Novellák

A legfélelmetesebb dolog egy hozzánk közel álló valakinek az árulása. Olyan, mintha az illető átváltozna, eltorzulna, hirtelen idegen, szörnyszerű teremtménnyé válna. Egyszerűbb esete minden szakítás, ahol a szeretett lény egy rideg és közömbös ismeretlenné alakul át pár nap leforgása alatt. Kisgyermekként emlékszem olyasfajta szorongásra, amely a szüleimmel, nagyszüleimmel volt kapcsolatos. Nyilván valamiféle szeparációs félelemverzió lehetett. Gyakorta gondoltam azt, hogy titkot, sötét igazságot rejtegetnek, nem azok, akiknek mutatják magukat, képesek átváltozni valami elmondhatatlanná. Az ilyen típusú félelemet materializáltam az alábbiakban, egy lehetséges kifutással.  

Van jó pár olyan írásom, mely egy alternatív múltban játszódik, ahol a szovjet államkapitalizmusok sorsa nem végződött 89-ben. Ezekben a világokban aztán a valóság törvényei felfüggesztődnek, a különös, rémisztő jelenségek mindennapossá válnak. A most következő is ilyen, egyetlen, nagyon egyszerű ötletre épülő mese egy fiúról, aki visszakapja halottnak hitt apját - de nem úgy, ahogy szeretné.

A fizikai támadások véres bemutatása járatta le a horrort. Amikor a narráció a rettegő áldozat lelki jelenségeinek leírására, a testi tortúra bemutatására szorítkozik - az e kategória legalja. Azt hiszem, itt is igaz, ami a filmes műfajban alapkövetelmény: mutasd, ne mondd. Valósítsd meg az érzelmi hatást, de ne statikus ábrázolási eszközökkel, hanem sejtetéssel, alapos építkezéssel, egy-egy meglepő fordulattal. Ez a nehéz, és itt válna el az irodalom a ponyvától.A lentiekben nagyon nem foglalkoztam azzal, hogy mikor és hogyan történik meg a testrabló inplantálása. A lényeg az volt, hogy a történet kifusson egy abszurd pontig, mely a támadás megfogalmazásában realizálódik. Az utolsó két mondat felé tart a szöveg, de azok is csak utalásszerűen foglalkoznak a katasztrófával.

Hogy jön az alábbi - halálból visszatérős - sztoriba a nyolcvanas évek? Nem tudom, legfeljebb sejtem. Egyrészt ez még jobbára a naivitás és az ártatlanság kora volt. Mindenféle furcsa, rejtelmes dolog várakozott odakinn a világban. Fogalmunk sem volt például a horrorról, mint olyanról, mert tiltott műfajnak számított (kis kitérő: első, rendszerváltozás utáni nagyköltségvetésű horrorfilmes tervünk a Katapulttal ugyanezen ok miatt esett kútba. A filmtörvény, és a nagyhatalmú MMK a pornó mellé sorolja, és tiltottnak minősíti a horrort. Buta, buta döntéshozók, kik pont ezekben az elátkozott nyolcvanas években szocializálódtak...). Reveláció volt egy-egy beszüremkedő alkotás, mű, mint például számomra E.M. Floyd Másvilágról jött gyilkos című regénye. Kiváló sci-fi/horror, a rákról, a halálról és az életről - csak ajánlani tudom.

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), az adta az alapötletet. Nekem itt, a Kárpát-medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék.

Számomra a nyolcvanas évek egy része összeforrt a farkasember képével. Megjelent egy Metagalaktika, mely mindenféle toposzt felvonultatott. Az első harmadában találtam egy kitűnő farkasember rajzot. Kádár-kori naiv gyerekénem megdöbbent a lény brutális lehetőségén. Bevittem az iskolába, osztálytársaim persze körberajongtak. Aztán haza kellett mennem. Erdő mellett laktunk, egy nagy, fura zajokkal teli családi házban. Amint hazaértem, nekem kellett begyújtanom az alagsori kazánba. A helyiség ablaka alacsonyan volt, nagyjából egy állat marmagaságában. Ahányszor hátat fordítottam ennek az ablaknak, tudtam, hogy beles rajta. Rettegtem felmenni a sötét házba. Miután erőt véve magamon megtettem, elrejtőztem a kivilágított konyhában, elhúztam a függönyt, hogy ne lássam az erdőt, és próbáltam a házimra koncentrálni. Szörnyű, veszedelmes, riadt időszak volt az - a gyerekkorom.

Az egyik legjobb horrornovella King "Mumus"-a. Egyben a novella műfajának tökéletes szemléltetője, tanítani lehetne az iskolákban...Jó régen olvastam, azóta bennem volt, hogy megírom a magam változatát arra, mikor a pszichiáter - vagy a betege - valami szörnyűséggel szembesül egy rendelő díványán. Kettejük kapcsolatának fura intimitása, az összezártság, és az elmében zajló rémültes dolgok felderítése kitűnő táptalaja a horrornak. Az írásban többször említett Münchausen-szindrómáról orvosi sorozatokban gyakran hallani, de azért tisztázásul: betegség szimulálása figyelemfelketés céljából. Itt nem tényező, mert inkább a mániákus rajongó figurájához kapcsoltam a történet mozgatóerejét, aki azért lett mániákus rajongó, hogy...de erről már lentebb.

Kit hívnál a világvége közepén? Gondoltál már arra, amikor egy nagy esőben beszorultál autódba, és az ítéletidő egyre csak erősödött és erősödött, hogy ez valami más lesz? Krízishelyzetben biztos kívántad már - omolna össze minden...Pynchonnnak van egy kitűnő novellája, Entrópia címmel, ami csupán sejteti az alábbi történet magvát. Én valahogy így képzelem el minden dolgok végét: a rendszer elemeinek fokozatos kikapcsolásával. Mint amikor lelövöd az alkalmazásokat a gépeden, majd lehajtod a laptop fedelét. Nem lesz villámlás, tűzeső és vértenger - minden nagyon egyszerűvé és egyneművé válik, minden összeolvad azzá az apró kis eggyé, azzá a ponttá, amiből kiindult.

Azt hiszem, Lovecraft érdeme nem az írásaiban, hanem az általa teremtett világ lehetőségeiben rejlik. Mindabban, ami a szövegen túl kezdődik. Amit mögé gondolunk avagy érzünk. Persze ő is erre építi a stílust: a kimondhatatlanra, az értelmen túlira. Számomra a rendszerváltás körüli években King mellett ő volt a másik nagy idol, komoly segítség rémes kamaszkorom folyamán. Annak idején egyébként valóban kiadtak egy Necromoniconszerűséget BAZ megyei rajongók/írók. Állítólag olvashatalan volt.

Annak idején több filmes projekten is dolgoztam mint forgatókönyvíró. Ez már rég volt. Horrort akarunk csinálni, az első magyar horrorfilmet. A végső próbálozásunknak a lenti novella adta az egyik történetszálát/magvát. Ebben az országban jó sok embernek van sorkatonasággal kapcsolatos története. Úgy véltem, egy, a nyolcvanas években játszódó fekete-fehér hazai horror, mely valamiféle magányos katonai őrhelyhez kapcsolódna, jelentős réteget képes volna megérinteni már csak a nosztalgia miatt is, ráadásul kevés pénzből ki lehetne hozni. És iyen típusú mozi nem is nagyon készült még. Sajnos a Vajna-éra egyik véleményezője nagyon kedvezőtlen anyagot írt a beadott munkáról. Igen, mindennek már sok éve, azóta szegény Iván is elment.