Novellák

Ó, azok a Kádár-kori, lepusztult játszóterek! Gyerekként ritkán volt hozzájuk szerencsém (számomra annak idején gumicsizmában a nagyanyám háza mögötti megáradt patak vizében gázolni volt a legjobb időtöltés), de máig szomorúságot érzek, ha felidézem őket. Elkeserítő, hogy valami, amit örömre és vidámságra és szórakozásra terveztek vagy inkább szántak, ennyire nem teljesítette be feladatát. Talán a panelházak közti kis abc-k és játszóterek jelenítik meg legjobban a nyolcvanas évekbeli élet óhatatlan kisszerűségét. Technikailag ez az írás használja a „csaló narráció” eszközét, vagyis azt, hogy amit elbeszél, az nem biztos, hogy valós, hogy megtörténik. Erősen sűrített történet, ami remélem nem megy az atmoszféra rovására. Könnyű volt megírni, segített a tavaszi szagokat hozó nyitott ablak, a néha megelevenedő napsütés, és a mind erősebb folyású patakok gondolata.

A múlt nyáron egy betegség kapcsán át kellett értékelnem bizonyos dolgokat. Amikor az életünkre gondolunk, nem tudjuk felfogni az előttünk álló évtizedeket, és hajlamosak vagyunk végtelennek tekinteni a rendelkezésre álló időt, önmagunkat pedig halhatatlanként feltüntetni gondolkodásunkban. Múlt nyáron rá kellett jönnöm, hogy mennyire hibás ez a gondolkodás. Aztán persze jöttek a kényszerű orvosi procedúrák, melyek egyik kifutásaként majd négy hétig kórházban voltam. Letaglózó élmény volt. A rituálék, a szagok, a helyzetek, a testi dolgok, mind együtt elképesztően erős benyomássá álltak össze, melyet épp hogy elkezdtem feldolgozni, most, hogy kikerültem. A kórház egy olyan létállapot, aminek saját törvényei vannak, melyeket fel kell ismerni, magunkévá kell tenni, ha ott vagyunk. Kórházban lenni egyenlő azzal, hogy kikerülünk a megszokott világunk normalitásából. Voltak jó élményeim, és voltak megdöbbentő és elképesztő tapasztalataim is. Utóbbiakból táplálkozik ez az írás, tehát elég erős valóságmaggal bír. Hozzátenném az ilyenkor szokásosat: minden keserűség ellenére tisztában vagyok azzal, hogy az elkötelezett és tiszteséges orvosok és nővérek áldozatos, önfeladó munkája tartja mozgásban a rendszert.

Az, hogy még mindig nagyon mennek a könyvek, mint ajándékok az ünnepek alatt, számomra azt jelzi, hogy az emberek egy jelentős része a világ megismerését tartja az egyik legfontosabb dolognak. A dolgokról, a köröttünk lévő valóságról való tudás ott kezdődik, hogy tudjuk a nevüket. A mostani írásban ez a rész hiányzik a főszereplő életéből. Ha tudná, mivel áll szemben, akkor azt is sejtené, hogy ezen az éjszakán a hívatlan vendég teljesíti legfőbb kívánságát. Aminek következménye lesz.

A kísértetház motívum a horror egyik sarokköve. Olyan hely, ahol a normális világ törvényei nem működnek. Amit megszállt a gonosz. Ahol megjelennek életen túli erők vagy dolgok. A leghíresebb kísértetház a modern horrorban a Panoráma Hotel, de King egy másik művében, a Salem’s Lotban is nagyon fontos szerepet kap a város fölé magasodó villa. Ez utóbbit újraolvasva jutott eszembe egy regénykezdeményem, melyet már sosem fejezek be. Erdő mellett álló új házba költöző családról szólt, és a történet szerint a család tagjait az erdő lassan felemésztette volna. Ennek az írásnak az első pár oldala igazi kísértetház sztori volt, atmoszferikus, hangulatos kezdés, és most ehhez toldottam egy új szálat, mely kikerekítette a ház múltját és tragikus jelenét. A nyitó vers az egyik legjobb hangulatú angolszász költemény, „mondj egy mesét”, kéri a fő tétele, és azt hiszem, mind ezt tesszük, meséket mondunk önmagunknak és másoknak arról, hogy milyen is az élet.

A háború végéről szól ez az írás, pontosabban minden háború végéről. Amíg írtam, két könyv járt a fejemben, az egyiknek csak a címe kapcsolódik a témához, de szerintem ez az egyik legjobb cím az irodalomban, "Holnap a csatában gondolj rám", a szerző Javier Marías. Maga a könyv is remek, szívszorító történet, nagy kár, hogy a spanyol mester nemrég elhunyt. A másik valóban csatáról szól, ez is a címe, "A csata", Patrick Rambaud műve, mely 97-ben elnyerte a Goncourt-t. Gyerekkoromtól fogva érdekelt a háború, de most, ebben a novellában egy vesztes csata rémisztő következményeiről írok.

Van valami mély, elkötelezett kapcsolat az étel és a sötétség közt, erre mutatnak a hagyomány és a vallás azon tételei, hogy a test az a földi, a lenti, az alantas, míg a lélek, az az éteri, a fenti a magasztos. Ha ez így van, akkor  a test táplálása nem lehet jó. Sőt, minél kifinomultabb egy adott étel, annál nagyobb veszélyt jelent a lélekre, hisz ideláncolja, a földi, csökevényes létezéshez köti a lelket. Az étel a legkorábbi kábítószer, a maja, a gonosz legerősebb fegyvere. A most következő novellában benne van minden rajongásom a jó ételek és a főzés iránt. Közepes, de gyors amatőr szakács vagyok. Az írás hősei viszont balszerencséjükre a legjobb szakács ételét kóstolják, és ennek következményei október utolsó éjjelén kulminálnak.

Nem is tudom, van-e ilyen kifejezés, hogy hangosnovella, de most majd akkor lesz. A Rémálmok Könyvtára nevű csatorna keresett meg, hogy szívesen feldolgoznák az egyik-másik írásomat. Végül a Bújócska címűre esett a választás.  Amikor meghallgattam, azonnal éreztem, hogy méltó feldolgozás született. Értő olvasás, szép az intonáció, jók a szünetek, a hangsúlyok. A háttérzene kapcsán én lehet, mást választottam volna, de végső soron ezzel sincs baj. Nagyon furcsa egyébként más előadásában hallani azt, amit az ember írásban - a fejében - összerak. Ez nyilván egy másik médium, a maga saját szabályaival, de összességében azt érzem, jól áll ezeknek a szövegeknek, ha kimondják őket. 

A Bújócska meghallgatható itt, ha tetszett, kérem, iratkozz fel a csatornára, és nyomj egy lájkot:

Magam előtt láttam a két nőt, a ruháikat, a hajukat, a mozdulataikat, de főképp a tekintetük van meg, az egyiké dühös, akaratos és gyűlölködő, a másiké megtört. Hány elrontott, megsavanyodott, katasztrofális együttélés lehet a gangos lakásokban, Kádár-kockákban, isten háta mögötti tanyákon. Sartre szerint a pokol a másik ember, de a Zárt tárgyalás szerintem ennél többről szól, arról, hogy a jellemünk, a belénk rögzült vágyak és hiedelmek miatt kerülünk csapdába. Még a főiskolán volt egy gondolatkísérletem ennek nyomán, melyben azt vallottam, hogy egyszerre vagyunk Minótauroszok és Daidaloszok, mert az életünk nem más, mint folyamatos labirintusépítés, bezárjuk magunkat olyan szituációkba, amiket mi magunk hozunk létre, és elnevezzük őket munkának, családnak, hobbinak. Ezek a labirintusok csalókák, mert néha kiutat sejtetnek, máskor élvezzük a bolyongást bennük, sőt, ez a mániánkká válhat, de összeségében nem jók másra, csak arra, hogy elfedjék előlünk azt, hogy milyen egyszerű és állati a létezés maga.  

Az összes bántalmazott nőnek vagy férfinak ajánlom ezt a novellát. Sietek hozzátenni: a csodavárás, az igazságos sorsban való hit nem lesz elég. Mindig nehéz lesz, de tenni kell a mérgező környezet ellen, ami a sorsunkat elferdíti, sőt, ki is siklatja. Ugyanakkor hiszem, hogy e környezet kialakulása ellen az egyetlen ellenszer a kultúra – ezért vannak a szövegben irodalmi és egyéb hivatkozások. A kakas például, amit Aszklépiosznak fel kell áldozni, itt magát a jó sorsot idézi meg, az istenek és szolgáik, a jó szellemek által védelmezett életutat egyengeti. A mitologikus világban mindig van segítség a legnagyobb sötétség, a legnagyobb baj idején. A mi világunk nem ilyen. Itt csak magunkra számíthatunk.

2020 októberétől írom a Sirom nevű faluhoz kötődő történeteket. Még három-négy van a fejemben, de már ebben a novellában lezárom a ciklust és az egész világot. Az idei nyár az első, amikor a világunk átalakulása aggasztó mértéket ölt - ez az írás reflektál az olaszországi Pó, a Velencei-tó és szüleim kertjének állapotára 2022 júliusában. És a legrosszabb forgatókönyvet valósítja meg. Ebben a jövőbeni világban nincs menekülés a hőség elől - csak a gyerekkori emlékekben, a mítoszokban, a mesében találnak hőseim valamiféle vigasztalást, mert a végén nem marad majd számunkra más, csak a legyőzhetetlen erdő északon.