Világok pusztulásán

A világjárvány óra rosszabbul alszom, innen jött az alapötlet. Nem hiszem, hogy a vírus az oka, inkább az öregedés. Éjjelente sokszor felébredem, úgy érzem, legalább fél tucatszor. Reggel fáradtan kelek, a tagjaim sajognak, a szemem ég. Sokáig kerestem az okát mindennek, a matrac, a kései fekvés, a rossz levegő - ilyen dolgok jutottak eszembe. Aztán szép lassan, nem megvilágosodásszerűen, hanem inkább egyfajta szomorú beletörődéssel elfogadtam a tényt. Hogy ez már mindig így lesz. Hogy tehetek bármit, nagyon nem fog változni a helyzet. Mert mindennek az oka az idő, és az, hogy a testünk múló időbe van vetve (bárcsak megtalálnám az idevágó idézetet "A hang és a téboly"-ból!). Aztán elképzeltem, milyen oka lehetne annak, ha hirtelen senki nem tudna elaludni a bolygón, pontosabban kitaláltam egy fikciót e mögé a tény mögé, egy borzalmas magyarázatot, mely nem ad lehetőséget a menekülésre.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Ady Endre: Őrizem a szemed

A nő sötétkék ruhája élesen elütött a dívány kopott barnájától. A délutáni napfény mézszínű hajába tűzött, de a férfi akaratlanul is lejjebb vitte tekintetét, az aggodalmasan ráncolódó homlokra, a bezárt, enyhén festett szemekre, a durcás ajkakra, végül a finom selyemkesztyűbe bujtatott ujjakra, melyek a süllyedő-emelkedő mellek domborulata alatt voltak összekulcsolva.

− Beszéljünk ismét arról az álomról – javasolta az orvos elkapva tekintetét a nő testéről, majd felállt, az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, és kilesett az utcára, melynek közepén egy részeg katona dülöngélt, míg társa a szemközti ház kapualjában vizelt.

− Nem lehetne másról? Másik álomképről? – próbálkozott a nő, de a férfi a fejét rázta, majd meg is fordult, úgy mondta: − Oly furcsa és különleges mindaz, amit látott a legutóbb említett álmában, hogy azóta is foglalkoztat. Azt gondolom, van egyfajta egyetemes többletjelentése e képnek, olyasvalami, ami túlmutat az egyéni, személyes vonatkozáson, és talán az egész fajra is igaz…. – tette hozzá nyugtalanul, majd visszaült a fotelbe, a dívány mellé, és várt, míg a másik összeszedi magát, aztán sóhajtva visszakérdez: − Már elmondtam egyszer. Melyik részlete kíváncsi, doktor úr? – most felnézett rá, azúrkék tekintete elfelhősödött, a férfi nem is állta sokáig, elfordult: − Az egész érdekel, de főképp a helyszín. Kérem, írja le a helyszínt.

A nő ismét behunyta szemét, mintha úgy jobban látná maga előtt az álomképet, majd rövid, homlokráncolós összpontosítás után belekezdett: − A levegőég liláskék. Közel és távol nincs más, csak dombok ez alatt a fura égbolt alatt. Talán halk szél fú, de ezt csak sejtem, bár nem gyakorol hatást azokra a dolgok, melyek körülvesznek.

− Azt mondta legutóbb, hogy két hold van égen – jegyezte meg a doktor.

− Igen – bólintott a nő fektében. – Ebben bizonyos vagyok. Látom, ahogy az egyik elterpeszkedik a látóhatárnál, nagy, rücskös gömb, míg a másiknak csak halovány sarlója látszik fenn az ég boltozatán.

− Nem lehet, hogy az a nap? – kérdezte a férfi.

− Nem, a fény a hátam mögül jön. De nem láthatom – suttogta a nő. – Sárga, jó, meleg fény, érzem, ahogy simogat.

− Meg tudja nézni a napot? – kérdezte a férfi.

A nő kis ideig tétovázott: − Képtelenség – mondta aztán. – Nem tudok megfordulni. Épp, hogy azt látom, ami előttem van, de ezt is csak valamiféle véletlen okán. Szívem mélyén tudom, hogy nagy szerencsém van, senki, de tényleg senki nem láthatja mindezt, ami köröttem van. Mert ez…titok.

− Mi van maga körül? – tette fel a kérdést a doktor, és mély levegőt vett.

A nő kis ideig összpontosított, majd így válaszolt: − Rengeteg olyan, mint én. Szerte a mezőn. Kisebbek, és nagyobbak. Mindenhol ott vannak. Moccanatlanok, mert a földben gyökereznek, mint a fák. De mégse azok. A fénnyel élnek, mint a fák, és a földből táplálkoznak, mint a fák, de mégse ez a lényegük.

− Hanem mi? – suttogta a doktor.

− Az, ami bennük van. Az élteti őket, csak emiatt léteznek. És énékem ezt nem szabadna tudnom, jaj, ha valaki rájön, hogy itt vagyok, hogy látom ezt, akkor nem is tudom… − a nő teste hirtelen görcsbe feszült, légzése zihálóvá vált, kezei a dívány oldalába markoltak: − Félek, hogy olyat látok, amitől elvesztem az eszem. Olyan helyen vagyok, ahol nem szabadna látnom semmit.

− Ennek nincs értelme – morogta a doktor, majd felállt, a nőhöz lépett, homlokára tette kezét, aztán csettintett ujjával: − Most lassan, háromig számolok, és háromra felébred. Egy. Kettő, három.

A nő felnyitotta szemét, zavartan körbenézett, aztán szégyenlősen nyakához nyúlt, és felült a díványon. Kerülte a doktor tekintetét, úgy kérdezte: − Ezúttal jutottunk valamire?

Az orvos visszament az ablakhoz, ismét kinézett: − A szorongása okát nem sikerült feltárni. Az tény, hogy ez a visszatérő, különös álom, mely idegen helyre ragadja önt…

−…idegen, ez a jó szó – kapott a nő a kifejezésen. – És valóban olyan, mintha elragadnák a lelkemet!

− Szóval ez az álom okozhatja a zaklatottságot és az idegkimerülést, amit újabban tapasztal – az utca immár üres volt. A távolban dördült valami, mintha az ég ajtaját csapták volna be. – Noha lehet, mindez csak a forradalom, e vészterhes idők számlájára írhatók.

− Asszonykorom óta látom e képet – mondta a nő, és enyhén elpirult. – Az pedig már jóval a forradalom előttre datálódik. Évek óta vissza-visszatér álmaimban. De a múltkor rendkívül intenzívvé vált

− Talán a világ zaklatott helyzete csak felerősítette a kételyeit – vont vállat a doktor.

− A kételyeimet? Mibe kételkednék? – kérdezte a nő, immár állva.

A férfi körbe mutatott: − A valóságunkban. Az álma olyan, mintha egy idegen planétára kerülne. Mintha a lelke kiszakadna a földi testéből, és egy másik valóságba helyeződne át, és talán tudat alatt, akár Babits könyvének hőse, ön is azt hiszi már, az az igazi, és mindez csupán szín, díszlet köröttünk.

− Nem gondolnám, hogy így éreznék – rázta fejét az asszony. – Nagyon is valóságosak vélem az életemet.

− A tudatalatti felettébb erős tud lenni e téren – a férfi az íróasztalhoz lépett, valami felfirkantott egy papírlapra: − Enyhe nyugatót javaslok, ez még talán kapható mostanság is – nyújtotta át papírt: − Persze folytathatjuk az üléseket, de úgy vélem, ez a fura álomkép mindennek az origója. Se a gyermekkorában, se serdülőkorában nem találtunk olyan krízist, ami a nyugtalanságot és szorongását egyébként indokolná.

A nő retiküljébe tette a lapot, egyúttal átnyújtotta egy bankjegyet a férfinak, aki finom kis biccentéssel mellényzsebébe tette.

− Köszönöm doktor úr, remélem, igaz van. Mindannyiunk érdekében remélem – mondta az asszony búcsúzóul, mire a férfi még válaszolni akart valamit, de inkább magába fojtotta, és kikísérte a szalon ajtajáig a másikat, majd figyelte, ahogy a cseléd hozza a kabátját, végül még egyszer elköszönt, aztán visszament az íróasztalához. Papírt és tollat vett maga elé, majd németül írni kezdett:

„Kedves barátom! Ígértem, hogy tájékoztalak a „planétás” betegemmel kapcsolatos további információkról, ezért küldöm most a legutóbbi, felettébb eredménytelen ülés részleteit. A beteget hypnosisban vizsgálva kifaggattam az álombéli hely jellegzetességeiről, de semmi újat nem kaptam. Ismételten valamiféle növényi létről vallott, mely mélységesen eseménytelenül telik fajtársai közt egy idegen bolygó mezején. Az egyetlen aktivitás, amit tán kifejt, hogy némiképp növekszik, egyébiránt teljes mértékben passzívan telik az ideje odaát. Nem tudom, mire jutsz ezzel. Részemről a további találkozásokat nem látom indokoltnak. Üdvözlettel barátja és híve, Ferenczi.”

Közben a nő kilépett a kapun, majd felefelé indult az utcán, a körút irányába, óvatosan, a házfalak mentén haladva. Amikor kereszteződéshez ért, mindig szétnézett, és ha embercsoportosulást látott, inkább a másik irányba indult. Egy ízben katonai tehergépkocsi robogott el mellette, vidám, éneklő férfiak ültek rajta, az egyik levette sapkájáról az őszirózsát, és a nő felé dobta. Ő átlépett felette, és nem nézett fel, illetve próbált nem figyelni a durva megjegyzésekre se, amit a katonák kiabáltak felé a távolodó járműről. Jó öt perc múlva ért a körútra, itt már talált egy fogatot, amivel hazahajtatott, kávékereskedő férje bérházához. Még huszonhat évet élt a bolygón, és 1944 decemberében, mikor meztelenül állt a Duna partján a vérvörös alkonyatban, eszébe jutott, hogy a Vár felett az ég lilája mennyire hasonlít az álombeli világ égboltjára, az áloméra, mely oly sok ideje nem látogatta már meg, mióta is, próbálta elvonni a figyelmét a fagy durva érintésétől, de nem jutott sokáig emlékeiben, mert a rá szegezett fegyver eldördült. A lánya ekkor már hat hónapja vidéken volt, egy baráti keresztény házaspár bújtatta a padláson, majd a háború után gyermekükké fogadták, nekik egyébként se lehetett, illetve a lány összes rokona halott volt addigra. A lányból állatorvos majd anya lett, egy fiúnak és egy lánynak adott életet, utóbbi jogásznak tanult a fővárosban, és ott is maradt, ott alapított családot. Első lakásuk nem volt messze a kávékerekedő nagypapa hajdani házától, később felköltöztek a budai hegyoldalra. Egyetlen lánya született, aki orvosnak készült, és az egyetem harmadik évében elkezdett álmodni.

− Egy idegen bolygón vagyok. A zsigereimben érzem, hogy nem a Föld. Az ég liláskék, két hold is van, a nap fénye a hátam mögül tűz, és a dombos vidék tele van hozzám hasonlókkal – mondta az anyja ismerősének, ennek a finom, idős úrnak, aki a Gellért szálló mellett vitt magán pszichológus praxist. A lány egy fotelben ült, néha beleivott kávéjába, és az ajtó melletti festményt bámulta, bár közben máshol jártak gondolatai.

− Pontosan mik vannak maga körül? – kérdezte a férfi, és megvakarta állát, melyet ősz körszakáll borított. A mozdulattól arcszesz finom illatfelhői bodorodtak elő.

− A társaim. Nagy, fehér gömbök. Ameddig a szem ellát. A földbe gyökereznek, a felületük sima és egyenletes, csak a nagyságuk változó, némelyik kisebb másik nagyobb. Mind más és más méretű. De nem is ez a lényeg.

A férfi bólintott, mert közben ismét előjött az érzése, mintha ezt az álmot már hallotta volna valahol, de sehogy nem bírta előbányászni emlékei közül, hogy melyik páciensétől.

− Mi a lényeg? – kérdezte, és megdörzsölte karikás szemeit, melyek sajogtak kialvatlanságtól.

− Az, hogy tudom, odabenn, mindegyikben van valami – mondta a lány elszántan. – Mindegyikben van egy olyan, mint én, egy belső mag, egy én, csak ők nem látnak, valamiért csak én vagyok képes érzékelni e környezetet, míg a többiek csak úgy vannak ebben a…burokban.

− Úgy véli, ez valamiféle védelmező burok? – kérdezte a férfi óvatosan.

− Nem, inkább úgy érzem, hogy szerves része a belső magnak, azzal együtt nő. Egy ízben láttam egy összefonnyadt burkot is, tőlem jó húsz méterre. A földre omolva olyan volt, mint egy kilyukadt lufi.

− Ez a másik burok valószínűleg üres volt? – kockáztatta meg a férfi.

− Igen – bólintott a lány, hangja szomorúan csengett. – Ez a burok örökre megüresedett.

− De nem ez a lényeg – szögezte le fáradt sóhajjal az idős doktor. – Térjünk vissza a négy nappal ezelőtti álomra. Ami miatt felkeresett.

− Igen – bólintott lány. – Tudja, azóta nem jártam ott. Azon a bolygón. Az álmaiban. Az volt az utolsó. És ami a legfélelmetesebb, azóta nem tudok aludni sem.

− Hogy mondja, kérem? −  kapta fel a fejét az orvos.

− Nem tudok aludni – ismételte a lány, és szinte sírva folytatta: − És emiatt is jöttem. Valami erős altatóra lenne szükségem, mert a citromfű és a valeriána nem használ...és mert ebbe bele fogok őrölni.

− Nem tud aludni? Négy napja? – csodálkozott az orvos.

− Miért olyan furcsa ez? − kérdezte a lány meglepetten.

A férfi felállt, és az asztalhoz ment, ahol pár bontatlan boríték mellett a laptopja feküdt. Felébresztette a képernyőt, és végzett egy gyors keresést. Majd megfordult, és a lányra meredt: − Több kollégám is hasonló panaszokkal feltűnő ügyfelekről írt egy belső, szakmai fórumon. Sőt, ők maguk is tapasztalták e tünetet.

Felegyenesedett, majd az asztal melletti székbe roskadt: − És őszintén szólva, én sem aludtam az elmúlt néhány éjszaka.

− Doktor úr, meddig bírja egy ember alvás nélkül? – kérdezte a lány nagyon halkan.

− Ez nagyon változó – legyintett a férfi. – De ne menjünk el ilyen deprimáló irányba, kérem. Majd írok valami gyógyszert. Inkább mesélje el, mit látott az utolsó álmában.

A lány megitta a kávé maradékát, tenyere öblébe burkolta a még mindig meleg csészét, lehunyta szemét, és felidézte azt a szörnyű képet: − Az eget láttam. A lila eget a kék holddal. Köröttem minden ugyanolyan volt. A társaim ott fehérlettek köröttem – kisebb és nagyobb gömbök. Aztán hirtelen valami történt az égen. Egy fényes pont közeledett, egyre nagyobb lett, majd vörössé vált, aztán naranccsá, végül szinte fehér lett, akkor már olyan nagy volt, mint a kisebbik hold, majd hirtelen villanás történt, és minden eltűnt, és én felébredtem. És azóta nem alszom.

A doktor felírta egy könnyű altató receptjét, amiről sejtette, hogy nem fog használni, mert nála sem volt hatásos az elmúlt két éjszakán, majd kikísérte a lányt. A szomszéd lakásban élő fiatalember a gangon cigarettázott, fásult arcába pillantva az orvos azonnal észrevette a karikás szemeket.

Bezárta az ajtót, aztán visszament a laptophoz, pár pillanatig bámulta az üzenteket a postaládában, számuk percről percre elképesztő sebességgel növekedett. Végül kedvetlenül lezárta a gép tetejét, és kézbe vette az aznapi postát, a borítékokat, melyek valóságossága mennyivel megnyugtatóbb volt elektronikus társaikénál. Csak egyetlen egyet nyitott ki, a nagy alakú A4-est, mert tudta mi lesz benne, látta az aukciós ház nevét a feladónál. Erre már régóta várt. Hosszú és költséges licit segítségével jutott hozzá a tartalmához, ami egy műanyag védőfóliában lévő levél volt, Ferenczi Sándor levelezésének egyik, a gyűjteményéből hiányzó darabja. Az orvos a Ferenczi Társulat elnökenként elszántan gyűjtötte a pszichoanalízis magyar atyjának a leveleit. Ez a darab igazán unikális volt, de erre csak akkor jött rá, mikor elolvasta a rövid, németül írt szöveget:

„Kedves Sándor, köszönöm levelét. A páciens látomásai igencsak érdekesek. Némiképp elbizonytalanítanak, de ezt betudom egy babonás megérzésnek. Az illető hölgy álomképei ugyanis nagy hasonlóságot mutatnak a primitív népek hiedelmeivel, melyek szerint a lélek az álom, az alvás során elhagyja testünket, és mindenfelé vándorol. Az ön páciense ezt a mindenfelét pontosította. Tegyük fel, csak a játék kedvért, hogy valóban igaz, amit e hölgy elénk tárt, és az összes gondolkodó, tudatos lélek az állommunka során egy távoli bolygó növényszerű létformáiba költözik. Ez azt jelentené, hogy életünk tulajdonképp két részre bomlik: az egyik itt zajlik, a Föld nevű bolygón az emberi testünkben, a másik amott, az idegen planétán a növényi létben. Ha jól értem a páciens leírását, ez azért lehetséges, mert ezen az idegen égitesten nincsnek vadállatok, természeti csapások, vagyis semmi nem veszélyezteti a növényi testbe bújt lelkünk épségét. Ugyanakkor, ha a földi létben a test és a lélek elpusztul, akkor a növény, mely szimultán helyt adott az álomban a léleknek, ugyancsak elpusztul odaát. Kipukkad − ahogy a hölgy egy korábbi ülésükön leírta. Gondolom, a születés indukálja egy új burok sarjadást ezen idegen bolygó talajából, mely otthont adhat a földi létünk első napjának első álma során átköltöző léleknek. Mindez összességében igazán érdekes és komplex teória, de nem több, mint pusztán költői látomás. Miért nem tapasztalt az írott tudományban senki hasonlót az álmai során? Vagy tapasztalt, csak nem jegyezték fel az ilyesmit − kivéve a primitívek babonáit? Másrészt, ha e bolygón mégis történne valami szerencsétlenség a burkokkal, akkor vajon mi történne itt, ideát velünk, milyen hatással lenne ez az életünkre? Felteszem, az a nevetséges helyzet állna elő, hogy többé nem tudnánk aludni és álmodni. Ez nonszensz, barátom. Alvás nélkül záros ideig bírnánk csak. Elképzelhetetlen, hogy az emberi nem létezése ilyen vékony köteléken múljon. Javaslom, inkább a hysteria kezelése felé forduljon a pácienssel (ha mégis folytatná az eljárást), ezek a tévképzetek, bár csodálatosan kidolgozottak, de semmiképp nem a klasszikus analízis tárgykörébe tartozóak.

Üdvözlettel, az ön barátja: Freud.”

2020