Novellák

Kit hívnál a világvége közepén? Gondoltál már arra, amikor egy nagy esőben beszorultál autódba, és az ítéletidő egyre csak erősödött és erősödött, hogy ez valami más lesz? Krízishelyzetben biztos kívántad már - omolna össze minden...Pynchonnnak van egy kitűnő novellája, Entrópia címmel, ami csupán sejteti az alábbi történet magvát. Én valahogy így képzelem el minden dolgok végét: a rendszer elemeinek fokozatos kikapcsolásával. Mint amikor lelövöd az alkalmazásokat a gépeden, majd lehajtod a laptop fedelét. Nem lesz villámlás, tűzeső és vértenger - minden nagyon egyszerűvé és egyneművé válik, minden összeolvad azzá az apró kis eggyé, azzá a ponttá, amiből kiindult.

Azt hiszem, Lovecraft érdeme nem az írásaiban, hanem az általa teremtett világ lehetőségeiben rejlik. Mindabban, ami a szövegen túl kezdődik. Amit mögé gondolunk avagy érzünk. Persze ő is erre építi a stílust: a kimondhatatlanra, az értelmen túlira. Számomra a rendszerváltás körüli években King mellett ő volt a másik nagy idol, komoly segítség rémes kamaszkorom folyamán. Annak idején egyébként valóban kiadtak egy Necromoniconszerűséget BAZ megyei rajongók/írók. Állítólag olvashatalan volt.

Annak idején több filmes projekten is dolgoztam mint forgatókönyvíró. Ez már rég volt. Horrort akarunk csinálni, az első magyar horrorfilmet. A végső próbálozásunknak a lenti novella adta az egyik történetszálát/magvát. Ebben az országban jó sok embernek van sorkatonasággal kapcsolatos története. Úgy véltem, egy, a nyolcvanas években játszódó fekete-fehér hazai horror, mely valamiféle magányos katonai őrhelyhez kapcsolódna, jelentős réteget képes volna megérinteni már csak a nosztalgia miatt is, ráadásul kevés pénzből ki lehetne hozni. És iyen típusú mozi nem is nagyon készült még. Sajnos a Vajna-éra egyik véleményezője nagyon kedvezőtlen anyagot írt a beadott munkáról. Igen, mindennek már sok éve, azóta szegény Iván is elment.

Egy reggel láttam őket - futáshoz készülődő szakközepesek tornaórán, az út mentén. Amíg elértem a metróig, meglett az egész: a srác, aki pénzért befut egy kísértetházba, hogy onnan kihozzon valamit egy gyáva örökösnek. A futás dolgot sok helyen felhasználtam már, mert jól működik, egy csomó nagy film és fontos regény esetében erős támasza a kataratikus, általában lezáró cselekménysornak. Gyermekkorom egyik meghatározó vizuális élménye például, mikor a "Gallipoli" című film végén a törökök felé rohanó főhőst lelövik a géppuskások. Akkor értettem meg, hogy a futás és a halál mennyire közeli dolgok, és milyen szépen lehet kapcsolni e kettőt.

A Hamlet elején feltűnő szellem kapcsán felmerülhet egy olyan értelmezés, hogy ő tulajdonképp nem Hamlet apjának kísértete, hanem egy gonosz szellem, egy démon, aki romlásba dönti a királyfit. Az alábbi novella hasonló alapötletből indul ki. A másik probléma, amit megpróbáltam megoldani benne, az az, hogy milyen lehet egy aktív kísértet, aki bántani akarja az élőket. A legtöbb általam ismert kísértethistória csupán a vizuális ijesztgetésben merül ki - ám ezt a romantikában végérvényesen szétírták. Itt most azt vizsgálom meg, milyen lenne egy nem túl boldog házasság vége - túlvilági lezárásban.

Ennek az írásnak a hangulatát szeretem, és azt, hogy a rendszerváltáskori, vidéki, sci-fiért rajongó kamaszénem minden különössége benne van. Jaj, hogy mennyire fontos volt nekem a könyv, a kultúra egy végletesen kulturálatlan városban és közösségben! Szomorúan gondolok vissza akkori magányos önmagamra, akinek minden vágya volt, hogy valamiképp az írásai révén bekerüljön ebbe a kultúrális világba, ami persze ott, a világ egyik végén lehetetlennek tűnt. Gátlásos voltam és szégyenlős, és amikor végre rászántam magam arra, hogy elküldjem ide vagy oda a dolgaimat, vagy nem válaszoltak, vagy nem nem tetszett nekik. Később persze, már felnőttként kb. tucatnyi pályázaton nyertem, de ez már nem kárpótolta azt a meghatóan lelkes kamaszt.

"A Járványügyi álmok" című kötet (lásd az Antológia menüben) záró darabja. A kötetben minden történet egy fertőzés sújtotta, poszt-apokaliptikus Budapesten játszódik, ahol a hajdani lakosok egyik része bujkálni kényszerül a járványban megbetegedett másik rész elől. Itt, ebben az epilógusban már elhagytuk a fővárost, és a menekültek további, szomorú sorsa a téma.

Egy korai írás. Volt egy gyenge pillanatom, és elfaxoltam az ÉS-be(!). Pár nap múlva felhívtam az olvasószerkesztőt. Alapvetően nem volt elutasító...de. Felhívta a figyelmem pár hibára. Udariasan elbeszélgettünk, majd letettük. Azóta nem faxolok írást senkinek. Már faxot sem használ senki. A központozás némiképp nehézzé teszi az olvasását, hisz sok helyen összefolyik a narrátor belső monológja a lány szövegével, de úgy vélem, hogy kellő lendülettel olvasva nem megy az érthetőség kárára.

Mindig is érdekesnek találtam az a szituációt, amikor gonosz, kemény, sokat látott férfiak vagy nők igazi szörnyekkel akadnak össze. Az "Alkonyattól pirkadatig"-ban ez kiválóan működött, bár ott persze az egész elment egy vicces, könnyed irányba...Ebben a jelentben egy ilyen véletlen találkozást képzeltem el. Újraolvasva is úgy vélem, jól működnek a dialógusok, egészen pergő a beszéd - akkoriban még írtam forgatókönyveket.

Ellenőriztem, hogy McCarthy Úton című regényének filmváltozata 2009-es, rá egy évre jött ki a magyar fordítás. Nagyon erősen érezni a film hatását ebben az írásban. A narrációról pedig A könyvtolvaj jut eszembe, nagyjából az is korabeli. Amúgy a keletkezéstörténet a szokásos, kis magyar reality szépreményű íróknak: a Galaktika 2008-ban hirdette meg "Hőhatár" című pályázatát, igen szigorú megkötésekkel (pl. hatezer karakter) bonyolult regisztrációs eljárással. Decemberre ígértek az eredményhirdetést - a  többi néma csönd. Januárban küldtem egy érdeklődő emailt, mire jött a válasz, hogy nagyon elfoglaltak. Most utánaézve látom, nem nyertem.