Novellák

Nem nekem, a barátnőjének mesélte még D. a betegség végén, hogy gyakorta már egy másik világban tartózkodik, ahol minden jó és szép. Nagy csalódás lehetett visszatérni ide. A mű eredeti címe "Új Walden" volt, de újraolvasva nem teljesen illik hozzá, hisz Thoreau-hoz kevés köze van az itt leírt transzformációnak. A végső átalakulás képe tudat alatt Bodor Ádám "Sinistra körzet"- éből jön, ott történik hasonló az első novellák egyikében az ezredessel. Mai szemmel a lezárás kissé sok, de azt hiszem, mégis kell ide, mert egyértelműsíti, hogy az egész történet csak egy megnyugtató allegória akar lenni arra a kérdésre, amit a dán királyfi is megfogalmazott.

Ebből a novellából valahogy a két szereplő bennem maradt, foglalkoztatott az elő- és utóéletük. Másrészt szerettem az írás hangulatát, ezt a sajátos egyensúlyt a mesebeli, a hardcore horror és a pornográf lehetőségek közt. Aztán valamikor újraolvastam, és megláttam benne a folytatás, a kibontás lehetőségét, főképp ami a lélek kimetszésének témáját illeti.

A narrátorral, nézőponttal való játék mindig érdekes, főképp ha zombi témához társul. Ezt nagyjából a The Walking Dead című sorozat második évadja környékén írtam, akkor még lelkesen vártam hetente az új epizódokat, most már azt se tudom, hányadik szezon fut. Akkoriban már elolvastam az összes részét képregény formátumban, nagyon tetszett, persze a sorozat nem ért fel hozzá, de valamennyire lekötött. Érdekes, hogy pár év alatt, na jó, egy évtized alatt hogy megváltozik az ízlés. Gyerekként meg voltam győződve, hogy világéletemben csak sci-fit fogok olvasni, egyszerűen nem érdekelt semmi más. Most jó, ha egyszer az évben kezembe veszek fantasztikus irodalmat. Mindezt nem nevezném fejlődésnek. Talán inkább olyaséle elközömbösödésről van szó, mint amin az írás főhőse keresztülmegy?

Hajnaltájt felriadtam, valamikor, és aztán jó sokáig nem tudtam elaludni. Akkor képződött meg bennem egy fáradt, rosszkedvű és csalódott feleség képe. Mondott egy mondatot, a lenti kezdőmondatot, amit szinte hallottam az éjszaki csendben. A részegségnek ez a definíciója már régen megfogalmazódott bennem - valami sajátos, dacos, tiltakozó és heroikus státusz, amiről nekem mindig Hajnóczy és "A halál kilovagolt Perzsiából" című kisregénye jut eszembe. Másnap reggel megírtam a nő történetének első másfél oldalát, de aztán nem tudtam folytatni, nem éreztem a ritmusát. Aztán tegnap reggel megjött, felbukkant bennem a kép, ahogy a nő becsukja a szemét, és hirtelen megváltozik körötte minden a konyhában - filmszerű, nagyon vizuális megoldás. Innen már gyorsan be tudtam fejezni, s csak remélem, hogy az elég közhelyes csattanóért kárpótol a felvezetés: egy rossz házasság látlelete.

Ez tulajdonképpen egy eredettörténet az ebben a novellában szereplő gonoszhoz. Az első másfél oldal könnyen megvolt, ott voltak a sátorban ezek a furcsa, féltörténelmi karakterek, aztán valahogy elapadt a dolog. Közben meg mindvégig a Hős című film járt  fejemben, aminek a csattanója ugye az, hogy miképp akarja megölni az uralkodót az, akiről nem is sejtettük. De én nem akartam ezt a sztorit újrázni. Helyette elvittem a lovecrafti irányba, hogy onnan aztán visszakanyarodjunk egy nagyon is egyszerű megoldáshoz.

Könnyed, de hosszabb vámpírtörténet több részben. A jazz, jó öreg, old school jazz járt a fülemben, miközben írtam. Forróság, Las Vegas külvárosa, egy szerencsétlen fekete díler és a halott lány a kádban - így vágunk bele.

A legrémisztőbb hír, amit hallani szoktunk. Nincs értelme, nem tudni az okát, az előzményét - csak a brutális, kegyetlen végkifejletet ismerjük. Elképzelhetetlenek az utolsó percek, a döbbenet, a félelem, az árulás érzete. A modern lélektan próbál magyarázatot adni rá, de ezek az elbeszélések mindig hiányosak, töredékesek. King Ragyogása azért is nagyszerű mű, mert egy külső tényezőt emel be a ebbe a magyarázatstruktúrába. Valószínű, hogy az esetek többsége valóban lelki/pszichológiai eredetű. Az is lehet, hogy mindenkibe bele van kódolva egy féktelen, ősi, vad erő, mely képes a mindent elpusztító végső tettre. Ez az állapot ott vár, mélyen a lélekben, csak az alkalmat lesi, a személyiség összeomlását, hogy kitörjön.

Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos, ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...

Korai, nagyon rövid és egyszerű karácsonyi történet minimalista stílusban.