Novellák

Ez a történet elkerülhetetlen ebben a füzérben. És persze azért is szükségszerű, mert a város és szülöttének viszonya némiképp...ambivalens. A teljes értelmezéshez ajánlott elolvasni az előzményeket. 

Iskolai fogalmazás formájában előadott rövid húsvéti történet jóscsontokról, a bokorból előmerészkedő fenyegetésről és egy valaha nagyon csinos lányról, akit a fiúk meg akarnak locsolni 1991-ben.

A kilencvenes években, sőt, még kétezer elején is gyakran jártam az S.-i könyvtárba. Talán már írtam erről itt korábban. A műanyag vödrökről, melyeket eső esetén kiraktak  folyosókra. Az unott és mégis büszke, kérdésekre valami sértett öntudattal válaszoló könyvtárosokról. A használtruha-vásárokról az előtérben. A por és az öreg papír szagáról, utóbbi máig az egyik legkellemesebb dolog számomra a világon. A rengeteg kikölcsönzött és soha el nem olvasott könyvről. A papírkártyás katalógusról, mely ma, mikor a Kindle könyvolvasón akár a könyvtár egész szépirodalmi állománya rajta lehet, őskorinak, nevetségesnek és meghatóan naivnak tűnik. Szóval ez volt számomra a könyvtár, de ez a történet nem a könyvtárról szól, hanem arról a szereplőről, aki itt bukkant fel először.

Tényleg ott volt. Felmentem S.-ből K. felé a közúton.Aztán lekanyarodtam balra, a földútra. Elég hosszant haladtam az erdőben,végül letértem egy halványabban látszódó ösvényre. Előbb a sziklákat láttam meg, aztán a virág pirosát. Leszálltam a motorról, körbejártam a helyet. Csönd volt, nagyon nagy csönd. És valami kényelmetlen érzés szállt meg - talán csak beképzeltem, talán a  fantáziám indult be. Nem maradtam sokáig. Féltem, nem indul majd el a motor, de nem történt semmi furcsa. Csak a virág. Máig nem tudom, ki és miért rakta oda, az erdő közepére, a magányos szirtre. 

Ismét egy gyerekkorba visszatekintő történet, a nyomtalanul elfolyó életről, a nyolcvanas években mindig hulló esőről, az őrsökről és a rajokról és az öregségről meg arról, hogy talán ki lehet cselezni a halált. 

A Salgótarjánhoz kapcsolódó ciklus ezekből a nosztalgikus történetekből nőtte ki magát. Úgy vélem, az E/1, gyerekkori, kamaszkori énre visszatekintő, csalódott, rezignált és némiképp bölcs narrátor hangja az, amelyik a leginkább működik a horrorban. Ebben az elbeszélőben kettős veszteség munkál, egyrészt a gyerekkori idillt, a "még minden lehet" érzését adta fel felnőttkorára, másrészt történt vele valami szörnyűség annak idején, ami természtesen elrontotta az egész jövőjét. Egyszerűbbe megfogalmazva, az ilyen típusú horror azt is mondja, hogy már önmagába az, hogy az ember felnő, megöregszik, és lassan rájön arra, hogy egyszer elmúlik, már önmagában ez egy olyan rémisztő dolog, hogy emellett a valódi szörnyek jelentette fenyegetés eltörpül. 

Nehéz dolog az írás, erre csak hosszabb szünet után jön rá az ember. Nem mintha nem gyakorolnám folyton, minden nap, szabályzatokat, marketing anyagokat készítve - de ez persze más. Szerintem minden fikciós szövegben felad vagy kiad magából valamit a szerző. Míg el nem fogy ő maga is, és nem marad más, csak az üresség. Ezt az ürességet éreztem '12 októberében. Kérdés, azóta beszivárgott-e valami a helyére.

A Járványügyi álmok novelláskötetem egyik erősebb írása, viszonylag hosszú. A kezdőjelenetet, és benne a lány sorsát a mai napig jó szövegegységnek tartom. Van ebben az írásban egy olyan "mégis morál", heroikus vonás, amely az olvasónak először Mikszáth "Az a Pogány Filcsik" című novellájából lehet ismerős. Kamaszként nem értékeltem sokra azt a szöveget, de miután elmúltam harminc, és elkezdtem Mikszáthot tanítani, minduntalan szíven ütött a főszreplő karakterének kettősége, és a gyönyörű ív, amibe a végén Mikszáth felemeli a figurát. Valami ilyesmit akartam itt is, de persze teljesen más környezetben, eszközökkel és stílusban.

Akkoriban olvastam King eléggé felületes életrajzát (Kísértetszív), és elrémített, hogy ő mennyi időt belerakott az életéből ebbe az életműbe. Azokban a napokban betegen feküdtem az ágyban, és volt időm egondolkozni, mi lenne, ha minden nap ilyen lenne, nem lenne az iroda, meg a délelőtti kávézás, meg az ebéd, meg a reggeli kelés, esti villamosozás - hanem egész nap csak az írás lenne az egyedüli program, előttem azzal a szigorúan meghatározott kvótával, ami lehet, hogy sz**t se ér majd, mikorra az utolsó szó a  gépbe kerül. Úgy éreztem, nem biztos, hogy menne hosszú távon. Ennek már több éve.

Éveken át úgy elemeztem a gyerekekkel a Bede Anna tartozását mint kísértetnovellát. Az írás szerintem igazából a távol lévő halottról szól, aki még a túlvilágról is hatást gyakorol az élők világára. Adta magát az ötlet, hogy ezt a motívumot/hatást továbbgondoljam, egy kicsit sarkítsam. Így jött a lenti történet. Mikszáth mint horroríró? - nem egészen, mert nem a Péterek nemzedéke, vagy a kilencvenes évekbeli Mikszáth-kultusz nyomán indultam el. Nem akarok Mikszáth modorában, posztmodernizálva az öreg palócot, mikszáthoskodva, álpalócoskodva írni. Egyszerűen a szituációt gondoltam újra, a saját nyelvemen elbeszélve - de tény, hogy a szöveg nyomokban Mikszáthot is tartalmaz.