Novellák

A dolog onnan indult, hogy akartam írni egy történetet egy zombi szemszögéből. Igazából a csattanó lett volna az, hogy a narrátor - aki egyébként némiképp emberinek is tekinthető észrevételeket tesz - igazából egy halott. Aztán valahogy elkanyarodtam efelé a történet felé, ami sokkal inkább egy "azután" jellegű dolog: már túl vagyunk mindenen, minden szörnyűségen, de valami nem stimmel, a világ már nem ugyanaz, és a fenyegetés folyamatosan jelen van, minden árnyékban, falmélyedésben veszély leselkedik.

Ez a történet is egy képből fakadt: valaki lát egy mereven álló, furcsa alakot, egy árnyat, aki/ami igazából a közelgő világvége első jele. Szóval ez a zavaró momentum, mely olyan, mintha csak a szemünk sarkából látnánk, ez lett volna a történet egy mellékszála, amely mellett halad egy másik, a mindennapi életből ismerős jelenet. A kettő végül egybeérne, az alak, a furcsa jelenés belépne a hétköznapiságba - és azonnal megváltoztatná azt. Azt hiszem, itt ez a momentum a legfontosabb - hogy az egyedi berobbanjon vagy csak beleivódjon az általánosba, szóval ezt kell elkapni, jól megcsinálni. A csatolt példában nem sikerült száz százalékosan, valószínűleg a terjedelem miatt. Jóval hosszabban kellett volna kibontakoztatni a főhős életének válságát, hogy aztán mintegy meglepő fordultként, a végén épp csak felvillanjon a terror. Elgondoltam korábban egy regényt, melyben teljesen hétköznapi, mondhatni unalmas események peregnek, majd az utolsó ötven oldalon történik valami riasztó és döbbenetes, de ennek végigmeséléséhez már nincs bátorsága a műnek, és ez a fajta befejezetlenség lenne a horror igazi veleje.

Ismét a Járványügyi álmok című novelláskötetből rakok fel egy tízoldalas anyagot. Valamennyi önéletrajziság van benne, aki valaha dolgozott ügyfélszolgálaton, talán rá fog ismerni néhány általános érvényű megállapításra, igazságra. A cím hangzását Faulknertől vettem (akit egyébként - ahogy öregszem - egyre nagyobb írónak tartok), a hangulata, és a kezdés pedig egy film noiros moziból lett kölcsönözve. Ez a novella tulajdonképpen egy eredettörténet, a "honnan származik a fertőzés?" kérdéskörre adott irodalmi válasz. Annak idején, az ügyfélszolgálaton valóban elég sok feszültséget generáló szituáció volt, már ha az ember komolyan vette az ilyesmit. Sajnos én negyvenöt éves koromig mindig mindent komolyan vettem: a hivatást, az erkölcsöt, a morált, az irodalmat, a szüleimet, a szerelemt, a barátságot. Emiatt persze időnként fájt a szívem. Ilyen egyszerű ez.

Lassú világszétbomlás, atomizálódó emberiség, valami nagy-nagy vész, melyre csak az utolsó bekezdésekben találni magyarázatot. Elárvult gyerek, vándorlás észak felé, a Mátra, a hegyek, mint a menedék szimbólumai. Ezekből lett a lenti írás, amelyen a kelleténél is jobban látszik, hogy annak idején Térey verses regényét, a Protokollt olvastam.

Nem vagyok benne biztos, hogy nem írták már meg a témát, bár én csak áttételesen ismerem a feldolgozását. Semmi különös kis szöveg, egy gondolatfutam végigvezetve, szép lassan beadagolva. Közben azért minduntalan ott járt a fejemben a Martyrs utolsó fél órája is. Azt hiszem, ez a francia horror a legnyomasztóbb, -gonoszabb film amit valaha láttam.  

Az alapötlet egyszerű volt: néhány fegyvermániás Harmadik Birodalom-fan a budai Várba, a Hadtörténeti Múzeumbam barikádozza el magát a világot elárasztó zombik ellen. Aztán persze lehet, mégsem erről van szó.

Fegyvermániás vagyok, voltam, régebben kardokat vásároltam, most már persze alábbhagyott a dolog. Ez az egyik ihlető, innen a kézifegyverek plasztikus leírása. A másik pedig egy évekkel ezelőtti látogatás a Hadtörténeti Múzeumban. Azt hiszem, ott kezdett el motoszkálni bennem az idióta kérdés, hogy a zombifilmek szereplői miért nem menekülnek egy ilyen helyre? Ezekből jött össze az írás, megtoldva egy nem éppen romantikus viszony bemutatásával. Bár olyan, mintha a történet komolyan venné magát, szerintem mégis könnyedén fogyasztható a maga kissé hosszabb terjedelmében is.

A Járványügyi álmok című novelláskötetem egyik darabja. Érdemesnek tartottam külön is publikálni. Világvége történet, ami újdonság benne, az az, hogy a fertőzés nem mindenkit változtat vérengző gyilkossá, vannak, akik valamiféle öntudatlan, békés, katatón állapotba kerülnek (vagy menekülnek a világ borzalma elől). Tulajdonképp korábbi - jobbára elromlott - életüket cserélik le erre a felelősség, érzelmek és indulatok nélküli létezésre.

Valami elképesztően furcsa volt, amikor a Kick/ass-ben Nicholas Cage lelőtte a saját lányát. Meg persze a filmben ábrázolt végletes gyermeki brutalitás is. Azóta tűnődtem a lány karakterén, majd megszületett az alábbi dolog, ami persze megint teljesen másfelé ment el. Az egész jelenet olyan típusú képből fakad, mint amikor egy párbeszédet egy filmben csak a beszélgetőkre fókuszálva vesznek fel. Mögöttük, köröttük mocorognak a statiszták, de igazából nem látni őket élesen vagy pontosan, legfeljebb csak sejteni lehet körvonalaikat. Ehhez jön még az, amit a katonai sorozóbizottság, majd később a városi kórház pszichiáterének meséltem - egész hitelesen, mert végül is alkalmatlannak minősítettek a sorkatonai szolgálat tekintetében. Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, és mennek el melletted az emberek, a járókelők, és egyszer csak hirtelen megfordulsz, és azt látod, hogy aki elhaladt melletted, az megállt, és visszafordulva téged bámul mozdulatlanul, mereven.

Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni: azon a hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.