A sárban

A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg a császári uniformisokat...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beleolvadjon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. 

Előbb a kutyák jöttek. Nagy, csontos, girhes állatok voltak, úgy tűnt, a sár mindjárt lehúzza őket. Az esőfüggönyön át ugattak felénk hurutos rekedtséggel, de nem mertek közelíteni. Egy kis emelkedőre felhágva aztán megpillantottuk, honnan érkeztek – odalent, pár csenevész fa és egy patak tövében ott kushadt a falu. Nem is falu volt igazából, csak négy ház egymáshoz bújó csomója. A dottore elégedetten felhorkantott, majd lefele intett. Mégse volt kedve megindulni egyikőnknek sem.

Végignéztem a többieken – úgy festettek, mint egy rablóbanda. Félig-meddig azok is voltunk, három zsoldos, akiket a dottore, ez a velencei fattyú fogadott fel, hogy az Úr 1716 évének őszén átkísérjük őt az istentelen magyar földön, el egészen a transsylván hegyek közé, melyeket még a térképeink is csak sötét csomóval jelöltek.

A víz mostanra simára mosta vonásainkat, és nedves, párolgó tömeggé változtatta nadrágjainkat, köpenyeinket. Mellpáncéljaink és karvédőink tompa, zöld pírt kaptak tőle. Tollas kalapom formátlanná dagadt. Miguel sisakját beköpte a rozsda. A Hajdú nem tudta szétnyitni jobb öklét – a nedvességtől beléállt a bénulás. Egyedül a dottore őrizte csak meg elegáns megjelenését. Úgy állt a csapat élén, mint egy kőszobor, beburkolva vastag, hosszú köpenyébe. Himlőtől torz arcának felét ezüstszállal hímzett kendő takarta. Tudtam, mert egy éjjeli pihenőn Trevino alatt meglestem, hogy azon a felen a szeme hiányzik, körötte a ráncos gödör olyan, mint az ördög seggének nyílása. Ahányszor csak ránéztem erre a sápadt, idegen arcra, megborzongtam a látványától. Úgy éreztem, a kíséretért kapott arany égeti mellkasom, átsüti a kis bőrzacskót, melyet nyakamban hordtam.

A rosszérzés napok óta kísértett, mióta elhagytuk Itália drága földjét, és ebbe a nyomorúságos világba értünk. Azóta, hogy az eső verte hátunkat, eláztatva nem csak minket, hanem a földet is, átmosva az összes belétemetett holtat, hogy magjukat ki tudja milyen mélységekbe hordja szét. Kiújult tőle a sajgás oldalamban, a seb lüktetett, melyet egy landsknecht pikája okozott, hat éve, mikor épp a Pávia feletti kék égen ragyogó nap alatt kerestem halálomat.

Ahogy a dottore most a sajátját – máskülönben miért utazna a világ végéig. Mikor még Velencében, a kocsma keskeny asztalánál kérdeztem, azt mondta, meghívása van egy nemes úrhoz. Régóta levelezésben állnak, és most elérkezett a személyes találkozás ideje. Ám a töröktől épp hogy visszaszerzett, barbár magyar földeken még ő sem mer kellő kíséret nélkül átkelni. Ezért kellettünk hát mi, a három barát, régi társ a bajban. A Hajdú e vidékről származott, ő volt kalauzunk. Firenzében társult hozzánk tavasszal, amikor már nyolc napja nem evett. Miguelt még a spanyol háborúból ismertem, egyszer megmentettem négy aranyért megvásárolható életét, azóta együtt voltunk minden bajban.

Most ő indult meg legelőbb átkozódva a dottore után, kirángatva jobb majd bal lábát a sár öleléséből.

A kutyák visszafutottak a házak közé, majd teljesen eltűntek. Fény nem égett egy apró ablakban sem. Kidőlt-bedőlt kerítések, pár ázott tyúk, és szemét fogadott minket. A bal szélső tákolmány tetejéből füst gomolygott elő. Reméltem, kemence lángja kelti.

A dottore is így gondolkodhatott, mert arrafelé tartott. Aztán hirtelen, a háztól jó harminc méterre megállt. Maga elé nézett a földre, meredten, mint egy nagy, öreg keselyű. Amint beértük, megláttuk, mit bámul.

Egy halott feküdt a sárba mélyedve. Csak bal karja, és fél pofája emelkedett ki belőle. Olyan volt, mintha a házak felé úszna, a keze behajlítva küszködött. Kese haja szikkadt koponyájára tapadt, csorbult fogaival vicsorított a föld szorítása vagy saját hiábavaló küszködése miatt.

És ekkor a dottore halkan beszélni kezdett. Szavai tompán, keményen jutottak el hozzánk az eső surrogásán át. Elmondta, hogy amikor a törököt kiűzték e vidékről, a pogány még végső bosszút állt a népen. Akit csak ért, lemészárolt. A túlélők, mikor visszamerészkedtek a mocsarakból, erdőkből, napokig csak temettek és temettek. Minden keresztény szertartás nélkül nagy, tágas sírokba hányták a holtakat. Aztán elhagyták a kiürült falvakat, melyekhez csak szomorúság és vér tapadt, és felkerekedtek, hogy más vidéken kezdjék újra az emberi lét végtelen szenvedését.

Nem tudhatták, hogy miután távoztak, némely helyen a föld kivetette magából a szentség nélkül elhantolt holtakat. Azok pedig, akár az alvajárók, visszatértek a kiürült házakba. Ettek abból, amit találtak. Lefeküdtek az ágyaikba. Úgy tettek, mint az élők, tompán, félig álomban, félig az evilági létben. Addig folytatták ezt a képtelen színjátékot, míg szét nem rothadtak. Az utazók számtalan ilyen, halottakkal zsúfolt, a mindennapi élet jeleit mutató településre bukkantak e vidéken. Hátborzongató látványt nyújtott az összkép – mintha a halál immár másodszor, egyszerre sújtott volna le mindenkire a leghétköznapibb cselekvése közepette.

A dottore a füstölgő házat fürkészte. Talán ez a hely is ilyen elátkozott falu.

A Hajdú felnyögött, és még Miguel is hátrált egy lépést. Én meg csak dühöt éreztem. Egész úton ilyen történetekkel traktált minket jó gazdánk. A tábortűz rőt fényében vérfarkasokról, életre kelt agyagszörnyekről, álombéli succubusokról beszélt nekünk. Tudtam, hogy Miguel babonás, mint egy piemonti paraszt, és a Hajdún is látszódott, hogy amit megért az olasz beszédből, az elrettenti. Egyedül én rühelltem az ilyesfajta képzelgést. Ezerszer láttam már a halál arcát – és rútabb volt minden kitalált szörnynél.

Elővettem hát a rézveretes pisztolyomat, és ellenőriztem a puskaport. Száraznak tűnt. Köpenyem felső redőjébe rejtve a fegyvert megindultam előre. Hallottam a cuppogásokból, hogy követnek.

Határozottan a házacskához siettem, majd megvertem az ajtó deszkáját. Néma csönd volt a válasz. Körbenéztem – a többi viskó környékén sem mozdult semmi. Rám tört a fenyegetettség bizonytalan érzete, amire csatában érdemes odafigyelni. A többiek laza félkörbe felsorakoztak mögém. Miguel keze a kardja markolatán, a Hajdú rövid lándzsája végét csizmájának támasztva várakozott. Csak a dottore állt karbafont kézzel, gúnyosan lesve tétovázásom. Elővontam a pisztolyt, és berúgtam az ajtót.

Odvas szag és félhomály uralkodott odabenn. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Az asztalon egy fazék párolgott. A jobb sarokban valóra vált elképzelt kemencém melege. Már léptem volna beljebb, hogy a kezem elé tartva melegítsem, mikor a bal sarokba, egy szék mögött moccant valami.

Ösztönösen cselekedtem, mint egy katona a hadszíntéren. Pedig itt béke volt, míg meg nem érkeztünk. Mindvégig bánni fogom kapkodásom, mert nem tudom kiverni a fejemből a gyerek meglepett arcát. A golyó a szíve fölött találta el. Kitántorgott az asztalig, aztán eldőlt, mint egy zsák. Vére felém kezdett folyni. A dördülés még ott visszhangzott a fülemben, mikor sikoly és üvöltés társult hozzá. A férfi egy hátsó szobából rontott elő. Kés volt nála, amivel korábban talán a kenyeret szelte az asztalnál. Az asszony a kemencezugból kászálódott elő, majd szinte odaesett a gyerek elé.

Rövid tőrrel fogadtam az apát. A torkát érte, összerogyott a fia mellett. Az asszony kikapta kezéből, majd gyors mozdulattal lábikrámba döfte a kést. Hátraugrottam, mire jött utánam, sivítva, mint a succubus a dottore meséiből. Végül a Hajdú tűzte fel a lándzsájára. Ott kapálódzott és hörgött pár pillanatig, előhívva a többit. Épp annyi időm maradt, hogy a sisak alatt hordott kendőmet a lábamra kössem. Akkor már ott voltak rajtunk, mind, kaszával kapával. Hallottam, hogy Miguel elsüti a fegyverét. A Hajdú átkozódva döfködött valakit a sárban. Kettő nekem jutott. Egy harmadik a dottore felé tartott. A tőrömet egy római kovácsműhelyben egyensúlyozták. Úgy lehetett dobni, hogy húsz méterről is pengével állt a húsba. Nem volt ínyemre, de meg kellett mentenem a dottoret. A pénz második felét a célnál kapjuk csak meg.

A másik kettőhöz már kardot vontam elő. Kiléptem oldalra, és levágtam az egyiket. Egy villa döfött felém a másik irányából. Elütöttem, de a penge beleragadt. Összeakaszkodva egymásnak feszültünk. Lábam, sebesült tagom megrogyott a sárban. A villa hegye egyre csak közelített combomhoz. Tudtam, ha megszúrja az artériát, nem marad kötés, ami megmentse a sártól a vérem.

Hirtelen sötét árny lépet a paraszt mögé. A dottore. Kezében villant valami, talán egy apró kés, mire a támadóm nyakából vér szökkelt elő. Hörögve, köhögve engedte el a villát, és botladozva menekült. Utána léptem, és ingerülten a gerince mellé döftem.

Lihegve pillantottam a mozdulatlanul bámészkodó vezetőnkre. Bólintottam neki, de többre nem tellett. Miguel fegyvere ismét eldördült, és egy, a fák közé szaladó szoknyás alak felbukott. Tudtam, mit csinálnak. Nem hagyhattunk tanúkat. Ha földesúr parasztjait öltük, felkötnek mindannyiónkat. Gyereksírás csapott ki egy házból aztán mintha elvágták volna. A Hajdú kilépett a küszöbön, intett felém.

Aztán ő és Miguel sorra járták a többi házat. Míg végeztek, a dottore megvizsgált a sebem. Hümmögött, majd kis táskájából fehér port vett elő, rászórta. Szisszentem az égető érzéstől, de ő csak legyintett, és visszakötözte a sebet.

Az éjszakát a kemence elé vackolódva töltöttük. A holtak jártak eszemben, kiket behúztunk a házaikba, szépen elrendezve őket, mintha a sárból tértek volna vissza. Éjfélkor moccanásra riadtam. A dottore tápászkodott fel helyéről. Mikor kilépett az éjbe, követem a huzat hideg leheletét.

Odafenn ragyogtak a csillagok – elállt az eső. A dottore eltűnt a szélső házba, ahol két hullát hagytunk örökül. Utána lopództam, lassan, vigyázva lépteim zajára. Volt valamennyi holdfény is, ezért a résnyire nyitott ajtó sávjában be tudtam lesni vezetőnkre. Ott ügyködött az asztalnál ülő férfi nyakán. Egyik kezében bőrtömlőt tartott, a másikban ugyanazt a kis kést, mellyel nekem segített. Beledöfte a halott merev bőrébe, majd kihúzva megnyomkodta a sebet. Nem jött belőle semmi, akkorra már merev sár lett a testben a vér.

A dottore megérezhette jelenlétem, mert hirtelen megpördült. Szeme izzott a sötétben, mint egy veszett macskáé.

Kérdezés nélkül elmondta.

A nagyúr, kihez utazik, kellemetlen kívánsággal várja. Ajándékul vért kért, legalább egy bécsi pintnyit. De a legfurcsább az volt e szokatlan kérésben, hogy a vér emberből származzék. Külön eszközt is küldött segítségül legutolsó levelében, mellyel a nyak erein könnyebben megoldható a megfelelő seb ejtése.

Megmutatta kését. Egymástól félujjnyira lévő két, hengeres, élezett rudacska. Mint egy nagy, otromba villa. Holtak húsához. Átfutott rajtam, hogy ledöföm őt, és – miután megkönnyítem testét aranyai súlyától – a háziak mellé ültetem. Mint szívesen látott távoli utazó kísértete várná a kíváncsi tekinteteket az idők végéig, míg mi, hárman visszatérnénk a nap világába. Ám nem tettem semmit, csak bólintottam és félreálltam előle, el a küszöbről, hogy kijöhessen, és folytathassa fertelmes próbálkozását.

Reggel láttam arcán, hogy sikertelen volt minden szúrás. Akkor még nem gondoltam, hova vezet ez. Hogy ajándék híján érkezünk majd meg.

Most, míg a vár pincéjében, Miguel hulláját bámulva mindezt felidézem magamban, miközben fentről a Hajdú vonyít, és a dottore börtöncellánk sarkába húzódva remeg és mormogja fura varázsigéit, melyek nem teszik láthatatlanná, most már tudom, hol hibáztam, és tudom, hátralévő perceimben csak magamat átkozhatom, hogy nem vágtam le aznap éjjel őt, ezt a pokolfajzatot, csapdába vezető ostoba sorstársamat ott, a sárral borított, távoli magyar földön.

2010