Novellák

Itt az alapötlet az, ami elviszi a történetet a hátán, a félig vicces, félig kínos katasztrófa, mely az emberiséget torz lények gyülekezetévé zülleszti. A bomba demokratikus: szépből csúnyát, csúnyából csúnyát csinál, más kérdés, hogy ki mihez kezd különös, új tulajdonságaival. Somoskőújfalu egyébként egy határmenti település, nagyon szép a környék, komolyabb hegyek hajolnak össze felette, persze maga a hely olyan, mintha a nyolcvanas években ragadt volna. Pont a nyolcvanas évekből ered az a fura érzés, az a bizalmatlanság, kellemetlen szorongás, ami megrohan, ha áthajtunk rajta - annak idején, amikor hazafelé jöttünk a szlovákaiai "bevásárlásból" mindig el kellett dugni a Losoncon vett téli csizmát meg az egyéb ruhaneműt, mert a határőrök folyamatosan kötözködtek a magyarokkal. Kisgyerek voltam, de ezek a kiszolgáltatottsággal átitatott szituációk nagyon sokat tanítottak nekem a hatalom természetéről.

Ebben a novellában benne van Baka István,a  méltatlanul korán elhalt író/költő csodás regénye "A kisfiú és a vámpírok". Kamaszkoromban olvastam először egy koranyári délután, a házunk lépcsőjén, napfényben - de beleborzongtam már az első oldalaiba. A sztori halottak napi temetőlátogatással nyit, majd átfordul egy vámpírkóros történetbe, megrajzolva egy kisváros teljes pusztulását. Mindez egy alternatív történelmi korban játszódik, egy nagyon ismerős, ám még épp kellőképpen furcsa világban. A rendszerváltás tájékán izgalmas és megdöbbentő volt magyar író tollából ilyesmit olvasni.

Ez a történet a szeretetről és a veszteségről szól. Nagyon kevés ember van, aki e kettő kombincióját nem éli át életében. Alapvetően irigyelhetnénk őket, de a nagy - tragikus - művészet alapja is e kettőben rejlik, ezeknek a megtapasztalásában, és abban a felismerésben, hogy soha, semmi nem lesz már ugyanolyan azután, ha egyik vagy másik bekövetkezik.

Nálam, az igazán jó ötletek véletlenszerűen jutnak eszembe. Általában séta közben vagy reggel vagy nagy fizikai erőkifejtés után. Ezek valójában csak novellacsírák, lehetőségek, alapszituációk. Napok, hetek, míg megtelnek tartalommal, köréjük épül egy világ, pár jellegzetes karakter, stílus, az elbeszélés technikája. Utóbbi persze főképp az írás közben finomodik. Időhiány miatt a formába öntés kétszer két hétvégi, lehetőleg reggeli órára korlátozódik. Szombat reggel megcsinálom a nagyját, vasárnap reggel tisztázom, finomítom. Megfigyeltem, hogy tizenkettő után, főképp pedig este igazán jó szöveg már nem jön létre. A korai órákban valahogy sokkal eredményesebben működik az írói elme, dinamikusabb, és könnyebben képes létrehozni valami frisset és érdekeset. 

A legfélelmetesebb dolog egy hozzánk közel álló valakinek az árulása. Olyan, mintha az illető átváltozna, eltorzulna, hirtelen idegen, szörnyszerű teremtménnyé válna. Egyszerűbb esete minden szakítás, ahol a szeretett lény egy rideg és közömbös ismeretlenné alakul át pár nap leforgása alatt. Kisgyermekként emlékszem olyasfajta szorongásra, amely a szüleimmel, nagyszüleimmel volt kapcsolatos. Nyilván valamiféle szeparációs félelemverzió lehetett. Gyakorta gondoltam azt, hogy titkot, sötét igazságot rejtegetnek, nem azok, akiknek mutatják magukat, képesek átváltozni valami elmondhatatlanná. Az ilyen típusú félelemet materializáltam az alábbiakban, egy lehetséges kifutással.  

Van jó pár olyan írásom, mely egy alternatív múltban játszódik, ahol a szovjet államkapitalizmusok sorsa nem végződött 89-ben. Ezekben a világokban aztán a valóság törvényei felfüggesztődnek, a különös, rémisztő jelenségek mindennapossá válnak. A most következő is ilyen, egyetlen, nagyon egyszerű ötletre épülő mese egy fiúról, aki visszakapja halottnak hitt apját - de nem úgy, ahogy szeretné.

A fizikai támadások véres bemutatása járatta le a horrort. Amikor a narráció a rettegő áldozat lelki jelenségeinek leírására, a testi tortúra bemutatására szorítkozik - az e kategória legalja. Azt hiszem, itt is igaz, ami a filmes műfajban alapkövetelmény: mutasd, ne mondd. Valósítsd meg az érzelmi hatást, de ne statikus ábrázolási eszközökkel, hanem sejtetéssel, alapos építkezéssel, egy-egy meglepő fordulattal. Ez a nehéz, és itt válna el az irodalom a ponyvától.A lentiekben nagyon nem foglalkoztam azzal, hogy mikor és hogyan történik meg a testrabló inplantálása. A lényeg az volt, hogy a történet kifusson egy abszurd pontig, mely a támadás megfogalmazásában realizálódik. Az utolsó két mondat felé tart a szöveg, de azok is csak utalásszerűen foglalkoznak a katasztrófával.

Hogy jön az alábbi - halálból visszatérős - sztoriba a nyolcvanas évek? Nem tudom, legfeljebb sejtem. Egyrészt ez még jobbára a naivitás és az ártatlanság kora volt. Mindenféle furcsa, rejtelmes dolog várakozott odakinn a világban. Fogalmunk sem volt például a horrorról, mint olyanról, mert tiltott műfajnak számított (kis kitérő: első, rendszerváltozás utáni nagyköltségvetésű horrorfilmes tervünk a Katapulttal ugyanezen ok miatt esett kútba. A filmtörvény, és a nagyhatalmú MMK a pornó mellé sorolja, és tiltottnak minősíti a horrort. Buta, buta döntéshozók, kik pont ezekben az elátkozott nyolcvanas években szocializálódtak...). Reveláció volt egy-egy beszüremkedő alkotás, mű, mint például számomra E.M. Floyd Másvilágról jött gyilkos című regénye. Kiváló sci-fi/horror, a rákról, a halálról és az életről - csak ajánlani tudom.

Berakni egy pár átlagos embert extrém szituációba, aztán megnézni, mi történik velük. Ki, hogyan, miképp és miért reagál úgy, ahogy. Ha már karamboloztál mondjuk nagy forgalomban, vagy láttál az utcán összeesni valakit, akkor átérzed, mire gondolok. Valahogy így szeretném működtetni ezeket az írásokat. Mögöttük van az a tény, hogy a krízist filmben, szövegben és képben szeretjük átélni - ám a való életben roppant kellemetlen és kínos számunkra. Van egy 2008-as spanyol film (Tres Dias), az adta az alapötletet. Nekem itt, a Kárpát-medencében az a kérdés az érdekes, hogy ha tudnánk, hogy csupán 38 napnyi élet maradt a Földön, mit csinálnánk mi, magyarok. Tekintve, hogy egy átlagos napot is a népesség nagyobb része világvégi őrjöngéssel él meg, semmi jóra nem számítanék.

Számomra a nyolcvanas évek egy része összeforrt a farkasember képével. Megjelent egy Metagalaktika, mely mindenféle toposzt felvonultatott. Az első harmadában találtam egy kitűnő farkasember rajzot. Kádár-kori naiv gyerekénem megdöbbent a lény brutális lehetőségén. Bevittem az iskolába, osztálytársaim persze körberajongtak. Aztán haza kellett mennem. Erdő mellett laktunk, egy nagy, fura zajokkal teli családi házban. Amint hazaértem, nekem kellett begyújtanom az alagsori kazánba. A helyiség ablaka alacsonyan volt, nagyjából egy állat marmagaságában. Ahányszor hátat fordítottam ennek az ablaknak, tudtam, hogy beles rajta. Rettegtem felmenni a sötét házba. Miután erőt véve magamon megtettem, elrejtőztem a kivilágított konyhában, elhúztam a függönyt, hogy ne lássam az erdőt, és próbáltam a házimra koncentrálni. Szörnyű, veszedelmes, riadt időszak volt az - a gyerekkorom.

Az egyik legjobb horrornovella King "Mumus"-a. Egyben a novella műfajának tökéletes szemléltetője, tanítani lehetne az iskolákban...Jó régen olvastam, azóta bennem volt, hogy megírom a magam változatát arra, mikor a pszichiáter - vagy a betege - valami szörnyűséggel szembesül egy rendelő díványán. Kettejük kapcsolatának fura intimitása, az összezártság, és az elmében zajló rémültes dolgok felderítése kitűnő táptalaja a horrornak. Az írásban többször említett Münchausen-szindrómáról orvosi sorozatokban gyakran hallani, de azért tisztázásul: betegség szimulálása figyelemfelketés céljából. Itt nem tényező, mert inkább a mániákus rajongó figurájához kapcsoltam a történet mozgatóerejét, aki azért lett mániákus rajongó, hogy...de erről már lentebb.