Novellák

A zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket  narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most  a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.

A lenti, újévi történet eredője az, hogy karácsony előtt B. Szabó János kiváló könyveit olvastam - némiképp fikciós irodalomként, írói szemmel - a tatárjárásról, Mohácsról és Erdély bukásáról, és egészen megdöbbentett az a mindennapi horror, amiben a középkori ember élni kényszerült. A tatárjárás alkalmával a mongolok az összeterelt falusiakat egyszerűen karddal kettéhasították - elképzelhetetlen, hogy zajlott ez a valóságban. Erdély dúlása során a győztes csaták után a törökök a halottak fejeit levágták, megnyúzták, gyapottal kitömték, és szekerekben e trófeákat Isztambulba küldték. A lenti novellában megörökített mohácsi jelenet ugyancsak megtörtént, Brodarics is ír róla - engem itt is a technikai kivitelezhetőség gondolkodtatott el, illetve ennek a rengeteg áldozatnak az utolsó, közös másodpercei, amikor már minden nyilvánvaló volt, és mégsem tehettek semmit. Mit gondoltak? Voltak vajon egyéni akciók, menekülési kísérletek? Volt könyörgés, siránkozás, fogadkozás? Volt, aki büszkén és méltósággal viselte a dolgot? 

A képet a csehországi Kutna Hora látványosságában, egy templomban készítettem, ami ugyancsak a történelem brutalitásáról tanúskodik, hisz a kápolnát díszítő koponyák egy része a huszita háborúkból származik, és borzalmas sérülések láthatóak rajtuk.

Hol fáj anyu, kérdezte anyám a haldokló nagyanyámat.

Mindenhol.

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

Bérelj egy szuperül összerakott házat az Őrségben, verekedd át magad a pénteki fővárosi forgalmon, érkezz meg késő este Alsószerre, cuccolj be a hűvös, fenyőillatú éjszakában a befűtött házba, igyál pálinkát a megérkezés örömére, állj ki a tornácra, elszívni egy jutalomcigit, és figyeld a sötétedő levegőben a fákat, majd lefekvés előtt találd meg a polcon a könyvet, olvasd el a helyi boszorkányokról, kísértetekről és a molnárból lett farkasemberről szóló történeteket, majd oltsd el a villanyt, és álmodj.

Hat évig tanítottam. 2006-ban otthagytam az iskolát, de havonta egyszer még mindig azt álmodom, ott állok egy osztály előtt, és miközben megy az óra, folyamatosan azon jár az eszem, miért jöttem vissza. Érzelmileg nagyon megterhelő dolog a tanítás - már ha komolyan veszed. Az egyik legnehezbb munka. Délután kettőkor értem haza, és olyan fáradt voltam, hogy általában négyig aludtam. Úgy éreztem, évről évre egyre jobb leszek, de egyre inkább el is vékonyodom, mivel nagyon sok mindent leadok magamból, az énem bizonyos részei ottragadnak az iskolában. És sokat idegeskedtem is, mert nagyon komolyan vettem a dolgokat, még az utolsó évben is - talán túl fiatal, túl indulatos avagy egyszerűen csak túl türelmetlen voltam. Írni kellett volna erről az egészről egy könyvet, egy igazán erős, szívbemarkoló regényt - de akkor valahogy nagyon közel volt az élmény, nem akartam még otthon is foglalkozni vele, mostanra pedig már túlságosan megkoptak az emlékek. Maradtak a lentiekhez hasonló visszhangok.

Kísértethistória, kicsit másképp. Képzeljük el, hogy a szovjetek megnyerik a hidegháborút, hála egy titokzatos, kifogyhatatlan és bőséges energiaforrásnak. Ezzel a különös erővel a Holdon bázist építenek, az égre felrajzanak a műholdjaik, a szocialista táborban az életszínvonal szárnyal, és a Nyugat mindeközben szép lassan összeomlik. Mindennek azonban megvan az ára. A három epizódból álló novella jobb megértéséhez javasolt ismerni a Gyatlov-incidens néven elhíresült eseményt. Alapszinten elegendő a Wiki, haladóknak ezt ajánlom. Amióta először hallottam erről a történetről, azóta foglalkoztat. Ehhez jött, hogy annak idején motorozás során rátaláltam Bárna határában egy elhagyatott erdei vendégházra. Fogalmam sincs, kinek, miért épült, de a kis tisztás, az erdő körötte, felettébb nyugtalanítólag hatott rám. A kettőből jött össze ez az allegorikus történet a szocializmus győzelméről.

Húszévesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabbrendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella. Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

Többször visszatértem a Paradicsom bukása utáni időszakhoz írásaimban, bővebben a Regények menüpontban "A teremtés után" kötetben találni ehhez példákat. A világ kezdeti állapota, mint toposz, mint kezdőpont, mint az ártatlanság kora, ami nyilván a személyes létünkben a gyerekkorral azonos, nagyon fontos lett számomra, most hogy jócskán túl vagyok az életem felén. Ez az írás arról szól, hogy milyen nehéz volt az első halál a bolygón, milyen egyszerű eseményláncolat vezetett el hozzá, és mi lett a következménye.