Novellák

Írói eszmélésnek nem nevezném, de gyerekkoromban már volt egy olyan esemény, mely valóban nagy hatást gyakorolt rám - a napközis tanárom és szüleim első döbbenete, mikor hatodik tájékán megírtam a korai, rossz kis horrotörténeteimet.

Igazából az eset mindig is tüske maradt bennem. Meg mumus is, mert a napközis tanár a gyerekpszichológust emlegette apámnak. Hetekig úgy éreztem, stigmával élek. És az értetlen támadások miatt valóban egy lendülettel elégettem azokat a lapokat, amelyeken összeírogattam a hosszú és unalmas délutáni szabadfoglalkozásokon.

Ezt a tüskét írtam az alábbiakban ki magamból.

Hogy én hogy szeretem a forró nyári éjjeleken a meglocsolt, párádzó, zöld szagokkal eltelített kertet, a madarak és bogarak hangjait, az a sok egyéb zajt, ami a közeli erdőből szűrődik elő! Minden sötét, odafenn csillagok sziporkáznak, ideális esetben a távolban, a Karancs felől villámfény lobban néha. Olyan a táj ebben a formájában, mint a régi, görög hitvilág, mintha maga a mitológia kelne életre az éjszakában, ezernyi félelem és rejtelem, félreismert szörnyűség.

Akkoriban Kosztolányit olvastam, novellákat, és talán innen az indíttatás egy mesélő, egy felidéző/átélő karakterre. Ármány meg meg talán a Gaiman-képregényből, a Sadmanból szüremkedik be. Nagyon sok fordulat nincs a sztoriban, de a palóc történetek körébe jól illik. Marakodipuszta egyébként létező település, Karancskeszi és Mihálygerge közt fekszik, közel az ország egyik legszebb víztározójához. Az ott élőknek természetesen semmi köze az itt leírtakhoz, jóravaló, istenfélő emberek.

Most, a Járvány harmadik évében (a 2009-es influenzapandémiáról van szó) valószínűleg megint nem lesz Könyvhét. Annak idején nagyon szerettem kijárni, mindig elköltöttem egy csomó pénzt, mindig megvettem a Szép verseket meg a Körképet (és persze nem olvastam el őket), mindig dühöngtem a tömeg és a meleg miatt. És egyszer valóban láttam egy családot, szegények voltak, vagyis nem jómódúak, de frissen vett könyveket cipeltek, és a kamaszfiú tényleg kikönyörgött még egy utolsó könyvre pénzt az anyjától, és láttam az anya meg az apa szemében, ahogy összenéztek utána, láttam azt  a gyönyörű örömöt, amitől rettenetesen meghatódtam. Most, ennyi évvel a keletkezése után újraolvasva, meglep a történet lezáratlansága, de aztán eszmbe jut, hogy a párhuzamos történetek kiegésztik egymást, hogy az, ami a főhőssel történik, az maga az Egyensúly. Érezni még egy jó adag Kurt Vonnegut hatást is, de ez vállalom.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik, és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó, lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

Gyermekkori rettegés forrása volt a svéd némafilm, "A halál kocsisa". Hosszú éjszakákon át hallottam az ágyban fekve annak az átkozott kocsinak a nyikorgását, mintha közeledne felém a sötétben. A neten megtekinthető. Most újranézve már persze inkább megmosolyogtató a mozi, de lássuk be, majd 100 éves filmről van szó...Nem mondanám, hogy ki kellett írnom magamból ezt a régi félelmet, mert ha őszinte vagyok, évtizedekig eszembe se jutott a film. Lettek persze új félelmek. Sokkal reálisabbak és kopárabbak, amelyekről nem lehet vagy nem szabad ilyen történeteket írni.

A héten, mikor ezt írtam, jött a hírt: meghalt Hazai Attila. 2012-őt írtunk. A hír olvastán eszembe jutott egy lány, akinek annak idején tetszett a Budapesti skizó, és el is vitatkozgattunk a regény erősségeiről, gyengéiről. A lánnyal együtt dolgoztam első budapesti munkahelyemen, egy telemarketinges cégnél. Ő magyar szakos volt, és verseket írt, az egyik tanára megdicsérte, komoly jövőt jósolt neki. Olvastam pár megjelent versét, valóban jók voltak. Tényleg. Két éve ismét összeakadtam ezzel a lánnyal egy piackutató cég hétvégi brainstormingjén. Igazából nekem csak rémlett az arca valahonnan, ő szólított meg, hogy én vagyok-e az, aki. Én voltam. Valami új édességnek kellett nevet találnunk azon a szombati napon. A lány elmondta, hogy elvégezte az egyetemet, azóta titkárnősködik meg asszisztenskedik, akkor épp munkát keresett. Kérdeztem, és az írás? És a versek? Megvonta vállát, és csak mosolygott. Ez az írás talán Hazai Attiláról meg erről a lányról szól.

Itt egy újabb történet, mely a Szár melletti hegyen játszódik, abban a világban, ahol Sztálint ártatlanul kivégezték. Az alapját én Danilo Kis-nél olvastam, ha jól emlékszem, ő dolgozta fel az efezusi alvók történetét. A barlang meg a mérges gázok Hicsiro Zarándokénekekéből való, és ugyanez persze ott van Sánta Sokan voltunkjában is.

 Ahogy itt írtam, kezdek beleszeretni az egyik teremtett valóságba. Azt hiszem, van benne annyi potenciál, hogy egy Sinistra körzet-szerű novellafüzérré nője ki magát. Persze az nem lenne jó, ha Bodor szolgai másolása válna belőle. Az én világom - mely nagyon hasonlít a mi valóságunkra, vagyis a mi valóságunk nyolcvanas éveire - a síkság és a hegy találkozásánál születik. A síkságon a régi civilizáció utolsó nyoma a Szár nevű vidéki város. Az ország többi részéről nem tudni semmit. A hegy, amely a Pécs fölé magasodó Mecsekre hasonlít, a városból és a mindent átíró háborúból menekülő családok lakhelye. Ezek az emberek nem tudnak elbújni a világégés emléke elől - az egyes történetek arról szólnának, hogy a háború minduntalan utánuk nyúl. Például az életre kelő félelmekkel a lenti történetben.

Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatomat. És itt most oldalakat lehetne írni arról, hogy mennyire eltalált a kilencvenes években a Bodor-féle Sinistra világ, de aki ismeri a műveit, az úgyis felfedezhet(ett már) áthallásokat a  szövegeimben, aki meg nem, annak sürgősen tennie kell e hiányosság ellen. Ezt a novellát is a Sinistra hangulata ihlette, de csavartam egyet rajta, egy párhuzamos világba vagy a nem túl távoli jövőbe rakva az eseményeket. Írás közben egyre inkább beleszerettem ebbe a letisztult és egyszerű civilizációba.