Novellák

Könnyed, de hosszabb vámpírtörténet több részben. A jazz, jó öreg, old school jazz járt a fülemben, miközben írtam. Forróság, Las Vegas külvárosa, egy szerencsétlen fekete díler és a halott lány a kádban - így vágunk bele.

A legrémisztőbb hír, amit hallani szoktunk. Nincs értelme, nem tudni az okát, az előzményét - csak a brutális, kegyetlen végkifejletet ismerjük. Elképzelhetetlenek az utolsó percek, a döbbenet, a félelem, az árulás érzete. A modern lélektan próbál magyarázatot adni rá, de ezek az elbeszélések mindig hiányosak, töredékesek. King Ragyogása azért is nagyszerű mű, mert egy külső tényezőt emel be a ebbe a magyarázatstruktúrába. Valószínű, hogy az esetek többsége valóban lelki/pszichológiai eredetű. Az is lehet, hogy mindenkibe bele van kódolva egy féktelen, ősi, vad erő, mely képes a mindent elpusztító végső tettre. Ez az állapot ott vár, mélyen a lélekben, csak az alkalmat lesi, a személyiség összeomlását, hogy kitörjön.

Ahol felnőttem, van egy elhagyatott ház. Csupa dudva és gaz az udvara. A redőny lehúzva, a falak...meg úgy minden, kopott, omladozó. Látszik, nagyon rég nem  járt benne senki. A házat tulajdonló családban volt régebben egy öngyilkosság. Aztán a családtagok szétszéledtek - ki erre, ki arra, nem tudunk róluk semmit, nem tudjuk, miért nem járnak már a házba. Ahogy a múltkor elnéztem ezt a nagyon szomorú látványt, tudtam, hogy meg kell írnom belőle valami. A lenti idézet meg kamaszkorom egyik túlértékelt könyvének mottója: Peter Strub - Ajtó nélküli ház.

Azt hiszem, hogy az írás meg úgy általában az "alkotás", vagyis a dolgokkal való igényes szöszölés mindig is áldozattal jár. Ezt az áldozatot próbáltam megjeleníteni az alábbiakban. Az áldozatot mindig a hozzánk közel álló személyek hozzák. A írásban van egy másféle, jóval brutálisabb áldozat is - ez azonban inkább egyfajta múzsaértelmezés. Valakinél olvastam, hogy írni úgy kell, hogy konkrét személynek készítjük a dolgot, hogy mindig valakinek szánjuk a sztorit, akkor lesz ereje, lendülete, és akkor lesz nekünk pontos képünk arról, hogy mit akarunk elérni az írással. Nos, ezt a gondolatot formáltam egy kissé át a második áldozatnál. Fontos észrevenni, hogy a múlt és jelen idejű narráció a napló olvasásának pillanatában vált. Talán nem hoztam ki elég plasztikusan, de a lényeg nem az, hogy mi történik a padlásszobában - hanem inkább az, hogy hol is van ez a padlásszoba valójában...

Korai, nagyon rövid és egyszerű karácsonyi történet minimalista stílusban.

A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

Ez a történet is egy képből fakadt: valaki lát egy mereven álló, furcsa alakot, egy árnyat, aki/ami igazából a közelgő világvége első jele. Szóval ez a zavaró momentum, mely olyan, mintha csak a szemünk sarkából látnánk, ez lett volna a történet egy mellékszála, amely mellett halad egy másik, a mindennapi életből ismerős jelenet. A kettő végül egybeérne, az alak, a furcsa jelenés belépne a hétköznapiságba - és azonnal megváltoztatná azt. Azt hiszem, itt ez a momentum a legfontosabb - hogy az egyedi berobbanjon vagy csak beleivódjon az általánosba, szóval ezt kell elkapni, jól megcsinálni. A csatolt példában nem sikerült száz százalékosan, valószínűleg a terjedelem miatt. Jóval hosszabban kellett volna kibontakoztatni a főhős életének válságát, hogy aztán mintegy meglepő fordultként, a végén épp csak felvillanjon a terror. Elgondoltam korábban egy regényt, melyben teljesen hétköznapi, mondhatni unalmas események peregnek, majd az utolsó ötven oldalon történik valami riasztó és döbbenetes, de ennek végigmeséléséhez már nincs bátorsága a műnek, és ez a fajta befejezetlenség lenne a horror igazi veleje.

Ismét a Járványügyi álmok című novelláskötetből rakok fel egy tízoldalas anyagot. Valamennyi önéletrajziság van benne, aki valaha dolgozott ügyfélszolgálaton, talán rá fog ismerni néhány általános érvényű megállapításra, igazságra. A cím hangzását Faulknertől vettem (akit egyébként - ahogy öregszem - egyre nagyobb írónak tartok), a hangulata, és a kezdés pedig egy film noiros moziból lett kölcsönözve. Ez a novella tulajdonképpen egy eredettörténet, a "honnan származik a fertőzés?" kérdéskörre adott irodalmi válasz. Annak idején, az ügyfélszolgálaton valóban elég sok feszültséget generáló szituáció volt, már ha az ember komolyan vette az ilyesmit. Sajnos én negyvenöt éves koromig mindig mindent komolyan vettem: a hivatást, az erkölcsöt, a morált, az irodalmat, a szüleimet, a szerelemt, a barátságot. Emiatt persze időnként fájt a szívem. Ilyen egyszerű ez.

Lassú világszétbomlás, atomizálódó emberiség, valami nagy-nagy vész, melyre csak az utolsó bekezdésekben találni magyarázatot. Elárvult gyerek, vándorlás észak felé, a Mátra, a hegyek, mint a menedék szimbólumai. Ezekből lett a lenti írás, amelyen a kelleténél is jobban látszik, hogy annak idején Térey verses regényét, a Protokollt olvastam.

Nem vagyok benne biztos, hogy nem írták már meg a témát, bár én csak áttételesen ismerem a feldolgozását. Semmi különös kis szöveg, egy gondolatfutam végigvezetve, szép lassan beadagolva. Közben azért minduntalan ott járt a fejemben a Martyrs utolsó fél órája is. Azt hiszem, ez a francia horror a legnyomasztóbb, -gonoszabb film amit valaha láttam.