Novellák

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezeröt körül csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik. A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak azok. 

Az elvetélt, kiforratlan és soha semmire nem jutó kamaszzenekarok emlékére.Nem is tudjátok, mennyire hasonlítotok az írókhoz.

Falun mindig is féltek az emberek, de ötven-száz éve sokkal jobban, mint manapság. Hallottam történeteket, hogy a Belphegor sorozat milyen elementáris hatást gyakorolt a korabeli tévénézőkre, de ha még régebbi időkre tekintünk, a szorosan egymás mellé épített házak, a rossz végű mesék, a babonák, a képzelt lények a Tüzesembertől a bánya mélyén lakó Kis Emberig - mind egy ősi rettegés jelei lehetnek. A való és a képzelt világ határai egybecsúsztak, és ez a tisztázatlanság jellemező volt a névadásra is. Ki tudná például leírni a "kókó", a palóc boogeyman külsejét? Az "éjjeli nyomás", az álmodó mellkasára telepedő fullasztó lény árnyalakja egybemossa a merev tudományosság succubusát és incubusát, és igazából nem tudni, ki vagy mi ő. És ugyanez vonatkozik az írás tárgyára, a giringyre, mely lehet görény, patkány vagy róka is - mindenesetre maga a megfoghatatlan rablógyilkos, tyúkok éjjeli mészárosa. Vagy még több is annál...

Ez most egy áltörténelmi sztori. Még 2007-es, két pályázatra is elküldtem, nem nyert semmit. Akkoriban még semmit nem tudtunk a Trónok harcáról, de érzek némi rokonságot, noha itt alapvetően egy keleti birodalom belharca indukálja a cselvetések sorozatát. Főképp a bérgyilkos alakjában rejlő lehetőségeket, illetve a tánc, a szexualitás és a gyilkolás összefonódását szeretem benne. Azt hiszem, hogy a hangok, mozdulatok, gondolatok, melyek e három műveletet kísérik, nagyon hasonlíthatnak egymáshoz. Az ábrázolt világ ihletője talán - jó húsz év távlatából - a "Dűne" olvasmányélménye volt. A befejező utolsó mondat, illetve szituáció viszont minden reménytelensége ellenére az egyik kedvenc zárlatom.

A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg a császári uniformisokat...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beleolvadjon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. 

Egy végítélet sztori, melyben maga a Gonosz fel sem bukkan valójában. A történetet időben eltolt narrációs szintekkel próbáltam érdekesebbé tennni. A rövid, pergő mondatok sietős, hadarós szöveggé avatják az olvasatot. Annak idején, a kilencvenes évek elején egész komoly hisztéria volt állítólagos sátánista szekták és eltűnt lányok kapcsán. Persze, az egész felfújt médiahack volt, de a nép borzongva elcsámcsogott a dolgon. Az alábbi írásban felsejlik, hogy mi lenne, ha mindenki hirtelen megérezné, hogy a dolog, az apokalipszis tényleg elkezdődött. Az első menet a sátáné lesz, gondolom azért, hogy elváljon a búza az ocsútól - majd az uralkodását diadalmasan letöri Jézus második come back-je. Legalábbis így emlékszem Jánosra  és az apokalipszisre.

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki korábban egy francia vicomte nevét használtam az interneten), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében Kondornál). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák - például egy annak idején nagyon népszerű intézmény, a fénymásolószalon dolgozói.

Ezt Salinger halála után írtam, de azt hiszem, az alapötlet Borges Alefjéhez köthető. A halálhoz sok mindent nem lehet hozzátenni. Ez már csak így megy, míg itt leszünk, mi, élők. Ugyanakkor nagyon megérint, ha olyasvalaki távozik, akire íróként felnézek (Vonnegut, Eco, Esterházy - gyors leltár). Persze, a szövegeik tovább dolgoznak és működnek, és ez így van jól. Salingernél némiképp problematikus volt a személyiség, legalábbis a Maynard-könyvből ez derül ki, ám mi, igazi olvasók nyilván ösztönösen leválasztjuk a hétköznapi embert a teremtőről - biztos, ami biztos alapon. Az írás végét újraolvasás után ki kellett javítonom: túl semlegesre sikerült annak idjeén. Ez a változat sokkal gonoszabb lett.

Mindig kedveltem az áltörténelmi, historizáló elbeszéléseket. Voltakép az egész történelmi múlt olyan, mint egy csodás novellaalapanyag, melynek tényeit szabadon variálhatjuk, kényünk kedvünk szerint felhasználva saját fikciós világunk építéséhez.

Az ihlető hely egy szálló volt, mely a tiszacsegei Vay-kastélyban működött a 2010 körüli években, meglehetősen szeszélyes színvonalon. Egy különös, zavaros nyárvégi éjszakát töltve a majdnem üres épületben, megéreztem azt, micsoda erő és lehetőség rejlik az ilyen ősöreg helyekben. Úgy vélem, megfelelő lelkiállapotban félelemként is átélhető e tapasztalat. Persze az egészet elhoztam onnan, a Hortobágyról, mert én inkább az Ipoly melletti tájban tudom elképzelni ezt a történetet, ott, ahol Észak hatása igazán belemar az emberbe. 

2010-ben, mikor ez az írás született, ezt írtam bevezetőként: "Talán elmondhatjuk, hogy ezt az influenzás apokalipszist is megúsztuk, ahogy az összes korábbi pandémiás riogatást az elmúlt években." A madárinfluenzára gondoltam, melynek kapcsán annak idején nagyon komoly intézkedések születtek, de nem lett belőle nagyobb baj. Akkor még nem is sejtettük, hogy mit hoz majd 10 évvel később a 2020-as esztendő.

Az sztorim egy élőhalott járvány után játszódik, alapját, a "vasba bújt ember"-t feldolgoztam már egy helyütt, a "Járványügyi álmok" című novelláskötetem egy darabjában ("A hős").