zavarja őt..? – intett a pisztolyos a kosárka felé, mire a nő megvonta vállát.

A pisztolyos ekkor hátrébb lépett, és most először, mióta a házba lépett, arcán átfutott valami aggodalom.

– Hol vannak már? – nézett feje fölé. Aztán észbe kapva, így folytatta: – Nem mintha a srácot félteném. Fél kézzel is széttépi a pasasát. – Fürkészve leste szavai hatását, de a nő csak cigarettája parazsát bámulta. – Tudja mit csinált ez a fiú? Életfogytigot kapott, tehát elképzelheti. Na, tudja mit?

A nő ránézett, aztán ismét cigarettájára. Most már a fejét se rázta meg. Láthatólag unta a dolgot.

– Éjszakánként egy kalapáccsal járta a várost. Hátulról odament a taghoz, aztán bumm, letaglózta őket, mint valami marhát. Tizenkettőt nyírt így ki, de aztán elkapták. Aranyos gyerek, mi? Odabenn persze én védtem a seggét, mert azért a többség utálja az ilyeneket…

A nő végre mutatott valami érdeklődést: – A milyeneket? – kérdezett vissza mosolyogva.

A férfit meglepte ez, zavartan kereste a helyes kifejezést: – A…furcsa embereket.

– Ez így van – nyugtázta az asszony, majd ismét beleszívott a cigarettájába.

– Na, jó, ebből elég – húzta ki magát a szakállas. – Hahó, hol vagytok? – kiabálta felfelé. Közelebb ment a lépcsőhöz, de a nő kartávolságán kívül maradt: – Hahó! Karl! Mi van már?

Csendben várakoztak tíz másodpercig, de nem jött válasz.

– Karl? – A férfi most már kérdezett, bizonytalanul, halkabban. Aztán hirtelen az asszony fölé állt, és ráemelte a pisztolyt. – Ha történt vele valami, akkor ebből nem lesz vacsora, hölgyem – sziszegte elszántan.

A nő felnézett rá, úgy, hogy a pisztolycső vége egyenesen a homloka közepére essen. – Ahogy az előbb említettem, már vacsoráztunk – mondta aztán nyugodtan. A férfi megzavarodva ráncolta homlokát.

– Nem értem. Maguk nem oda indultak…– kérdezte volna, de elakadt. A nő közben végzett a cigarettával, és körbefordult, de nem látott hamutartót. Ekkor a parazsat belenyomta fehér tenyere húsába. Halk sercegés hallatszott, és savanyú füst szállt fel.

– Mit csinál? – kérdezte a férfi döbbenten, és hátrálni kezdett. A nő felegyenesedett, látszott rajta, már ő is türelmetlen. Kérdőn nézett fel az emeletre.

– Drágám, végeztél? Vár a desszert.

– Milyen desszert? – nyögte a szakállas, és kibiztosította fegyverét. Már egészen a bejárati ajtóig hátrált.

Valaki megindult lefelé a lépcsőn.

– Hogy milyen desszert? – A nő a mózeskosárra nézett. A szökevény pillantásával követte tekintetét, majd a kilincshez kapott, de nem tudta kinyitni az ajtót. – A szülei voltak a vacsora – magyarázta a nő jóindulatúan. A lépcső közepén a félhomályból kibontakozott társa alakja. Ahogy lejjebb jött, látszott, valamit hoz jobb kezében. Valami kereket és véreset.

– Karl – ismerte fel a pisztolyos a dolgot, és az asszonyra lőtt.

A nő erre csak megvonta vállát, aztán átnyomult a kék füstön, és már a férfin is volt.

– Én mondtam – súgta fülébe. – Rossz házba jöttél.

2009