Novellák

Elképzeltem egy végtelenül racionálisan gondolkodó figurát. Egy olyan alakot, aki egy átlagembernél gyorsabban, hatékonyabban és összetettebben tud dönteni. És aztán köré szőttem egy neki való történetet. A lényeg a kiinduló pillanat volt, amikor a főszereplő ráébred, hogy egész addigi életét, és az abban lévő legfontosabb dolgok egy részét fel kell adnia, hogy megmentsen belőlük valamit. Egy technokrata "Sophie választása" lett a sztoriból. Benne van még egy csomó emlékezetes mozi- és könyvélményem, olyan pillanatokról, mikor valaki már a többiek előtt tudja, hogy meg kell tennie egy szörnyű, kegytelen dolgot mások - vagy önmaga - védelmében. Azt hiszem, itt még különösen súlyossá teszi az áldozathozatalt a feleség állapota. Ez a momentum egyrészt csak sarkítja a szituációt, másrészt a befejezéssel érdekes kontrasztot ad a veszteség-nyereség odalakat összenézve.

A posztmodern utániság sajátossága lehet, hogy plusz jelentés nélkül kerül egymás mellé a történetben minden elem. A szöveg a mesebeli alap mellett főleg filmes, képi elemekkel operál. Írás közben a fejemben volt A hetedik kereszt című film (és regény), és a Schindler-mozi - utóbbinak nagyon a hatása alá kerültem annak idején. A novella elég sokáig készült, mert közben a rendes munkám mellett mást is kellett csinálnom esténként, mellékállásban. Talán emiatt van, hogy a szénégető alakja rétegződött, többértelművé vált, ami szerintem kifejezetten jót tett a végkifejletnek a többféle értelmezési lehetőség miatt. 

Valamikor, jó tizenöt évvel ezelőtt egy hajnalban a vizesaknánkban eltörött a nyomócső, és nekem le kellett merülnöm a kábé két méter mély hideg vízbe, hogy elzárjam a főcsapot. Nem volt nagy dolog, de valamiért borzongatóan rossz előérzettel mentem a víz alá. Mint amikor az embert kirázza a hideg - hallottam, valahol erre azt mondják, átment egy liba a sírodon. Igazából attól féltem odalenn a szürke, félhomályos térben, hogy beleakadok valamibe, és képtelen leszek kiszabadítani magam. Az élmény azóta is többször eszembe jutott, de a mostani írásba nem teljes egészében sikerült belerakni, csupán a különös egybeesés, az előérzet és a rilkei változtad meg életed parancs kapcsán (akkoriban, tizenöt éve a filozófia, az életfilozófia tomboló lázában éltem). Két vadászatról van szó tehát,  három farkasról, egy férfiról, egy szarvasról és egy elfelejtett apróságról.

Nem egészen horror, sokkal inkább tekinthető ismét egy Tar Sándor-os dolognak. A Palócföld Mikszáth-pályázatára csináltam annak idején. Emlékszem, azon a nyáron sokat bíbelődtem vele, és főképp a vége felé található nagy panorámakép tetszett aztán belőle. Ez a fajta felsorolásos, egy lélegzetes monológtechnika egy jó csomó műből visszaköszön, és mindig működik. Általában akkor találkozni vele, ha a narrátor elénk akarja tárni, miért is ilyen elszabott a világunk. A brechti alapötletet a végére eldurvítottam, és kifordítottam az eredeti verzió igazságosságát is.

Goethe műve mellett ennek a történetnek az alapja egy novemberi prágai utazás volt, illetve a hazaút, amikor óráknak tűnő ideig csak lestem a vigasztalan cseh síkságot. Ő, hányszor bámultam a szürkületbe süllyedő tájat a kilencvenes években vonatablakból! Emlékszem, egyszer késő este mentem haza, Hatvanban, a meleg, nyári, vasszagú állomáson tizenegykor még  a csatlakozásom vártam - úgy érzetem, varázslattal és titkokkal teli a világ, az éj, meg az élet. A látóhatáron, jobb kéz felől mindig ott volt a hold, októbertől márciusig, a hold képével léptem át a felnőttkorba. Mindig is akartam a villikirállyal foglalkozni, de a középiskolai tananyag ezidáig túl szimplának tűnt egy feldolgozáshoz. Akkor, az autóból kifelé bámulva beugrott egy vesztébe rohanó ukrán lány alakja.

A Halloween-filmek kapcsán annak idején a tipikusan amerikai ünnepkör torz, kifordított rémültével ismerkedtünk meg, pedig ebben a késő őszi, ősi karneváli játékban nagyon sok izgalmas dolog rejlik. Én egyébként is kedvelem a természetnek ezt a fordulóját, több, személyes emlék okán kamaszkorom minden szép sajátossága eszembe jut róla. Az avar- és füstszag, a csípős hideg, a gyertyák, a nagy tányérú hold - mind olybá tűnik, mintha mesterséges de kifinomult díszlet lenne egy komor, egzisztencialista filmben. Más kérdés, hogy a kifordított, otromba halottkultusz, a temetőkben nyüzsgő tömeg látványa egyáltalán nem a gyász és a megemlékezés kapcsán áll össze gyertyafényes tablóvá. Valójában, mint  a toron, az emberek itt is az életet ünneplik, önmagukat, akik - ha már nagyon fáznak - még hazamehetnek a jó meleg szobába.

E bevezető után jöjjön egy nagyon is megtévesztő novella. Ezen is hosszú ideig tűnődtem, főképp az alaphangulat, a takaró alatt kuksoló gyerekek, és a kinti, holdfényes utcán lombot kergető szél kontrasztja volt meg. Az, hogy Halloween estéjén játszódjék, csak később kapcsolódott a nagy egészhez, és ez a jól elrejtett csattanóból azért kitűnik. Mindettől függetlenül azért érdemes október 31-én, éjjel olvasni.

Világvége történet tele porral, homokkal, romlatlan gyerekekkel és ócska felnőttekkel. És nagyon dühös kutyákkal. Szeretem ezt az írásomat, melyre a legnagyobb dicséretet kaptam az elmúlt x évben. Az ítész, ki később szerkesztette, és megjelentette, azt vallotta róla, irodalom. Hiszek ebben a szövegben, és ez ad erőt, hogy mégis folyassam. Én is egyszerre érzem irodalmi igénnyel megformált szövegnek, horrornak és sci-finek, vagyis mindannak együtt, amiért megszerettem az olvasást. Tekintve, hogy viszonylag rég jelent meg nyomtatásban, nem sértek semmiféle jogot, ha most publikálom. Íme.

Az ötlet mögött ott motoszkált az Eredet, főképp, miután elolvastam a film vége kapcsán született elméleteket. Másrészt a csattanóban felhasználtam több korábbi írásom fogását, például itt is a nézőpontból fakadó olvasói félrevezetés a lényeg. Egyébként pedig régóta próbálom leírni az álom peremén egyensúlyozó létállapotot. Van valami elbűvölő egy téli éjben, mikor odakinn és a házban már minden csöndes és mozdulatlan, legfeljebb a fűtés vagy egy megfáradt bútor neszez. A városban ilyenkor egész valószínűtlen az égbolt színe. Miközben aludni térsz, akaratlanul is kipillantasz az utcára. Tudod, hogy nem látsz semmi különöset, de mégis félsz vagy reménykedsz attól vagy azért, hogy ne így legyen. Pár perc, és te már álmodsz. Odakinn, az utca vajon ugyanolyan marad? 

A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

Ez is egy pályázati anyag volt, nem nyert, ez van, így megy ez. Az alapötlet hosszú ideig motoszkált bennem - egy kép volt, egy csukló, ráncokkal vagy inkább repesésekkel borított. A fiú alakját már megírtam egy másik történetben: a falujába visszatérő értelmiségi archeotípusa, aki már nem találja helyét. Az ő világa már nem ez, de mivel ebbe vetették, számára a lét véget ért, tragikusan lezárult. A papnál visszanyúltam egy kilencvenes évekbeli emlékhez: lagzin ismertem meg T. atyát, aki iszonyatosan tudott inni, és állítólag még Hamvassal is találkozott. Filozófiáról, tradícióról társalogtunk hajnalig. Akkoriban jól jött volna egy mentor, másnapra megbeszéltük, hogy összefutunk. Egy órát vártam őt a paplak előtt, mindhiába. Állítólag komoly nőügyei voltak...mindenesetre a várakozás vége felé megjelent egy gyönyörű roma lány. Azt gondolom, azóta se láttam szebb arcot, és elképzelni se tudtam, tudom, hogy került ő oda, a faluba. A munkatársát kereste. Hebegtem valamit, mire elment. Ezek az ihletett pillanatok az életben - a jelenetet később beledolgoztam A Horla tanár úr csaja című írásba, mely a Sirom - Palóc mitológia novelláskötetemben olvasható..