Novellák

Vannak családi történetek, melyeket meg lehet írni, vannak, melyekről jobb hallgatni, és van a kettő közt is egy jó csomó sztori, mint például a lenti. Az biztos, hogy nagyanyám lánykorában - még a második nagy háború előtt - pajtásaival kivitte a falu feletti erdőbe elvadult házőrzőjüket, egy behemót nagy korcsot, és...de ez már maga a novella alapja, ezért nem mesélem tovább. Gyerekkorom óta többször meghallgattam a történetét, és biztos vagyok benne, hogy ez volt élete egyik legrosszabb emléke, szörnyen bántotta, ami az állattal történt. Önmagában az esemény nagyon földhözragadt, egyszerű és hirtelen lefolyású lehetett - ahogy a rossz, rémes dolgok általában. A lenti írás végkifejlete persze teljes mértékben a saját kitalációm. Időben eltoltam az események dátumát, majd egy kissé átvariáltam a szereplőket is. Ráadásul az egész isteni narratíva ad neki egy olyan távolságot, mely miatt mindez már nem rólunk, nagyanyámról vagy az - egyébként általam kitalált - többi szereplőről szól, hanem úgy általában a kegyetlenségről, legyen az gyermeki, állati avagy felnőtt.

Nagyon sok mindent most nem akarok írni elöljáróban, főképp azért, mert a környezetemben, múltamban legalább három-négy érintett volt. A szüleim és jómagam is karamboloztunk, ki súlyosabb, ki könnyedebb módon. Bár minderre nem sokat gondoltam, míg csináltam a szöveget, csak a végén jutott eszembe a dolog. Közvetlen ihletőként legfeljebb annyi, hogy mentünk felfelé, Vác irányába a gyorsforgalmin, és feltűnt az a rengeteg koszorú. Aztán beindult az agyam. A szituációt meg egyértelműen Nabakovtól loptam. Az adomány című kötetében van két vagy három, hasonlóan nagyon megtévesztő beszélgetés.

Néha tényleg jó szépirodalmat olvasni, ha ír az ember, mert termékenyítőleg hat a képzeletre (ami nem = a lopással!). Néha meg, főképp ha hosszabb dolgokat csinálok - egyszerűen rányomja a bélyegét a saját szövegre egy erős irodalmi anyag. Bernhardt vagy Kafka vagy egy Vonnegut könnyen elfojthatja a saját stílust. A versekkel más a helyzet. Verseket mindig hasznos olvasni, főképp modern költőket, mert a nyelvi radikalizmus felrázhatja saját - adott esetben -, kissé avíttasabb és konzervatívabb prózai szövegalkotásunkat. Saemus Henaeynek elérhető magyarul egy remek gyűjteményes verseskötete. Érdemes beszerezni, mert nagyszerű, és itt nemcsak a Nobel-díj előtti leborulás szól belőlem, hanem az, hogy van valami ősi és barbár a képeiben, valami északi, sötét és idegen.

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, de külön is érdemesnek vélem publikálni.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszituáció meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Azért az egyértelmű, hogy ez így nem irodalom. Amikor szövegekről beszélek, meg arról, hogy "összeraktam", "megcsináltam" egy anyagot, akkor tényleg valami durvább, esetlegesebb  matériára gondolok, mely a kimódolt és -finomult irodalmi közlésektől messze van. És messze van az erős, ütőképes, azonnal ható igazi magasirodalomtól is, amit ezer közül is megismer egy gyakorlott olvasó. Mégis - vélem és hiszem, hogy elegendő gyakorlás, munka és nyűg során bárki képes ezt a fajta kánont megközelíteni. Lehet, ötszáz oldalban csak egy bekezdés vagy egy mondat erejéig, egy párbeszéd töredékében vagy egy különösen jól sikerült hely rajzolatában, egy eltalált jelzőben, egy szépen csengő névben. Ám előbb-utóbb mégis sikerül, és ez feljogosítja az írót a továbbiakra. 

Rég meg akartam írni egy szuperhőssztorit. Az első ötlet bankrablás során, túszok közt játszódott volna, ám elvetettem. Ez, a lenti valamivel bonyolultabb. Az igazi az lett volna, ha az elkülönülő második rész rajzolva van, és lábjegyzetekkel, kommentekkel egészíti ki a képeket a saját magyarázatom. Ám nem tudok rajzolni.

A sorozatgyilkosokról szóló fikciós művekben a gyilkosok személyisége és motivációi roppant körülményesen, bonyolultan, artisztikusan van ábrázolva. Hannibal Lectertől a Hasfelmetsző feldolgozásokig, vagy akár a Hetedikben lévő egyébként valóban érdekes koncepcióig - az elkövetők kimódolt háttértörténettel, ideológiával rendelkeznek. Nos, én úgy vélem, hogy a legvalószínűbb az, hogy az ilyen elkövetőt a puszta lehetőség, a "megtehetem, miért ne tenném meg" gondolata inspirálja. A hétköznapi ember által elkövetett gyilkosság oka általában ugyancsak hétköznapi - legtöbbször érzelmi felindultság vezérli. A sorozatgyilkosban pont az az érdekes, hogy nincs semmiféle érdeke az elkövetés során, kivéve magát az elkövetés örömét. Mintha valaki az ivás gesztusáért, és nem a koffeinért fogyasztaná a kávét - bár gondolom, ez is előfordul. A következő történetben két nagyon földhözragadt és egyszerű gyilkost képzeletem el, akik mindazonáltal már-már istennek hiszik magukat. Tévednek.

Például egy Tarzan-filmből is ismerős lehet a mocsárba ragadás jelenete, de nekem megvan máshonnan is. Nem emlékszem a címére. Épp az új, nagy, sötét és üres térrel teli házunkba költöztünk a nyolcvanas évek elején. Esténként a nappaliba gyűltünk össze, lesve a tévét, fülelve az ismeretlen hely neszeit. Akkor adták ezt a filmet, melynek csak a katarzisára kapcsolódtunk be. Két nő volt a jelenetben, azonos külsejű, valami doppelganger sztori. Az egyik, aki mereven, kísértetiesen viselkedett, belekényszerítette a másikat a mocsárba. Aztán csak figyelte, ahogy alámerül. Nem mondom, hogy már nyolc évesen tudtam, valamikor megírom a saját lápos történetemet, de a kép olyan erős hatást gyakorolt rám, hogy zárványként megragadt bennem, mélyen a titkos félelmeim üledékében, és ezért fel kellett dolgoznom valamilyen módon.

Igazán sokféle elképzelés kapcsolódik a kísértetekhez. Igazságkereső, -tevő lelkek, az élőkre irigy elhaltak maradványai, az időben és a térben maradt lenyomatok, kövületek, bűnök és megváláthatatlanág miatt itt ragadt vallásos fantazmagóriák. Az alábbi sztoriban a kísértetek rejtélyének egy újszerű megközelítését adom. Csalók kezében a kísértet sokszor egymásra fényképezett képek hamisítványában jött létre - de mi van, ha már az eredeti se más, csak dimenziók, terek és idők egymásba csúszott szeleteinek látványa? Lehet, hogy amit kísértetnek vélünk, az előttünk avagy utánunk élő lelkek pillanatnyi, villanófénybe rögzült látomása, világok találkozásánál torlódó elnagyolt, raszteres kép? Ha így is van, attól még a látvány és az okozott sokk veszélyes is lehet számunkra.

Itt most két dolgot érdemes kiemelni. Egyrészt azt, hogy az ötlet egy viszonylag egyszerű alapon nyugszik: idegen tér és kor türemkedik be a mi világunkba, és ez hozza működésbe a rémületet. Ennek a jelenségnek a kiváltója itt Lovecrafthoz kapcsolódik, de nem ez a lényeg a történetben. Hanem a másik fontos elem – a szellemi útkeresés társas és magányos mivolta. Egy tudós, ösztönző baráti kört ábrázolok, olyat, melyben nekem igazából soha nem volt részem, noha nagyon is vágytam rá. És benne van ennek a körnek a felbomlása, mely során egyesek felnőnek, és elkezdenek felnőtt dolgokkal foglalkozni, míg mások maradnak a képzelet, a hit és a féktelen tudásvágy elszigetelt tartományaiban. 

Itt is az ötlet villant be előbb, miközben a házak közt a zöld, májusi növésű füvet néztem. Napokon át vágták kisgépekkel a közmunkások (?), aztán jött az eső, a meleg, és kezdődött minden előről. Idén tényleg el lehet képzelni, hogy ez a burjánzás végül csak győzedelmeskedik. Akkor, mikor mi már sehol nem leszünk...Ehhez jött Doris Lessing, kinek egy könyvét már egy éve olvasom, és még mindig van száz oldal hátra...Nos, egy másik művének a címe volt az ösztönző: A fű dalol. Aztán a fejemben volt még valami kiplinges, a fűszálak mögött rejtőzködő ember/állat arc iszonyatáról. Nagyjából így állt össze a novella.