Novellák

Egy reggel láttam őket - futáshoz készülődő szakközepesek tornaórán, az út mentén. Amíg elértem a metróig, meglett az egész: a srác, aki pénzért befut egy kísértetházba, hogy onnan kihozzon valamit egy gyáva örökösnek. A futás dolgot sok helyen felhasználtam már, mert jól működik, egy csomó nagy film és fontos regény esetében erős támasza a kataratikus, általában lezáró cselekménysornak. Gyermekkorom egyik meghatározó vizuális élménye például, mikor a "Gallipoli" című film végén a törökök felé rohanó főhőst lelövik a géppuskások. Akkor értettem meg, hogy a futás és a halál mennyire közeli dolgok, és milyen szépen lehet kapcsolni e kettőt.

A Hamlet elején feltűnő szellem kapcsán felmerülhet egy olyan értelmezés, hogy ő tulajdonképp nem Hamlet apjának kísértete, hanem egy gonosz szellem, egy démon, aki romlásba dönti a királyfit. Az alábbi novella hasonló alapötletből indul ki. A másik probléma, amit megpróbáltam megoldani benne, az az, hogy milyen lehet egy aktív kísértet, aki bántani akarja az élőket. A legtöbb általam ismert kísértethistória csupán a vizuális ijesztgetésben merül ki - ám ezt a romantikában végérvényesen szétírták. Itt most azt vizsgálom meg, milyen lenne egy nem túl boldog házasság vége - túlvilági lezárásban.

Ennek az írásnak a hangulatát szeretem, és azt, hogy a rendszerváltáskori, vidéki, sci-fiért rajongó kamaszénem minden különössége benne van. Jaj, hogy mennyire fontos volt nekem a könyv, a kultúra egy végletesen kulturálatlan városban és közösségben! Szomorúan gondolok vissza akkori magányos önmagamra, akinek minden vágya volt, hogy valamiképp az írásai révén bekerüljön ebbe a kultúrális világba, ami persze ott, a világ egyik végén lehetetlennek tűnt. Gátlásos voltam és szégyenlős, és amikor végre rászántam magam arra, hogy elküldjem ide vagy oda a dolgaimat, vagy nem válaszoltak, vagy nem nem tetszett nekik. Később persze, már felnőttként kb. tucatnyi pályázaton nyertem, de ez már nem kárpótolta azt a meghatóan lelkes kamaszt.

"A Járványügyi álmok" című kötet (lásd az Antológia menüben) záró darabja. A kötetben minden történet egy fertőzés sújtotta, poszt-apokaliptikus Budapesten játszódik, ahol a hajdani lakosok egyik része bujkálni kényszerül a járványban megbetegedett másik rész elől. Itt, ebben az epilógusban már elhagytuk a fővárost, és a menekültek további, szomorú sorsa a téma.

Egy korai írás. Volt egy gyenge pillanatom, és elfaxoltam az ÉS-be(!). Pár nap múlva felhívtam az olvasószerkesztőt. Alapvetően nem volt elutasító...de. Felhívta a figyelmem pár hibára. Udariasan elbeszélgettünk, majd letettük. Azóta nem faxolok írást senkinek. Már faxot sem használ senki. A központozás némiképp nehézzé teszi az olvasását, hisz sok helyen összefolyik a narrátor belső monológja a lány szövegével, de úgy vélem, hogy kellő lendülettel olvasva nem megy az érthetőség kárára.

Mindig is érdekesnek találtam az a szituációt, amikor gonosz, kemény, sokat látott férfiak vagy nők igazi szörnyekkel akadnak össze. Az "Alkonyattól pirkadatig"-ban ez kiválóan működött, bár ott persze az egész elment egy vicces, könnyed irányba...Ebben a jelentben egy ilyen véletlen találkozást képzeltem el. Újraolvasva is úgy vélem, jól működnek a dialógusok, egészen pergő a beszéd - akkoriban még írtam forgatókönyveket.

Ellenőriztem, hogy McCarthy Úton című regényének filmváltozata 2009-es, rá egy évre jött ki a magyar fordítás. Nagyon erősen érezni a film hatását ebben az írásban. A narrációról pedig A könyvtolvaj jut eszembe, nagyjából az is korabeli. Amúgy a keletkezéstörténet a szokásos, kis magyar reality szépreményű íróknak: a Galaktika 2008-ban hirdette meg "Hőhatár" című pályázatát, igen szigorú megkötésekkel (pl. hatezer karakter) bonyolult regisztrációs eljárással. Decemberre ígértek az eredményhirdetést - a  többi néma csönd. Januárban küldtem egy érdeklődő emailt, mire jött a válasz, hogy nagyon elfoglaltak. Most utánaézve látom, nem nyertem. 

Van itt némi Bodor Ádám-utánérzés, de nem annyira feltűnő. Aztán a befejezés alapján eszünkbe juthat egy annak idején népszerű horrorfilm franchise is. De egy csalódást keltő olvasmányélmény volt az írás fő inspirálója. Van úgy, hogy mást kapunk egy könyvtől, mint amit vártunk. Így voltam annak idején a Farkas az asztalnál című Burroughs könyvvel. Igazából nem volt semmi baj a művel, de valamiért teljesen másra számítottam, mint ami kikerekedett belőle. Talán főképp a zseniális cím miatt. Számomra ez a szószerkezet egyértelműen egy mesebeli szörnyűséget, baljós, kegyetlen kimenetelű családtörténetet sugall. Ezért írtam meg aztán az alábbi novellát - a saját olvasatomat.

Ez egy nagyon rövid és tömör írás.  Azért szeretem, mert bár a főhős nem követ el semmit, mégis visszataszítóbbnak tűnik, mint a valódi gyilkos. A Torza nevet más helyen is felhasználtam már. Nagyon fontosak a szövegben a képek, a felvillanó ábrák, kivágások. Ezek jó esetben rímelnek is - így a gyöngy a spermával, a halott, megerőszakolt teste a fiúk zuhanyjelentével, a balta pedig az ollóval. Azt hiszem Torza világa működőképesen rémísztő. Egyébként ismertem egy volt kollégiumi nevelőtanárt, mesélt a dologról ezt-azt. Gyötrelmesebb munkát nehezen tudok elképzelni.

Kordokumentum. 2008 szeptember környékén írtam, amikor kezdett tényleg komolyodni a helyzet. Emlékszem, volt egy nagy helyiség az irodaházban, ahonnan mindenkit kiköltöztettek. Nem tudtuk miért. Aztán kiderült, hogy egy új csoport alakul a gazdasági válság okozta hitelek bedőlése kapcsán. Pár hét múlva letévedtem arra a szintre, a hely tényleg akkora volt, mint egy kosárpálya. Elhűlve megálltam az ajtóban. A terem tele volt egyelőre üres asztalokkal. Rengeteg asztallal. A csoport alatt mi általában maximum 5-6 főt értettünk. Akkor értettem meg, hogy milyen nagy a baj, nem a bank szempontjából, mert az nem érdekelt, hanem hogy úgy általában. És persze nemsokára megkezdődtek a kirúgások is a cégnél, néha pont ott zajlott a dolog, ahol mi ültünk, a szomszéd irodában - jött a delikvens, bement, aztán kijött, és köszönés nélkül - néha sírva - elment. Így ment ezt 2008-ban.