Novellák

Vannak olyan lehetőségek a horrorban, amikor az olvasónak, nézőnek kell inkább dolgoznia. Ezekben a történetekben az üres helyek, a fehér foltok működnek: az alkotó kihagy fontos információkat, melyeket aztán a szöveg feldolgozója kénytelen létrehozni, kitalálni, elképzelni. Ez a sejtetés azért is jó, mert az, ami alakot nyer, általában nem olyan izgalmas, mint amit nem tudunk/merünk megrajzolni. Ráadásul így jó pár kevésbé logikus elemet se kell kifejteni (itt például: mit keresett a lány és a mobilja a fészerben?, végül is ki hívta a családvédelmiseket?), mert ez már a sztori hiányainak a pótlójára hárul, vagyis olyan koherens magyarázatot kell kialakítania magának arról, hogy mi van a fészerben, mely minden egyes elemet szépen a helyére rak a történetben.

Ez az írás inkább történetiségében emlékezetes számomra. A laptop billentyűzetén megírtam, aztán javítás, újraolvasás nélkül el kellett utaznom. Két napig járt rajta a fejem, hogy milyen jó és érdekes lett. Aztán, mikor hazaértem, gyakorlatilag alig bírtam elolvasni, mert a laptopon ritkán írok, a billentyűzet nagyon érzékeny, és a betűk összefolynak a gépelésem alatt. Mikorra kijavítottam a szöveget, nagyon nehezen értelmezve az egyes mondatokat, szavakat, már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez az eredeti anyag. Vagyis volt egy ideális, a múltba tűnő szövegváltozat - és van a lenti.

Egyébként ismét Borges ihlette a sztorit. Borges írja, hogy Nietzsche írja...valahogy így jutottam el az örök visszatérés tanához, amit beleszőttem. Régebben sok hasonló ál-Borges történetet kieszeltem, de ezek kevésbé sorolhatók a horror kategóriájába. Az itt következő viszont főszereplője és annak mestersége okán felkerülhet ide is. 

Ezt már szerintem megírták, legalábbis Borgesnél van egy-két hasonló történet árulásról és csalásról. Korábban úgy véltem, ez a verzió sokkal hősiesebb és emberibb, mint a hivatalos, amit több millió példányban olvasnak ebben a pillanatban is. Itt nincs semmiféle (szó szerint vett) deus ex machina, csak egy szörnyű éj, amikor a legkeménybb döntést kell meghoznia tizenhárom férfinak. Aztán volt, hogy arra gondoltam, ez a változat egy rémes blaszfémia, a hit megcsúfolása. Most azonban, némi töprengés után, megint úgy vagyok vele, hogy az írás nagyon is a hit mellett szól, a mindent elsöprő, mindent felemésztő vallási meggyőződés formába öntése.   

Úgy volt, hogy a második szakdolgozatom belőle írom. Akkor már melóztam, és igazából nem volt olyan sok időm, ezért inkább átdolgoztam a Bodor Ádámról készültet. Pont akkor robbant ki az ügynökös dolog, nekiestek rendesen. Aztán jöttek a kiszivárogtatott részletek a nemi beállítódottságáról (mely végzetét okozta, mint zsarolási pont), a fölösleges és otromba vita az ÉS-ben - valahogy minden olyan kicsinyessé vált körötte. Majd a várható és reményvesztett halál. Abban a pillanatban megindult a felejtés, mert az emberek nem szeretnek ilyen kemény és őszinte dolgokat olvasni az életükről, illetve a lent állók életéről. Az emberek többségében még mindig benne van az a  romantikus képzet, hogy a szegénység nemesít, acélozza a lelket, erősíti a jellemet. Ez persze hazugság, és Tar mindenkinél jobban ábrázolta, igazából milyen romboló ereje van a mélyszegénységnek. 

Próbáltam átvenni a szabad függő beszédet tőle, "A mi utcánk" kötet miniuniverzumának hangulatát, az egyénített, mégis olyannyira hasonló karakterrajzokat. Az egész köré egy abszurd szituációt raktam, mely persze allegória. A felállított vesztőhely önmagában pompásan kifejezi azt, hogy miképp vélekedik az ország egyik láthatatlan része a másik láthatatlan részről. Itt tartunk ma, vagyis ugyanott, mint tíz, húsz éve, ezer éve. Még mindig Tar Sándor utcájában vagyunk.

Vannak családi történetek, melyeket meg lehet írni, vannak, melyekről jobb hallgatni, és van a kettő közt is egy jó csomó sztori, mint például a lenti. Az biztos, hogy nagyanyám lánykorában - még a második nagy háború előtt - pajtásaival kivitte a falu feletti erdőbe elvadult házőrzőjüket, egy behemót nagy korcsot, és...de ez már maga a novella alapja, ezért nem mesélem tovább. Gyerekkorom óta többször meghallgattam a történetét, és biztos vagyok benne, hogy ez volt élete egyik legrosszabb emléke, szörnyen bántotta, ami az állattal történt. Önmagában az esemény nagyon földhözragadt, egyszerű és hirtelen lefolyású lehetett - ahogy a rossz, rémes dolgok általában. A lenti írás végkifejlete persze teljes mértékben a saját kitalációm. Időben eltoltam az események dátumát, majd egy kissé átvariáltam a szereplőket is. Ráadásul az egész isteni narratíva ad neki egy olyan távolságot, mely miatt mindez már nem rólunk, nagyanyámról vagy az - egyébként általam kitalált - többi szereplőről szól, hanem úgy általában a kegyetlenségről, legyen az gyermeki, állati avagy felnőtt.

Nagyon sok mindent most nem akarok írni elöljáróban, főképp azért, mert a környezetemben, múltamban legalább három-négy érintett volt. A szüleim és jómagam is karamboloztunk, ki súlyosabb, ki könnyedebb módon. Bár minderre nem sokat gondoltam, míg csináltam a szöveget, csak a végén jutott eszembe a dolog. Közvetlen ihletőként legfeljebb annyi, hogy mentünk felfelé, Vác irányába a gyorsforgalmin, és feltűnt az a rengeteg koszorú. Aztán beindult az agyam. A szituációt meg egyértelműen Nabakovtól loptam. Az adomány című kötetében van két vagy három, hasonlóan nagyon megtévesztő beszélgetés.

Néha tényleg jó szépirodalmat olvasni, ha ír az ember, mert termékenyítőleg hat a képzeletre (ami nem = a lopással!). Néha meg, főképp ha hosszabb dolgokat csinálok - egyszerűen rányomja a bélyegét a saját szövegre egy erős irodalmi anyag. Bernhardt vagy Kafka vagy egy Vonnegut könnyen elfojthatja a saját stílust. A versekkel más a helyzet. Verseket mindig hasznos olvasni, főképp modern költőket, mert a nyelvi radikalizmus felrázhatja saját - adott esetben -, kissé avíttasabb és konzervatívabb prózai szövegalkotásunkat. Saemus Henaeynek elérhető magyarul egy remek gyűjteményes verseskötete. Érdemes beszerezni, mert nagyszerű, és itt nemcsak a Nobel-díj előtti leborulás szól belőlem, hanem az, hogy van valami ősi és barbár a képeiben, valami északi, sötét és idegen.

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, de külön is érdemesnek vélem publikálni.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszituáció meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Azért az egyértelmű, hogy ez így nem irodalom. Amikor szövegekről beszélek, meg arról, hogy "összeraktam", "megcsináltam" egy anyagot, akkor tényleg valami durvább, esetlegesebb  matériára gondolok, mely a kimódolt és -finomult irodalmi közlésektől messze van. És messze van az erős, ütőképes, azonnal ható igazi magasirodalomtól is, amit ezer közül is megismer egy gyakorlott olvasó. Mégis - vélem és hiszem, hogy elegendő gyakorlás, munka és nyűg során bárki képes ezt a fajta kánont megközelíteni. Lehet, ötszáz oldalban csak egy bekezdés vagy egy mondat erejéig, egy párbeszéd töredékében vagy egy különösen jól sikerült hely rajzolatában, egy eltalált jelzőben, egy szépen csengő névben. Ám előbb-utóbb mégis sikerül, és ez feljogosítja az írót a továbbiakra. 

Rég meg akartam írni egy szuperhőssztorit. Az első ötlet bankrablás során, túszok közt játszódott volna, ám elvetettem. Ez, a lenti valamivel bonyolultabb. Az igazi az lett volna, ha az elkülönülő második rész rajzolva van, és lábjegyzetekkel, kommentekkel egészíti ki a képeket a saját magyarázatom. Ám nem tudok rajzolni.

A sorozatgyilkosokról szóló fikciós művekben a gyilkosok személyisége és motivációi roppant körülményesen, bonyolultan, artisztikusan van ábrázolva. Hannibal Lectertől a Hasfelmetsző feldolgozásokig, vagy akár a Hetedikben lévő egyébként valóban érdekes koncepcióig - az elkövetők kimódolt háttértörténettel, ideológiával rendelkeznek. Nos, én úgy vélem, hogy a legvalószínűbb az, hogy az ilyen elkövetőt a puszta lehetőség, a "megtehetem, miért ne tenném meg" gondolata inspirálja. A hétköznapi ember által elkövetett gyilkosság oka általában ugyancsak hétköznapi - legtöbbször érzelmi felindultság vezérli. A sorozatgyilkosban pont az az érdekes, hogy nincs semmiféle érdeke az elkövetés során, kivéve magát az elkövetés örömét. Mintha valaki az ivás gesztusáért, és nem a koffeinért fogyasztaná a kávét - bár gondolom, ez is előfordul. A következő történetben két nagyon földhözragadt és egyszerű gyilkost képzeletem el, akik mindazonáltal már-már istennek hiszik magukat. Tévednek.