Novellák

Ez a palóc horror régi dolog számomra. Még Mikszáth kapcsán jött elő bennem, hogy valamiképp végig lehetne járni azt, amit ő csak elkezdett a "Jó palócok"-ban. Ott csupán sejtetésként, színezőelemként jelenik meg a természetfeletti, de nem kap hangsúlyos szerepet. Ezért éreztem mindig valamiféle hiányérzetet mondjuk a Bede Anna elolvasása után...Így aztán logikusan jött a gondolat, hogy palócként, és úgy is, mint aki gyermekkorát a palóc vidék szívében tölötte, újra kellene írni a "Jó palócok"-at, vagy még inkább: megírni horrorként, csak a természetfölöttire fókuszálva. Így született meg a palóc mitológia ciklus.

Ez egy olyan kísértethistória, amiben rendhagyó a fenyegetés jellege. A csattanó vezérelte történet egyetlen újdonsága az a magyarázat, ami a kísértet eredetéről szól. Sokszor tűnődöm azon, hogy ha léteznek szellemek, akkor miért lennének törvényszerűen rosszindulatúak? Mi van, ha egyfajta figyelmeztető, kényszerítő erőként tevékenykednek, mellyel jobb útra akarnak minket téríteni, vagyis elirányítani minket a végzetünk elől. Az ember sokszor félreérti a számára új és ismeretlen dolgokat, nem lenne valószínűtlen, ha e tekintetben is tévednénk.  

Itt az alapötlet az, ami elviszi a történetet a hátán, a félig vicces, félig kínos katasztrófa, mely az emberiséget torz lények gyülekezetévé zülleszti. A bomba demokratikus: szépből csúnyát, csúnyából csúnyát csinál, más kérdés, hogy ki mihez kezd különös, új tulajdonságaival. Somoskőújfalu egyébként egy határmenti település, nagyon szép a környék, komolyabb hegyek hajolnak össze felette, persze maga a hely olyan, mintha a nyolcvanas években ragadt volna. Pont a nyolcvanas évekből ered az a fura érzés, az a bizalmatlanság, kellemetlen szorongás, ami megrohan, ha áthajtunk rajta - annak idején, amikor hazafelé jöttünk a szlovákaiai "bevásárlásból" mindig el kellett dugni a Losoncon vett téli csizmát meg az egyéb ruhaneműt, mert a határőrök folyamatosan kötözködtek a magyarokkal. Kisgyerek voltam, de ezek a kiszolgáltatottsággal átitatott szituációk nagyon sokat tanítottak nekem a hatalom természetéről.

Ebben a novellában benne van Baka István,a  méltatlanul korán elhalt író/költő csodás regénye "A kisfiú és a vámpírok". Kamaszkoromban olvastam először egy koranyári délután, a házunk lépcsőjén, napfényben - de beleborzongtam már az első oldalaiba. A sztori halottak napi temetőlátogatással nyit, majd átfordul egy vámpírkóros történetbe, megrajzolva egy kisváros teljes pusztulását. Mindez egy alternatív történelmi korban játszódik, egy nagyon ismerős, ám még épp kellőképpen furcsa világban. A rendszerváltás tájékán izgalmas és megdöbbentő volt magyar író tollából ilyesmit olvasni.

Ez a történet a szeretetről és a veszteségről szól. Nagyon kevés ember van, aki e kettő kombincióját nem éli át életében. Alapvetően irigyelhetnénk őket, de a nagy - tragikus - művészet alapja is e kettőben rejlik, ezeknek a megtapasztalásában, és abban a felismerésben, hogy soha, semmi nem lesz már ugyanolyan azután, ha egyik vagy másik bekövetkezik.

Nálam, az igazán jó ötletek véletlenszerűen jutnak eszembe. Általában séta közben vagy reggel vagy nagy fizikai erőkifejtés után. Ezek valójában csak novellacsírák, lehetőségek, alapszituációk. Napok, hetek, míg megtelnek tartalommal, köréjük épül egy világ, pár jellegzetes karakter, stílus, az elbeszélés technikája. Utóbbi persze főképp az írás közben finomodik. Időhiány miatt a formába öntés kétszer két hétvégi, lehetőleg reggeli órára korlátozódik. Szombat reggel megcsinálom a nagyját, vasárnap reggel tisztázom, finomítom. Megfigyeltem, hogy tizenkettő után, főképp pedig este igazán jó szöveg már nem jön létre. A korai órákban valahogy sokkal eredményesebben működik az írói elme, dinamikusabb, és könnyebben képes létrehozni valami frisset és érdekeset. 

A legfélelmetesebb dolog egy hozzánk közel álló valakinek az árulása. Olyan, mintha az illető átváltozna, eltorzulna, hirtelen idegen, szörnyszerű teremtménnyé válna. Egyszerűbb esete minden szakítás, ahol a szeretett lény egy rideg és közömbös ismeretlenné alakul át pár nap leforgása alatt. Kisgyermekként emlékszem olyasfajta szorongásra, amely a szüleimmel, nagyszüleimmel volt kapcsolatos. Nyilván valamiféle szeparációs félelemverzió lehetett. Gyakorta gondoltam azt, hogy titkot, sötét igazságot rejtegetnek, nem azok, akiknek mutatják magukat, képesek átváltozni valami elmondhatatlanná. Az ilyen típusú félelemet materializáltam az alábbiakban, egy lehetséges kifutással.  

Van jó pár olyan írásom, mely egy alternatív múltban játszódik, ahol a szovjet államkapitalizmusok sorsa nem végződött 89-ben. Ezekben a világokban aztán a valóság törvényei felfüggesztődnek, a különös, rémisztő jelenségek mindennapossá válnak. A most következő is ilyen, egyetlen, nagyon egyszerű ötletre épülő mese egy fiúról, aki visszakapja halottnak hitt apját - de nem úgy, ahogy szeretné.

A fizikai támadások véres bemutatása járatta le a horrort. Amikor a narráció a rettegő áldozat lelki jelenségeinek leírására, a testi tortúra bemutatására szorítkozik - az e kategória legalja. Azt hiszem, itt is igaz, ami a filmes műfajban alapkövetelmény: mutasd, ne mondd. Valósítsd meg az érzelmi hatást, de ne statikus ábrázolási eszközökkel, hanem sejtetéssel, alapos építkezéssel, egy-egy meglepő fordulattal. Ez a nehéz, és itt válna el az irodalom a ponyvától.A lentiekben nagyon nem foglalkoztam azzal, hogy mikor és hogyan történik meg a testrabló inplantálása. A lényeg az volt, hogy a történet kifusson egy abszurd pontig, mely a támadás megfogalmazásában realizálódik. Az utolsó két mondat felé tart a szöveg, de azok is csak utalásszerűen foglalkoznak a katasztrófával.

Hogy jön az alábbi - halálból visszatérős - sztoriba a nyolcvanas évek? Nem tudom, legfeljebb sejtem. Egyrészt ez még jobbára a naivitás és az ártatlanság kora volt. Mindenféle furcsa, rejtelmes dolog várakozott odakinn a világban. Fogalmunk sem volt például a horrorról, mint olyanról, mert tiltott műfajnak számított (kis kitérő: első, rendszerváltozás utáni nagyköltségvetésű horrorfilmes tervünk a Katapulttal ugyanezen ok miatt esett kútba. A filmtörvény, és a nagyhatalmú MMK a pornó mellé sorolja, és tiltottnak minősíti a horrort. Buta, buta döntéshozók, kik pont ezekben az elátkozott nyolcvanas években szocializálódtak...). Reveláció volt egy-egy beszüremkedő alkotás, mű, mint például számomra E.M. Floyd Másvilágról jött gyilkos című regénye. Kiváló sci-fi/horror, a rákról, a halálról és az életről - csak ajánlani tudom.

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), az adta az alapötletet. Nekem itt, a Kárpát-medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék.