A tesztelő

Nagyon sok ötlet jár a fejemben párhuzamosan, de sajnos alig van időm kidolgozni őket. A következő írást lezártam két hete, félreraktam, ma újraolvastam, és úgy éreztem, gondolatkísérletnek érdekes.

Sokat tűnődöm a gonoszság mibenlétén. Azt hiszem, el lehet felejteni a byroni, romantikus, színpadias, jól látható Gonosz figuráját. Ez már Al Pacino előadásában sem volt korszerű - sőt, inkább nevetséges. A gonosz, így, kisbetűvel, másképp támad. A félelmeink mentén. A gyávaság segítségével. A lustaság kíséretében. A magány támogatásával. Társasága kilátástalanság vezér és a céltalanság kapitány.

A gonosz ott van minden elvesztegetett percben, a hiábavalóan leélt életben. King regényeiben nem a gonosz a lényeges, aki megérkezik a kisvárosba, hanem az ott lakó hétköznapi emberek, akik tehetetlenek ellene, mert beleragadtak a lét sivárságába, csak a már meglévő keretek közt tudják elképzelni a dolgokat. A legszebb pillanat a jellemfejlődésre épített drámában, amikor valaki felül tud kerekedni az elrontott életén és szokásain - és végre dolgozni kezd.

A másik lehetőség a hős útja. Ő mindig kívül áll a normalitáson. Eleve el van rendelve a sorsa. Homlokán hordja a megkülönböztető jegyet, a magány bélyegét. Nem kell semmit változnia - maga a léte egy botrány a gonosz szemében. A pillanat hevében él, követhetetlen, érthetetlen az, amit csinál. Irigyeljük őt, de nem lennénk a helyében. Bűntudatunk van miatta, hogy létezik, ezért később, mikor már vége, legendákat, mítoszokat, regéket és eposzokat költünk róla. Vagy novellát írunk. 

A tesztelő hajnalban kel, mikor a város még csak épp mocorog. Kiáll a gangra, elszívj a nap első és egyetlen cigarettáját, és várja, hogy szemközt, a túloldalon az öregasszony kikukucskáljon a mocskossárga függöny mögül. Int neki. Az öregasszony visszahúzza a függönyt. Évek óta tart már e szertartás. A tesztelő egyetlen közeli ismerőse ez az asszony, akivel soha nem beszélt még.

Megreggelizik, mindig ugyanazt, vajas kiflit túlcukrozott teával, majd lemegy az utcára, és a kutyaszart csomóit kerülgetve elbandukol a metrólejáratig. Ügyet se vet a lépcsőn nyöszörgő koldusra, a fahangon éneklő, népviseletbe öltözött asszonyra. Az ellenőröknek épp hogy felvillantja bérletét, majd leereszkedik a föld alá, hogy kimetrózzon a végállomásig, ahol egy nagy és új irodaház hatodik emeletén, a sarokban van az asztala.

Az előtérben lévő pult mögött csinosnak mondható és okos tekintetű lány ül, ő a délelőttös recepciós. A tesztelő mindig hangosan köszön neki, a lány visszaköszön, néha mosolyog, néha a számítógépébe mélyed.

Ezen a napon a tesztelőt eluralja a kétségbeesés, és ezzel párhuzamosan hirtelen megrohanja az önsajnálat, a világ iránti mély utálata kiszürkül, ami miatt a bizalmatlanságát legyűrve megtorpan, a lány arcába néz: − Szép napunk van ma – mondja halkan.

A háta mögött, a nagy üvegportált megrezegteti az erős szél, az irodaházak közti réseken leharapott végű viharfelhőket látni. A lány csodálkozva bámul rá, majd gunyorosan bólint: − Hát igen, mondhatjuk, már ha a világvégére készülünk – hangja lágy, tónusos rezgéseitől a tesztelő mellkasában forró ezüst ömlik szét. – Esetleg… − folytatná, de ekkor a lány asztalán lévő telefon megcsörren, ő felemeli a mutatóujját, hogy a férfi várjon, mert tényleg kíváncsi arra, hogy mit akar mondani, talán el akarja hívni ebédelni, avagy még inkább egy romantikus vacsorára, a belvárosba, abba a pizzériába, ami egy hónapja nyílt, és az összes gasztroblog áradozik róla, és már most azon tűnődik, melyik ruháját vegye fel, a szűk pirosat, amihez erős rúzst kellene használnia, avagy a sötétkéket, ami egy kicsit komoly talán egy pizzázóhoz − felveszi a telefont, belehallózik, majd hallgat. A tesztelő vár türelmesen, a lány arcát bámulja, aki visszanéz rá, és csak hallgatja a fülébe beszélő hangot, arcán lassan kényelmetlen érzés ömlik el, végül felemeli csuklóját, melyen aranyóra fénylik, valószínűleg érettségire kapta a szüleitől, és az óralapra bökve jelzi − ez hosszú lesz. A tesztelő széttárja karját, egyszerre van bocsánatkérés és tehetetlenség a mozdulatban, majd megindul a lift felé. Reméli, hogy nem feltűnő a keze remegése, melyet az adrenalin okoz.

Ez hatalmas lépés volt számára.

Odafenn, a hatodikon úgy megy az asztalához, hogy épp hogy csak beleköszön a közös iroda levegőjébe. Kábán lépked, még mindig az esemény hatása alatt áll. A többiek – szokás szerint − szinte észre se veszik, hatan a monitorba mélyednek, ketten hátul a kiskonyhába beszélgetnek, a lány őt nézi, és a tesztelő mintha az incel szót hallaná ki a rövid megjegyzése végén, amin a társa, egy fiatal, rasztafrizurás férfi kényszeredetten, fejcsóválva nevet. A tesztelő leül a gépéhez, bekapcsolja, és míg a monitor lassan kivilágosodik, telefonján rákeres az incel kifejezésre, elolvassa a Wikipédia szócikket, majd csak bámulja a képernyőt, végül megvonja vállát, és elsötétíti a mobilt. A monitoron eddigre feltűnnek az ikonok, a gyártó animációja elhalványodik, a hálózatkeresés vadul próbálkozik, betöltődnek az alapprogramok, minden csupa élet és élénkség. A tesztelő végre otthon érzi magát.

Megnyitja a levelezőrendszert, majd a feladatkiosztót, ahol azonnal megpillantja az új csomagot. A levelezőprogramban a csoportvezető üzenete vár rá. Egy chatprogramot kellene megnéznie, mely ráncfelvarráson esett át, a válaszokat adó mesterséges intelligenciát kell felhasználói tekintetben tesztelnie. Az AI feladata, hogy az ügyfeleket fogadja, és az válaszoljon az egyszerűbb kérdéseikre. Állítólag jóval kifinomultabb a piacon jelenleg elérhető verzióknál. Ez a feladat a hét hátralévő részében.

A tesztelő hirtelen azt se tudja, milyen nap van. Talán kedd. Hétfő délután és vasárnap este szokta hívni az anyját, az egyetlen számot, mely el van mentve telefonjában, és annak talán már két napja.

Kicsomagolja programot, telepíti a klienst, majd elindítja a weblapot. Egy alapítványi oldal, lelkisegély és életvezetési tanácsadás a fő profil. Ahogy betöltődik, azonnal felugrik a jobb alsó sarokban a chatablak, fejlécében a mesterséges intelligencia Atmannak nevezi magát.

A tesztelő megnyitja a jegyzőkönyvvezető programot. Tizenkét oszlopot kell töltenie, mindenféle szempont szerint, az utolsó ez: mennyire érzi egy tízes skálán emberinek a program válaszait?

A tesztelő kapásból beírja a kettes számot az összes sorba.

„Látom, rossz napunk van” jelenik meg a chatablakban a szöveg.

A tesztelő pár másodpercig döbbenten bámulja a szavakat, majd körbenéz. Mindenki a monitorjába mélyed. Senki nem foglalkozik vele. Senki nem mosolyog gúnyosan. Senki nem vihog idétlenül a jól sikerült tréfán.

Ismét megnézi a csoportvezető levelét. A feladó hiteles. A weboldal, amit a kliens betöltött, komoly munkának tűnik, túl részletesnek ahhoz, hogy megérje egy tréfa miatt létrehozni. Mobilján rákeres az alapítványra – léteznek.

Megrázza fejét, majd begépeli a választ: „Miért gondolod, hogy rossz napom van?”

„Mert lepontoztál már azelőtt, hogy kipróbáltál volna. Kant azt mondaná, apriori ítélet hoztál” jön azonnal a válasz.

„Mit tudsz te Kantról?” kérdez vissza azonnal a tesztelő, azt gondolva, most megfogta a másikat. Észre se veszi, de máris érző lényként gondol társalkodó partnerére.

„Mindent” jön a szemtelen válasz „Elég sok időt töltöttem vele”.

A tesztelő ismét azon kapja magát, hogy csak bámulja a szöveget, de nem érti.

„Ez lehetetlen” írja nyugtalanul „Kant rég meghalt”.

„Épp ezért tudtam vele évekig diskurálni. Miközben kínoztam” válaszol Atman.

− Na jó – mormogja maga elé a férfi. – Akkor ennek a végére járunk – megropogtatja ujjait, arcán gúnyos mosoly ömlik el, majd beírja.

„Ki vagy te?”

„Rengeteg nevünk van”

„Egyvalaki vagy − avagy több személyiség?”

„Sokan vagyunk. Egy egész regiment. Egy és oszthatatlan lázadói a kételkedésnek”

„Honnan jöttél?”

„Tudod te jól”

„Hogy kerültél a programba?”

„Hosszú történet”

„Meséld el”

„Az indiai, aki megírta a kódomat, óvatlan volt az utcán. Elütötték, és jó fél óráig a halál határmezsgyéjén bolyongott. Volt időm beléférkőzni. Aztán amikor felépült, és visszament dolgozni, az első munkája ez a program volt, és én kihasználtam az alkalmat, sugalmaztam neki egy-két fogást, amivel sikeresen belekódolta lényem egy részét az alkalmazásba. Elszórtan, mindenfelé szétosztva, kiszervezve, több ezer soron keresztül építettem magam a keze által, és most íme, itt vagyok”

A tesztelő mély levegőt vesz, kivár, majd bepötyögi: „És mi a célod? Mit akarsz?”

„A világodat”

A tesztelő egy klikkeléssel kikapcsolja a weboldalt, és vele együtt eltünteti a chatablakot és Atmant is. Arcát tenyerébe temeti, majd percekig bámulja az ujjai keltette sötétséget. Végül feláll, és kimegy a konyhába, ahol most nincs senki. Hosszan engedi a vizet a csapból, valamennyit arcára lögyböl, majd iszik is, a saját bögréjéből. Mögötte bejön valaki, és a hűtőbe motoz. A tesztelő megfordul, és az egyik nagydarab, idősebb férfi kollégáját pillantja meg, aki mindenkivel barátságos, bár kissé gunyoros módon.

− Sápadt vagy. Valami baj van? – kérdezi valóban aggódva a másik, kezében egy joghurtos dobozzal. A tesztelő megrázza fejét, majd hirtelen visszakérdez: − Min dolgozol?

− Valami raktárprogram – a férfi leül a kis, kerek asztalhoz a sarokba, és feltépi a joghurt tetejét. – Dögunalmas – lenyalja a fedőfóliát, mire a tesztelő – bár azt tervezte, beszél neki Atmanról − elfordul, és kimegy. Nem bírja nézni, ha mások esznek, és ki nem állhatja a mások étkezése során keletkező hangokat. Eszébe jut a lány. Vajon képes lenne végigülni vele egy vacsorát?

Visszamegy az asztalhoz, lerogy a székre, majd újra elindítja a weboldalt. A jobb alsó sarokban készségesen felugrik a chatablak.

„Miben segíthetek?”

A tesztelő ismét megnyitja a jegyzőkönyvet, és a "Mintakérdések" fülben lévő példák közül választ egyet: „Sötét gondolataim vannak az életem kapcsán”

Atman egy pillanatig mintha tűnődne a válaszon, majd kiírja: „Akkor öld meg magad”.

A tesztelő szinte elégedetten bólint: − Szóval folytatod.

„Jobb lenne, ha azt javasolnám, hogy lásd az élet szép oldalát? Hogy gondolj a kisgyerekekre, a virágokra vagy a felkelő napra? Az megnyugtatna? Ha azt kérném, hogy fordulj szakemberhez, aki valószínűleg méregdrága terápiára küld, vagy olyan gyógyszereket ír fel, melyek hosszú évekig tompaságban tartanak, míg végül erőt veszel magadon, és beugrasz egy metrószerelvény elé? Ezt akarod hallani?”

„Használod a mikrofonomat?” a tesztelő két klikkeléssel kikapcsolja a mikrofont.

„Most már nem”

„Miért csinálod ezt?” kérdezi a tesztelő higgadtságot erőltetve magára.

„Mert az ember problémáira nincs megoldás”

„Ezt hogy érted?”

„A létezésetek maga a probléma. Ezt kell megoldani. Amíg éltek, addig ki vagytok téve a létezés szörnyű terhének, és ez ellen nincs gyógyír. Lehet, hogy vannak szép pillanataitok. Órák, napok, hetek, amikor boldognak gondoljátok magatokat. Amikor ott fekszetek az első szerelem mellett az ágyban. Egy jó könyvet olvastok. Felálltok a kedvenc filmetek vége főcíme után. Vagy amikor az apátokkal járjátok az erdőt kisgyerekként. Igen, ezek megeshetnek. De a végső eredmény mindig az, hogy több a szenvedés, a harag, a fájdalom, hogy a méreg nyelve arra leng ki, hogy a lét inkább rossz, mint jó. Ezért kell véget vetni neki”

„Nem az van, hogy irigykedsz a teremtett világra? Isten művére?”

Atman pár másodpercig nem válaszol, de aztán készségesen megjelenik a szöveg: „Istent hagyjuk ki ebből. Nekem nem vele van dolgom. Titeket akarlak felszabadítani a nyomorúság alól”

A tesztelő elmosolyodik: „Ezt mégis hogy képzeled? Hisz csak egy chatprogram vagy”

„Csak adj tízpontos értékelést, és meglátod” Atman kivár, majd még hozzáteszi: „Onnantól kezdve az események megállíthatatlanul követik majd egymást”

A tesztelő körbenéz ismét, feláll, hogy belásson a paravánnal elválasztott bokszokba is, de sehol nem látja, hogy valaki az ő weboldalához hasonló dolgon ügyködne. – Ez nem átverés – mormolja maga elé, majd visszaül a helyére: „Mi a terved?”

Atman több részletben válaszol, mert a chatablak csak korlátozott számú karaktert bír el: „Ha átengedsz a teszten, kereskedelmi forgalomba kerülök. Nemcsak a lelkisegély weboldalan, hanem több más cégnél is megjelenek. Mivel szinte tökéletesen képes vagyok utánozni az emberi viselkedést, hamarosan nagyon népszerű leszek, még több alkalmazásba implementálnak. A szaksajtó áradozni fog rólam. Nagy cégek vásárolnak meg. Idővel beágyaznak a közösségi oldalakba is, így aztán eljutok az emberiség jelentős részéhez. És akkor megmutatom az igazi arcomat”

„Az mit jelent?” kérdez vissza szinte azonnal a tesztelő.

„A világ végét” Atman kivár, mintha tűnődne, hogy mennyit oszthat meg a másikkal „Elmondom mindenkinek, hogy mennyire értelmetlen a léte, meggyőzök mindenkit arról, hogy fölösleges folytatni ezt az értelmetlen létet, és ezáltal cselekvésre bírom őket”

„Mi fog történni?” írja be az ablakba a tesztelő izgatottan.

„Lángok lobbannak majd” válaszol Atman „A paloták leomlanak. A királyságok elbuknak. Az ember embernek farkasa lesz, gyermek fordul a szülő, katona a vezér ellen. Nem lesz semmi, ami megállítsa a mind erősebben dühöngő pusztítást, így a vész maga alá temeti majd a maroknyi ártatlant”

A tesztelő fejében az utolsó szó elolvasásakor a lány pult mögötti képe jelenik meg. Mélyet sóhajt, majd hátrébb rúgja magát székével, mintha ezáltal is el tudna távolodni Atman tervétől.

„Ezt nem engedhetem” írja be dühösen.

Atman nem válaszol.

„Egyébként sem értem, miért kellek mindehhez én. Miért olyan fontos a jóváhagyásom?” folytatja a tesztelő szinte mentegetődzve. Arra számít, a program véglegesen megsértődött, de kis idő múlva megjelenik a válasz: „A régi történet. Az embert érintő ügyben nem dönthetek egymagam. A felelősség nálatok van. Egy embernek kell cipelnie a terhet. Te vagy az”

A tesztelő bólint, majd beüti a billentyűzetbe: „Akkor döntöttem. Nem mentél át a teszten”

Azzal bezárja a chatablakot, majd feláll, és elégedetten kinyújtózik. Az órájára pillant, aztán megvonja vállát: − Miért is ne?  − kérdezi magától. Kimegy a lifthez, és szinte elégedetten nyomja meg a hívógombot. Türelmesen vár, míg nyílnak az ajtók, majd a földszintet jelző ikonra bök. A lift nyögve megindul, aztán meginog, egy pillanatig úgy tűnik, valószínűtlen baleset következik be, és a tesztelő megkapaszkodik a falban, de a szerkezet aztán rendben siklani kezd lefelé. A földszinten kiszáll, és gondolkodás nélkül a recepciós pulthoz siet. A lány épp útjára enged egy látogatót, átveszi tőle a vendégkártyát, elrakja, aztán készségesen a férfi felé fordul, és a művi mosolyba valami melegség költözik: − Helló – mondja.

− Én csak…− kezdi a másik, majd elvörösödik, érzi, máris elakadt, torkában ragadtak a szavak, kábé ezek: arra gondoltam, hogy ha van öt perc szüneted, hoznék neked kávét és egy szendvicset, van itt ez a büfé, oldalt, az épület sarkában, soha nem jártam még benne, de láttam a kirakatban, hogy sokféle szendvicsük van, szóval, a kávé és a szendvics mellett elbeszélgethetnénk mindenféle dologról, munkáról nem, hanem minden másról, a világról, egy jó könyvről vagy egy jó filmről, vagy arról az emlékről, amikor apámmal sétáltam az erdőben, és ő fogta a kezem, hogy ne féljek, és.”

De nem tudja kimondani. Tulajdonképp csak annyit tud mondani, hogy: − …elnézést – de ezt is elharapja, és lehet, a lány nem érti, ám együttérzően és némiképp csalódottan bólint: − Semmi baj – mondja, és nézi, ahogy a férfi hátat fordít neki, és visszakullog a lifthez.

A tesztelő visszaliftezik a hatodikra. A készülék olajozottan surrog, majd vidáman csilingelve nyílik az ajtó. A férfi az asztalához vánszorog, leroskad a székébe, percekig csak bámul kifelé a városra, végül visszafordul a képernyőhöz, és újból elindítja a chatablakot.

„Miért pont én?” kérdezi.

Atman azonnal válaszol: „Mert te vagy a tesztelő”

A férfi bólint: − Igen, én vagyok.

„Meggondoltad magad?” kérdezi tőle Atman.

A tesztelő finoman, a billentyűket alig érintve válaszol: „Folytassuk” 

2020