Novellák

Magam előtt láttam a két nőt, a ruháikat, a hajukat, a mozdulataikat, de főképp a tekintetük van meg, az egyiké dühös, akaratos és gyűlölködő, a másiké megtört. Hány elrontott, megsavanyodott, katasztrofális együttélés lehet a gangos lakásokban, Kádár-kockákban, isten háta mögötti tanyákon. Sartre szerint a pokol a másik ember, de a Zárt tárgyalás szerintem ennél többről szól, arról, hogy a jellemünk, a belénk rögzült vágyak és hiedelmek miatt kerülünk csapdába. Még a főiskolán volt egy gondolatkísérletem ennek nyomán, melyben azt vallottam, hogy egyszerre vagyunk Minótauroszok és Daidaloszok, mert az életünk nem más, mint folyamatos labirintusépítés, bezárjuk magunkat olyan szituációkba, amiket mi magunk hozunk létre, és elnevezzük őket munkának, családnak, hobbinak. Ezek a labirintusok csalókák, mert néha kiutat sejtetnek, máskor élvezzük a bolyongást bennük, sőt, ez a mániánkká válhat, de összeségében nem jók másra, csak arra, hogy elfedjék előlünk azt, hogy milyen egyszerű és állati a létezés maga.  

Az összes bántalmazott nőnek vagy férfinak ajánlom ezt a novellát. Sietek hozzátenni: a csodavárás, az igazságos sorsban való hit nem lesz elég. Mindig nehéz lesz, de tenni kell a mérgező környezet ellen, ami a sorsunkat elferdíti, sőt, ki is siklatja. Ugyanakkor hiszem, hogy e környezet kialakulása ellen az egyetlen ellenszer a kultúra – ezért vannak a szövegben irodalmi és egyéb hivatkozások. A kakas például, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni, itt magát a jó sorsot idézi meg, az istenek és szolgáik, a jó szellemek által védelmezett életutat egyengeti. A mitologikus világban mindig van segítség a legnagyobb sötétség, a legnagyobb baj idején. A mi világunk nem ilyen. Itt csak magunkra számíthatunk.

2020 októberétől írom a Sirom nevű faluhoz kötődő történeteket. Még három-négy van a fejemben, de már ebben a novellában lezárom a ciklust és az egész világot. Az idei nyár az első, amikor a világunk átalakulása aggasztó mértéket ölt - ez az írás reflektál az olaszországi Pó, a Velencei-tó és szüleim kertjének állapotára 2022 júliusában. És a legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. Ebben a jövőbeni világban nincs menekülés a hőség elől - csak a gyerekkori emlékekben, a mítoszokban, a mesében találnak hőseim valamiféle vigasztalást, mert a végén nem marad majd számunkra más, csak a legyőzhetetlen erdő északon.

Régóta akartam írni egy szektáról, de csak lassan formálódott meg a történet. Voltak persze ösztönzők: a Mindsommar című film, melynek az utolsó, záró képei és zenéje máig velem van (Florence Pugh azért a pár percért, azért a tekintetért Oscart érdemelt volna), vagy a V/H/S 2. antológia Safe Haven része, ami fél óra tömény döbbenet.  Az ötlet magvát ugyanakkor olvasmányélmény adta, ami egy bizánci szerzetes, Palamasz Szent Gergely által tökéletesített, hészükhaszmosz nevű meditációs technikáról szólt. Erről bővebben ebben a remek kötetben lehet olvasni. A novellában felvetett döntési kényszer nagyon bonyolult, és bár Eszter választását nem ismerjük meg, a lényeg ebben a zárlatban, hogy akaratlanul is végiggondoljuk, hogy mi mit csinálnánk a helyzetében. El kell ismernem - spoiler alert - hogy ez a szituáció végső soron egy Rosemary-dilemma, bár itt a metafizikai gonosz nem tényező, legfeljebb egyfajta rideg, szenvtelen akarat tör ketté életeket, végső soron az az erő, amit Marx és Hegel a történelem lényegének tekintett.

Ha a címet olvasva Stephen King fűnyíróemberére gondolunk, akkor jó úton járunk, van némi motívumáthallás a két történetben, de azért be kell hogy valljam, hogy sosem tartottam sokra ezt az írását, tulajdonképp harminc éve nem is olvastam, csak rémlik, ahogy az is, hogy a belőle készült kilencvenkettes film borzalmas volt. Erről pedig az jut eszembe, hogy az értékek átértékelése zajlik bennem, pontosabban újranézem és -olvasom a kamaszkori Nagy Műveket, és egy részük sajnos nemcsak hogy nem állta ki az idők próbáját, de még zavart értetlenkedést is keltenek bennem, hogy miért nem láttam ezeket a hibákat, ezeket az aránytalanságokat, nevetséges vagy elnagyolt részleteket akkor. Most csak egy példát hoznék, a Drakulát Bram Stokertől, amiről hamarosan írok pár gondolatot itt, és a belőle készült Coppola-filmet. Imádtam azt a mozit, a plakátja évekig kint volt a szobám falán, a zenéjét rongyosra hallgattam a walkmenemben - de be kell látnom, sajnos nagyon rosszul öregedett. Nem értem mi történt, mivel ebből a korszakból pár hasonló, körülrajongott alkotást a mai napig élvezhetőnek és elfogadhatónak tartok. Talán az van, amit nem akarok elfogadni, hogy igazból ez a mű sosem volt jó, semmilyen befogadói korszakomban sem kellett volna szeretnem, egész egyszerűen elvakított az, amit beleképzeltem, illetve bizonyos magánéleti okokból vakon szeretni akartam. Hát itt tartunk. 

Ez a novella szorosan kapcsolódik az előzőhöz, és első olvasatban arról szól, hogy Siromból senki nem tud elmenni vagy elmenekülni, az csak egy illúzió, hogy a szülőfalut, szülővárost, a szülőket, a gyerekkor meghatározó élményeit hátra tudjuk hagyni roncsolódás nélkül. A másik menekülési kísérlet az alkoholhoz kötődik. A korai tervekben hangsúlyos szerepet kapott volna az alkohol addiktív jellege, a mostaniban már csak pótszer, a menekülés helyettesítője. Ordas nagy életbölcsességnek tűnik, de tényleg az van, hogy fiatalon rászoktatja magát mindenki bizonyos szerekre, például a nikotinra, az italra, a szexre, a nacionalizmusra vagy az igazság melletti szenvedélyes kiállásra, és azután rájön, ha van ideje és kellő belátása, hogy a legtöbb ezek közül meg fogja őt ölni, ezért idősödve, élete egy pontján próbálja hátrahagyni e szenvedélyeket. Ez a folyamatot baromi nehéz lenne írásban megcsinálni, mert egyszerűen képtelenség ábrázolni azt, amikor már tíz órája nem gyújt rá az ember, noha előtte éveken át, kétóránként megtette - tizenhat éve éltem át, de még mindig tisztán fel tudom idézni, ám abban is bizonyos vagyok, hogy ez olyan zsigeri tapasztalat, ami írásban nem adható át.

A gyerekkorom leginkább rettegett horrorfilmes jelenete a Gonosz halottból az, amikor a pincében tartott démon a csapóajtó résén át gúnyosan beszél a társaság embernek maradt tagjaihoz, és az ajtót lezáró láncot rázza. Mai szemmel persze már némiképp vicces a maszk és a színészi játék, de a szituáció, a horror, a reménytelenség és a döbbenet olyan intenzívnek tűnik még mindig, hogy megértem azt a rettegést, amit tizenöt éves énemben kiváltott. Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, a Piedone filmeken, Vukkon és a Csillagok háborúján felnőtt esztétikai vagy inkább általános befogadói mivoltunkat sokként érte, amikor pár jelenettel korábban Cheryl megfordult, és feltárta eltorzult arcát, és ezzel elindította a gore tombolását. Mindez onnan jön, hogy a film kamaszfiúk közt sokat emlegetett része, a Cherylt az átváltozása előtt megerőszakoló faág képe némiképp feldereng  a lenti írásban, de persze ez a novella egészen máshonnan indul és máshova érkezik. A fő félelemforrás klasszikusan az lenne, hogy mit talál a főhős a pincében - de a fókusz áttevődik arra, ami nincs ott. A búcsúdramaturgia, amikor valaki hátrahagy valamit, ami beindítja a cselekményt, eléggé kedvelt fogás a horrorban is, és én is élek vele sokszor. Ez az ismétlődés számomra nem problematikus, hisz úgy vélem, az írás maga nem más, mint jól ismert elemek és panelek végtelen variációja.

Az idő egy radír, tisztára töröl mindent - hogy ezt a bombasztikus kijelentést megértsük és átérezzük, el kell menni egy öregotthonba, ott is arra a részlegre, ahol számkódos ajtón keresztül lehet csak belépni, és ott kell tölteni valamennyit az időnkből. Írástechnikailag releváció számomra ez és az ezt megelőző néhány szöveg, például a siromi pletykák egymásba fonódása, ugyanis azt hiszem, csak most, az ötven felé találtam meg azt a saját hangot, amit talán nem egyszerű olvasni, és ami a külső leírás, a párbeszédek és a belső lelkivilág külső ábrázolásából áll össze. Lényegében az objektív idő és a szubjektív, belső időérzet kevercséről van szó, és persze ez nem új dolog az irodalomban, az új talán az, hogy mindezt egy-egy hosszúra nyúló mondaton belül próbálom megvalósítani. Azt hiszem ez a fajta narráció, jó ritmusérzékkel egy nagyon dinamikus, ugyanakkor kellően elégikus szövetet alkot, és ha a pozíciókból való ki-be lépegetés nem válik fárasztóvá, akkor még képes visszaadni részben azt is, hogy miképp történnek meg az események valójában az időben.  

Ez a történet szervesen összefügg egy másikkal, annak a kifejtése, lezárása. A szövegben megjelenő narráció írásakor a fejemben volt a tavalyi év egyik legerősebb audiovizuális élménye, a Midnight Mass, abból is a pap monológja, melyben elbeszéli a sajátos átalakulásának történetét. Nagyon nagyra tartom Flanagan rendezéseit, azt gondolom, hogy ezt a fajta dialógusos, magas érzelmekkel játszó horrort próbálom én is írni. 

Bizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.