Novellák

A rövid írásokat egyértelműen az ötlet viszi el. A stílussal, narrációval sokat nem lehet elérni ilyen terjedelemben, egy emlékezetes karakter avagy helyszínrajz pedig ugyancsak nem kap elég helyet, időt, cselekményt a kibontásra. Legjobb ötleteim reggel születnek - de erről már írtam korábban. Igazából ezek nem új dolgok, csak rég hallott, olvasott, látott történetelemek újravariálásai. A legfontosabb bennük a meglepetés, az árulás, a vágy és a fizikai durvaság ilyen-olyan intenzitású felbukkanása. Fontos a csattanó is, de néha jobb, ha a történet vége elsimul, igazolva a korább kialakult olvasói elvárást. A lenti történet ugyancsak pár kora reggeli, villanásszerű töredékből állt össze. Ezen is, hasonlóan sok korábbihoz, még lehetne dolgozni, finomítva, színesítve, bővítve és tagolva a szöveget. De sokszor úgy érzem, így, nyersen, frissen és durván sokkal erősebben hatnak első olvasatra.

Ez megint egy szikárabb, nehezebben felfejthető anyag. Meg lehet próbálni egy levegővel elolvasni, vagy ösztönösen, a szöveg töréspontjain mélyeket lélegezve. Nagyon árnyalt horror. Tudjuk, érezzük, hogy valami rossz történik, de talán első pillantásra nem egyértelmű, mi az. Vissza kell menni a szövegben, hogy rájöjjünk, min akad ki annyira a nővér, hogy otthagyja a társaságot a toron. De még így se tudom megmagyarázni a bűnt, amit a család elkövet a fiú ellen. A pozíciók, az események egyéni értelmezése és kommentálása folyamatosan változik, némiképp bizonytalanságban tartva az olvasót a tekintetben, hogy morálisan kinek van igaza. 

Annak idején elég sokat dolgoztam egy álpalóc, mikszáthos nyelv és narratíva megteremtésével. Ezt a stílust akartam felhasználni kísértethistóriákhoz, amelyek persze Mikszáth földjén, a  jó palócok világában játszódnak. A dolog sokáig foglalkoztatott, a kísérletekből később össze is raktam egy kötetnyit, "Rossz palócok" lett a címe. Kétezer körül nagy reneszánsza volt Mikszáthnak, Esterházy mellett mások is visszanyúltak az általa felemelt anekdotikus formához, de nálam nem ez volt a lényeg, hanem a kísérteties, a természetfeletti, a babona, ami átszövi a "Jó palócok" kötetet, ami szerintem a legjobb műve.

Magáról az írásról két dolgot: valamikor a kétezeröt körül csináltam, hosszabb szünet után, és ennél éreztem ismét valamit a teremtő fantázia könnyed, örömteli működéséből. Vázlatos lett, eltúlzott karketerekkel (baltás harcigéppé torzult tanárnő), de ezt is beraktam a "Járványügyi álmok" kötetbe, mert oda illik. A másik, hogy ihletője a  sziget orrában álló hatalmas panelház, melyben 98 körül laktam pár hónapot. Különös idők voltak azok. 

Az elvetélt, kiforratlan és soha semmire nem jutó kamaszzenekarok emlékére.Nem is tudjátok, mennyire hasonlítotok az írókhoz.

Falun mindig is féltek az emberek, de ötven-száz éve sokkal jobban, mint manapság. Hallottam történeteket, hogy a Belphegor sorozat milyen elementáris hatást gyakorolt a korabeli tévénézőkre, de ha még régebbi időkre tekintünk, a szorosan egymás mellé épített házak, a rossz végű mesék, a babonák, a képzelt lények a Tüzesembertől a bánya mélyén lakó Kis Emberig - mind egy ősi rettegés jelei lehetnek. A való és a képzelt világ határai egybecsúsztak, és ez a tisztázatlanság jellemező volt a névadásra is. Ki tudná például leírni a "kókó", a palóc boogeyman külsejét? Az "éjjeli nyomás", az álmodó mellkasára telepedő fullasztó lény árnyalakja egybemossa a merev tudományosság succubusát és incubusát, és igazából nem tudni, ki vagy mi ő. És ugyanez vonatkozik az írás tárgyára, a giringyre, mely lehet görény, patkány vagy róka is - mindenesetre maga a megfoghatatlan rablógyilkos, tyúkok éjjeli mészárosa. Vagy még több is annál...

Ez most egy áltörténelmi sztori. Még 2007-es, két pályázatra is elküldtem, nem nyert semmit. Akkoriban még semmit nem tudtunk a Trónok harcáról, de érzek némi rokonságot, noha itt alapvetően egy keleti birodalom belharca indukálja a cselvetések sorozatát. Főképp a bérgyilkos alakjában rejlő lehetőségeket, illetve a tánc, a szexualitás és a gyilkolás összefonódását szeretem benne. Azt hiszem, hogy a hangok, mozdulatok, gondolatok, melyek e három műveletet kísérik, nagyon hasonlíthatnak egymáshoz. Az ábrázolt világ ihletője talán - jó húsz év távlatából - a "Dűne" olvasmányélménye volt. A befejező utolsó mondat, illetve szituáció viszont minden reménytelensége ellenére az egyik kedvenc zárlatom.

A történet alapja az 1725-ös kisolovai szerb vámpírtámadás, melyről még Ráth-Véghnél olvastam először. Ebből, a hivatalos szervek által is jegyzőkönyvezett mészárlásból nagyszerű forgatókönyvet lehetne írni, egy posztmodern, fekete-fehér, kosztümös mozihoz, melyben a literszámra ömlő vér mindenféle árnyalatban színezné meg a császári uniformisokat...Tervbe van, hogy egyszer össze is rakom, addig is itt van előtanulmányként a lenti verzió. Próbáltam benne egy reális magyarázatfélét találni a korabeli vámpirizmushoz, úgy, hogy a sztori vége mégis beleolvadjon az irodalmi verzióba. Alapvető gondot a narráció, a nyelv illetve a narrátor gondolkodásmódja okozott. Végül elvetettem azt, hogy valamiféle régies nyelvváltozatot használjak, mivel egy belső monológról/visszaemlékezésről van szó. 

Egy végítélet sztori, melyben maga a Gonosz fel sem bukkan valójában. A történetet időben eltolt narrációs szintekkel próbáltam érdekesebbé tennni. A rövid, pergő mondatok sietős, hadarós szöveggé avatják az olvasatot. Annak idején, a kilencvenes évek elején egész komoly hisztéria volt állítólagos sátánista szekták és eltűnt lányok kapcsán. Persze, az egész felfújt médiahack volt, de a nép borzongva elcsámcsogott a dolgon. Az alábbi írásban felsejlik, hogy mi lenne, ha mindenki hirtelen megérezné, hogy a dolog, az apokalipszis tényleg elkezdődött. Az első menet a sátáné lesz, gondolom azért, hogy elváljon a búza az ocsútól - majd az uralkodását diadalmasan letöri Jézus második come back-je. Legalábbis így emlékszem Jánosra  és az apokalipszisre.

Nem igazán értem a különféle erőltetten összeszkábált álneveken publikáló magyar szerzőket (mondom ezt én, aki korábban egy francia vicomte nevét használtam az interneten), akik előszeretettel helyezik a cselekményt Észak-Amerikába, vagy más angolszász területre. Magyarországon rengeteg fura karakter és helyszín létezhet és létezik, még csak nem is kell nagy fantázia megteremtésükhöz. Elhagyott falvak, lezárt bérházak, a halálra ítélt tanyavilág - csak hogy néhány példát említsek. A hazai horror ezeken a helyeken születhet újjá (ahogy feltámadt a magyar krimi a 30-as évek Budapestjének díszletében Kondornál). Szereplőnek pedig itt vagyunk mi magunk, és a köröttünk élő átlagos vagy extrém figurák - például egy annak idején nagyon népszerű intézmény, a fénymásolószalon dolgozói.