Novellák

Kísértethistória, kicsit másképp. Képzeljük el, hogy a szovjetek megnyerik a hidegháborút, hála egy titokzatos, kifogyhatatlan és bőséges energiaforrásnak. Ezzel a különös erővel a Holdon bázist építenek, az égre felrajzanak a műholdjaik, a szocialista táborban az életszínvonal szárnyal, és a Nyugat mindeközben szép lassan összeomlik. Mindennek azonban megvan az ára. A három epizódból álló novella jobb megértéséhez javasolt ismerni a Gyatlov-incidens néven elhíresült eseményt. Alapszinten elegendő a Wiki, haladóknak ezt ajánlom. Amióta először hallottam erről a történetről, azóta foglalkoztat. Ehhez jött, hogy annak idején motorozás során rátaláltam Bárna határában egy elhagyatott erdei vendégházra. Fogalmam sincs, kinek, miért épült, de a kis tisztás, az erdő körötte, felettébb nyugtalanítólag hatott rám. A kettőből jött össze ez az allegorikus történet a szocializmus győzelméről.

Húszévesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabbrendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella. Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

Többször visszatértem a Paradicsom bukása utáni időszakhoz írásaimban, bővebben a Regények menüpontban "A teremtés után" kötetben találni ehhez példákat. A világ kezdeti állapota, mint toposz, mint kezdőpont, mint az ártatlanság kora, ami nyilván a személyes létünkben a gyerekkorral azonos, nagyon fontos lett számomra, most hogy jócskán túl vagyok az életem felén. Ez az írás arról szól, hogy milyen nehéz volt az első halál a bolygón, milyen egyszerű eseményláncolat vezetett el hozzá, és mi lett a következménye.

Bevezetésképp két dologról szeretnék most írni. Vagyis háromról. Egyrészt ehhez az íráshoz érdemes - de nem muszáj - elolvasni az előzménytörténetet a Hosszú Kések nevű zenekarról. Másodszor be kell valljam, hogy miután én is újraolvastam ezt a 2015-ös novellámat, úgy éreztem magam, mint Bodor Ádám érezhette az e heti ÉS új könyvéről, a Seholról szóló kritikája után. Hogy igen, nagyon jól sikerült korábbi írások fényében az új dolgok kétségbeejtően másképp festenek. A 15-ös novellám bizonytalan narratív technikája még most is nagyon tetszik, a tömörség szintúgy. És a Sehol sajnos egy tényleg felejthető Bodor-utánérzés lett. Tudom, mert Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatom, és számomra éveken át ő volt az írás földre szállt helytartója. Harmadszor szólnom kell a nyugati, főképp alternatív zene hatásáról, és itt főképp a The Cure 1989-es "Desintegration" című albumát kell említenem, melyet egy budapesti, téli utazás alkalmával vettem meg kazettán, talán 90-ben. Hazafelé, a vonaton beraktam a walkmanbe, néztem a havas tájat, és éreztem, hogy kábé az album háromnegyedénél, amikor Robert azt énekli, hogy "Kiss me, goodby..." - véget ér a gyerekkorom. A Desintegrationt aztán még ezerszer meghallgattam, és szerintem a The Cure egyik legjobb anyaga, olyan zene, ami tökéletesen kifejezi a kamaszkor hangulatát, de nem csak a depresszív tónusokat, hanem az álmodozást és a hirtelen feltámadó életörömöt, a felnőttség sok szép ígéretéből fakadó jókedvet is.

Szilágyi István nagyszerű és méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Hollóidőben van egy jelenet, ahol a főhős belefut két hajdúba, akiknél egy levágott török fej van, de nem is ez a lényeg, hanem a két katona plasztikus és dermesztő leírása, az, hogy Szilágyi technikailag tökéletesen képes bemutatni, ezáltal elhitetni velünk, hogy ezek az emberek tényleg mindenre képesek voltak. Évek óta velem van ez a szövegrész, és nagyjából innen datálnám a vágyat, hogy jó lenne egy kuruc korban játszódó regényt írni, amelynek a fókuszában a vámpírhittől feltüzelt falusiak, bécsi vizsgálóbizottság, katonák és a pestis állna. A novella nem e regény része, hanem egy önálló történet, melynek keretét párszor megírtam már - idegenek érkeznek egy faluba, és ottlétüknek rossz vége lesz. A "feltámasztó ember" karaktere ugyancsak szerepel már máshol. A nyelv, melyet használok egy stilizált, ál-korabeli nyelv, némi Apor Péter olvasás után alakítottam ki. Elég sokáig tartott megírni így a szöveget - de roppantul élveztem.

Elképzeltem egy nagyon is szubjektív végítélet verziót, ahol az Úr ránk hagyja a piszkos munkát.

A kartonbőröndben látható az, amivel elindultam: harmadikos és hetedikes korom közt írt dolgaim. Mániákusan készültem erre az egészre már kisgyerekként. Az írás kompenzációként működött, és persze közben azt gondoltam, hogy egy nagyobb közösséghez, a Nagy Írókhoz, a bölcsekhez, a halhatatlanokhoz is köt. Valószínűleg szellemi közösséget keresek azóta is. Vagy - jobb híján - teremtek. A három öreg, e szívemnek oly kedves triumvirátus, e dinamikus együttállás, mely  egész sor rejtelmes és félelmetes dolgot lenne képes megfejteni vagy megvilágítani a kinti, káoszos és sötét világból. A könyvtár rendjébe a hírnök, a nyomozó hozza majd e fejtörőket, melyek asszociációkat és metaolvasatokat indítanak az alkalmi nyomozókban. És ők egyáltalán nem tehetnek róla, hogy megoldásaik túlontúl irodalmiak a hatóság ízlésének.

Ahogy öregszem, egyre bizonyosabb vagyok a tekintetben, hogy vannak dolgok, melyek elvesznek belőlünk. Egy szakítás, egy haláleset, egy súlyoss betegség, vagy akár egy kivégzésről készített fotó - mind képes úgy elvenni a személyiségünkből, énünkből, lelkünkből, hogy annak érzékelhető nyoma marad: megváltozunk, kevesebbek leszünk, elvékonyodunk. És ugyanezt gondolom bizonyos helyekről is, melyek így vagy úgy, de valamiért rossz helyekké váltak. A legfontosabbak, hogy mi az, amit hátrahagyunk magunkból ezeken a helyeken.

Karácsony után halt meg a nagymamám. Ezt az írást nem ő ihlette, de például itt megjelent az utolsó év nehézsége. Ugyanakkor az összes írásomhoz köze van így vagy úgy. A temetésre én fogalmaztam a halotti beszédet, amit aztán a pap színtelen hangon felolvasott. Nem lett olyan jó szöveg, sokkal jobbat kellett volna, de azt a jelen lévők nehezebben emésztették volna meg.

A személyes veszteségen túl számomra az volt a különösen fájdalmas, hogy eltűnt egy, a miénktől gyökeresen különböző nézőpont is az életemből. Egy olyan hagyományról beszélek, amit nehéz elmagyarázni annak, aki nem volt a közelében. Az előző bejegyzésben a középkorról írtam, és nagyjából az ő világlátása olyan messze volt a ma emberétől, amennyire egy középkori emberé lehetett. Ez a látásmód, ez a mitologikus létezés, amelyhez vissza-visszatértem − még az utolsó években is, amikor már csak önismétlőn és a sérelmekre fókuszálva nyílt meg előttem −, kiskoromtól kezdve véglegesen elbűvölt. Azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert gyerekkoromtól rabja vagyok annak, ahogy mama gondolkodott a dolgokról, a látható és láthatatlan valóságról köröttünk.

Ebben a mitologikus létezésben a vallás a babona és a létezés kemény tényei mosódtak össze, elválaszthatatlanul fonódtak egymásba 94 éven át. Amikor kisgyerekként beléptem a mitológiájába, döbbenten láttam, hogy így is lehet. Hogy olyan dolgokban lehet hinni, amiről addig csak mesékből hallottam. A vallásos rész, az éjszakai imák, a nappal dúdolt dalok, a nagy Jézus kép a hálószobában nem váltak el a boszorkányban, tüzesemberekben, bányabéli lényekben való hittől, hanem mintegy kiegészítették egymást.

Az éjszaki látogató csontos kezével az alvó oldalába markol, vagy rátelepszik mellkasára, aki ettől furcsa, hátborzongató hangokat ad ki. Sosem olvasott az incubusokról vagy succubusokról, mégis leírta őket visszaemlékezéseiben. A támadás alatt ki kell mondani bizonyos dolgokat, és akkor az éjjel kísértő boszorkány reggel megjelenik a házunkban. Sem irodalmi, sem tudományos ismeret nem volt mögötte, egyszerűen ebben hitt, ebben élt, látta ezeket a dolgokat. És ott voltam én, aki már olvasta a Drakulát, amikor egy nyáron felfedeztem, hogy a kulcslyukakat fokhagymával kente be.

A faluban név szerint ismerte a boszorkányokat. A szemük árulja el őket. A háború előtt egyszer az uradalmi kocsi megállt a falu közepén, s csak amikor az egyik ilyen szemű asszony kivett egy fűszálat a küllők közül, csak akkor indult el. A másik ránézett a tehénre, s annak elapadt a teje.

Ha a természetfeletti nem valami egzotikum, nem kikapcsolódás, nem egy könyv, egy film, hanem a mindennapjaid része, keserű, rettegett tapasztalat, akkor az megszűnik természetfeletti lenni. A mitológia lesz az életed. A babona és a vallás a világod formálói. És végül nem marad semmi, amitől félnél, még a végén se.

Fél kettő körül aludt el, karácsony után. Egyedül maradtam. 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis. Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte minden kívánságot teljesített.