A múlt íze

Húszévesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabbrendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella. Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

Az egészet ott rontottam el, hogy a csajomnak beszéltem a családunk szülőfalujáról. Igen, alapvetően én vagyok a hibás, hogy idáig jutottunk. Egy verőfényes, késő májusi nap ültünk az IKEA-asztal mellett az albérletben, másnaposan kávézgattunk, a sütőben sült a chia magos zsömle, és én elmondtam, hogy a családunk abból az észak-magyarországi faluból származik, ahol már alig él egy-két távoli rokonunk, és mi is csak a sírokat gondozni járunk vissza, de a helyre jól emlékszem a gyerekkori nyarakból, múlhatatlan nosztalgiát érzek iránta, és mérhetetlen csodálattal gondolok vissza őseimre.

Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy mit jelentenek nekem ezek az ősök. A munka szeretetét, a feltétlen vallásosságot, a becsületet, kemény, egyenes, palóc lelkivilágot, igazságosságot, fukarságig elvitt szigorú életrendet, csupa nemes és felemelő dolgot, úgy véltem, mindaz, amit énem jobbik részének tekintek, minden tőlük, belőlük jött, áramlott belém, felszívódott ereimben, ahogyan a fa szívja fel gyökereivel a vizet. Képzeletemben gyakorta az ő múltjukban éltem, álmaimban végtelen mezőkön kaszáltam, korsóból ittam a hideg vizet, és figyeltem mosolygós feleségem, ahogy közeledik az ebéddel.

Mikorra megsült a zsemle, és a csajom megcsinálta az avokádókrémet, eldöntetett, hogy a hétvégén felmegyünk a szülőfalunkba, megmutatom neki a környéket. Egy aranyos kora nyári pikniknek indult, hosszú idő óta az első olyan szombat volt, mikor a csajomnak nem kellett melóznia. A csajom egy nemzetközi könyvvizsgálónál dolgozott, ahol valósággal kiszipolyozzák őket, éjszakánként ott gubbasztott a szupervékony laptopja mögött, gyógyteát szürcsölt, exceleket pörgetett, és word doksikat szerkesztgetett vagy színes preziket gyártott. Egyébként büszke vagyok – vagy inkább voltam – rá, mert reálos végzettsége ellenére nagyjából ismeri a modern magyar és világirodalmat, szereti a művészfilmeket – főképp az északiakat – a táncszínházat, és pártolói tagsága van a Katonában.

Ha külföldön voltunk, az adott város összes jelentős múzeumát bejártuk, ha barátainkkal vacsoráztunk, szépen és szabatosan beszélt politikáról, feminizmusról, környezetvédelemről sőt, némiképp a filozófia alapjaihoz is konyított. Tehát semmiképp sem az az irodai patkány volt, aki reggelente magas sarkúban és kiskosztümben feszít a metrón, miközben a mobilján Insta képeket pörget, vagy valami bugyuta játékkal játszik. Nem, ő a litera.hu-t olvasta a képernyőn, avagy angolul, hangoskönyvként hallgatta valamelyik kedvenc Faulkner-regényét.

És ráadásul még szép is. Elnéztem, ahogy az apjától kapott Minit vezeti azon a szombaton, a formás lábát, arányos metszésű, szinte nemes vonású arcát, hosszú, búzaszín haját, és hálát adtam a sornak, hogy az enyém, mert számomra, egy egyszerű tanárnak egy ilyen csaj minden szempontból főnyeremény volt.

Bekanyarogtunk a hegyek közé, jobbról a Mátra árnyékolt ránk, balról név nélküli dombocskák, aztán letértünk a huszonegyesről, végigdöcögtünk a bekötőúton, amire már ráfért volna a javítás, végül elértük a falu első házait, innentől mutattam neki az utat, először a nagyszülői házhoz, ahol most egy roma család élt, majd a dombon lévő, árnyas, tölgyekkel teleültetett temetőhöz.

Majdnem dél volt, mikorra odaértünk az oldalban fekvő sírokhoz, megmutattam neki hol fekszenek anyai és apai nagyszüleim, majd felballagtunk a templomhoz, ami nyitva volt, és beültünk a hátsó padba a jó, meszes szagú hűvösbe. Itt hülye fejjel ismét rákezdtem, elmondtam neki, hogy elképzelem, ahogy az őseim itt ültek hideg hajnalokon, és jámbor hittel telt, csodára kész szívvel évszázadokon át hallgatták a papot, majd hazamentek, megsimogatták a gyerek fejét, szagolgatták az asszony főztjét, aztán egy pipával letelepedtek a tornácra, és elnézték a falu fölé feszülő hegyek karéját, és így volt kerek és szép az életük. Hogy én is ilyen életre vágynék, erre a nyugalomra és harmóniára, összhangban lenni magunkkal, a földdel, az éggel, a többi emberrel. De sajnos.

Ahogy lefelé mentünk a sírkert dombjáról, a csajom észrevette a vadcseresznyefát. Lehet, nem is vad, hanem valami spéci cseresznyefajta volt, a lényeg, hogy fürtökben, a korai melegben feketére aszalódva lógtak rajta a szemek, ráadásul ingerlően alacsonyan. A fa pont a temetődomb aljában állt, a sarokban, eddig szinte észre se vettem. Alatta jó sok lehullott szem, csodálkoztam, hogy a madarak nem vitték el, azon is, hogy a falusiak nem szedték le a gyümölcsöt a cefrébe. A csajom megkóstolta, és arcán mennyei öröm omlott el, szinte irigykedtem, mert ilyet még én sem tudtam okozni neki. Enni kezdett, aggasztó mohósággal, kínált engem is, de valamiért nem kívántam, egyébként is érzékeny a gyomrom a meggyre és cseresznyére. Jó tíz percig tartott, míg ott álltunk, és habzsolta be az elérhető szemeket, a magokat édesen, szája sarkából köpve ki, miközben én felnéztem a sírokra, amelyek a domboldalon fehérlettek, és hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam neki, ő most tulajdonképp az őseimet, a falusiakat eszi meg, mert a talajvíz, a föld alatti mozgások a holtak levét, a holtak húsát és porát elhozza az aljba, vagyis ide, és a fa gyökerei felszívják azt, majd a növény beépíti őket a gyümölcsbe. Lelkesen bólogatott, majd nevetett is, akkor ezért ilyen finom, mondta, és kacsintott, és ennyiben maradtunk, majd adtam neki egy papírzsebkendőt, hogy megtörölje a száját, visszamentünk a kocsihoz, és elautóztunk a határ mentén nemrég nyílt új, menő étteremhez, ahol újraértelmezték a palóc gulyást, és fúziós, gyömbéres, rákos sztrapacskájuk is volt.

Egy-két hétig nem történt semmi. Nekem lassan véget ért az iskolaév, egyre többet voltam otthon, és örültem, hogy megszabadultam az ostoba kölyköktől, ő pedig belekezdett valami komoly projektbe, egy blockchain alapú megoldásokat nyújtó pénzügyi céghez mentek ki, ilyesmivel még nem volt dolga. Esténként izgatottan magyarázta az új típusú fizetési rendszer nyújtotta távlatokat, de alig tudtam figyelni rá, akkoriban éppen újraolvastam a Platón összest, és tíz évvel ezelőtti jegyzeteimen tűnődtem.

A zenével kezdődött. Egy este elpilledtem a könyvem felett a hálószobában, és amikor kitámolyogtam hozzá a nappaliban, akaratlanul is a monitorra pillantottam, ahol a Youtube lejátszási listáján csupa rikító, színes ikon virított, és az épp pörgő szám valami cigányzene volt, „Eltörted a szívem” vagy „Hosszú az út édesanyám házáig”. Kérdeztem, tőle mi ez, mire kivette a fülest, s megvonta vállát, most akadt rá, vagy lehet, a program maga ajánlotta, mindenesetre munka mellé bejön neki. A fülhallgatóból halkan cincogtak a hegedők, én pedig megráztam fejem, majd visszamentem lefeküdni.

A második jelnél már gyanakodnom kellett volna, de csak a döbbenetig jutottam. Egy meleg nyári vasárnap volt, és a csajom sütött valamit a konyhában, és amikor kinyitotta a sütőt, és a ronggyal ki akarta venni a tálat, a pereme megégette a kezét, mire olyan káromkodásban tört ki, hogy felpattantam a kanapéról, ledobtam a földre az Élet és Irodalmat, és kirohantam hozzá. Mi van, kérdezte dühödten rám meredve, én pedig csak néztem, ahogy a szekrényben kezd kotorászni, majd előveszi a pálinkásüveget, ajándékba kaptuk, és két év alatt alig fogyott belőle, mert egyiken sem szerettük a pálinkát, fogával kihúzza dugóját, majd lelocsolja az égett ujját, végül nagyot kortyol belőle. Ez biztos jót tesz, tamáskodtam, mire elvigyorodott, de némiképp bántón, gúnyosan, és kicsit büfögött is, kívül-belül fertőtlenít, mondta, és nyújtotta felém az üveget, ám én hárítottam.

A harmadik dolognál, hetekkel később - miközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a pálinka szép lassan elfogy a literes üvegből -, megértettem, baj van, a csajom valamin keresztül megy, változik, és nem feltétlenül a jó irányba. Délután bevásárolni voltam, és mikor hazaértem, azonnal megéreztem a szagot. Cigaretta, de nem valami finom dohányillat, hanem erős, nehéz, sűrű füst, amit a fekete szálas termékek, az olcsó zacskós, kézzel sodort dohány okoz. A folyosón ott volt lerúgva a drága cipője, az előszobában a szürke szoknyája, ő maga bugyiban és melltartóban hevert a kanapén, és elégedetten eregette a füstöt. Megkívántam, morogta, amikor neheztelve kinyitottam az ablakokat, majd leguggoltam mellé, és faggatni kezdtem, mi van, miért csinálja ezt, csak elvigyorodott, a szőnyegre lökött, majd rám mászott, és kiadta a parancsot, durván, és rekedten, cigarettával a szájában, hogy most azonnal szeretkezzünk. Persze nem ezt a szót használta.

Úgy éreztem, megerőszakolnak. Olyan volt, mintha egy másik, erős férfi lett volna rajtam lovagló ülésben, és azt éreztem, hogy valamiképp felhasználnak, tárgyként kezelnek, egy primitív és durva vágy kielégítője vagyok csak.

Az aktus után napokig nem beszéltünk. Józan, hideg fejjel kezdtem őt megfigyelni. És folyamatosan jöttek a dolgok, egymás után jelentkeztek, például elkezdett köpdösni, főképp az utcán, de az erkélyről is, mert nagy nehezen elértem, hogy ott dohányozzon, onnan is leköpött, és rettegtem, mikor talál el valakit. Vagy a szellentés, ami kettőnk közt korábban tabu volt, de november közepétől totálisan ignorálta e tabut, teljesen magától értetődően csinált, néha még a lakáson kívül is. Eleinte rászóltam, viccesen, majd dühösen, de olyan értetlenül nézett rám, hogy inkább feladtam. Aztán átalakult az étrendje, mert a zöldségek, gyümölcsök, a halak, a humusz, a shake-ek és turmixok, a csírák és a magvak, a teljes kiőrlésű liszt és az osztrák rizling, amit imádott - mindez kikopott menüjéből. Esténként leült a konyhába, és szelt egy jó karaj kenyeret a bicskájával, karácsonyra ugyanis ezt kért tőlem, egy kinyitható bicskát, amin már meg se lepődtem. A széles penge alattomosan csillogott a lámpafényben, miközben felkockázta a hagymát és a szalonnát, katonákat gyártott, töltött egy nagy pohár pálinkát magának, majd az egészet betermelte, néha egy fél kiló kenyeret megevett, hogy aztán elégedetten bámuljon maga elé, miközben ügyesen megsodorja, oda se nézve, egy kézzel a cigit.

Hogy beszéltem-e vele minderről? Persze, hogy beszéltem. Többször is felhoztam a dolgot neki ősszel, és az elhúzódó tél folyamán, de ugyanolyan értetlenül és gyanakvóan nézett rám, mint amikor a szellentéseit kritizáltam, és csak megvonta vállát, nem érti, mit magyarázok, mondta, vontatott, nehézkes hanglejtéssel, mert akkor már a beszédje is átalakult, nehezen, gyűrve, elharapva ejtette a szavakat, némiképp zártan formálva az „a” hangot. Tulajdonképp palóc tájszólása lett a fővárosban, a hatodik kerület közepén.

Márciusban, végső elkeseredésemben, arra gondoltam, elviszem egy pszichiáterhez, de hallani se akart róla. Makacsul, és csökönyösen kitartott, hogy ő ugyanolyan, mint volt, képzelődöm, meg egyként is, húzzon az öreg ördög engem a farkára. A káromkodás ugyanis tavaszra hétköznapivá vált a beszédjében, és ennek egy jelentős részét képezte az engem érő sértések halmaza. Amikor valami nem tetszett neki, ahogy becsukom az ajtót, a túl édes tea, vagy a túl erős huzat – mindez pillanatokon belül felingerelte, azonnal átkozni kezdett, a legszínesebb módon emlegetve a családomat, főkép anyámat.

Azt hiszem, a pokróc modora miatt rúgták ki. Egy áprilisi estén, mikorra már szokásommá vált, hogy régi, középiskolás haverokkal kimaradjak, mindig mással az osztályból, csak mind kevesebbet legyek otthon, szóval egy este, mikor hazaértem, az előszobában belebotlottam a kartondobozba, amiben mindenféle személyes dolog zörgött. A söröktől kábán leguggoltam, és miközben átnéztem az irodából származó tárgyakat, elöntötték szemem a könnyek. Volt ott egy gumi ülőpárna, egy ezüst keretben kép rólunk, mind a ketten mosolyogtunk rajta, egy régi Glamour kuponfüzet, körömlakkok, a Magyar helyesírás szabályai, Evian arclemosó, magas rosttartalmú keksz, és egy elszáradt bonsai, amit még tőlem kapott amikor projektvezető lett. Némán sírtam egy kicsit, mert ezek a dolgok már nem ahhoz a nőhöz tartoztak, aki a lakásban várt rám, az a nő, aki ezeket a haszontalanságokat évek alatt maga köré gyűjtötte, és akit én annyira szerettem, már nem volt sehol.

Bementem a nappaliba - ő ott feküdt a kanapén, utcai ruhában, fekete nadrág, fehér ing, a szandálját le se vette le, a padlón az üres pálinkásüveg. Horkolt.

Onnantól kezdve otthon maradt, nem keresett új állást, és ez még rosszabb volt, mert én az iskolából kora délután hazaértem, és egymás idegeire menünk, és ennek a csajom folyamatosan, káromkodva hangot is adott. Igazán idegesítő volt, ahogy a legrosszabb cigányzenét bömböltette folyamatosan, pokoli hangerővel, és mikor javasoltam, dugja be az iPhonja fülhallgatóját, rám dörrent, hogy nekem fogja feldugni őket, ha sokat ugrálok. Ez volt az első fizikai erőszakkal történő fenyegetés, de a kényszerű összezártság kabinláza egyre többet és többet termelt ki belőle. Próbáltam viccel elütni ezeket a dolgokat, de énem egy hideg, racionális része mind komorabban elemezte a helyzetet, és folyamatosan vészjeleket küldött a tudatomnak, arról, hogy ennek nem lesz jó vége.

Persze az átalakulás egy éve alatt mások is észrevették mindezt, ami megerősített abban, hogy nem őrültem meg. A barátnői, akik lassan elmaradoztak, többször felhívtak, az egyik még egy beszélgetésre is megkért. Egy kávézóban találkoztunk, és elsorolta azt, amit én is tudtam, hogy a csajom valami végletes és durva átalakuláson ment keresztül, talán a munkahelye elvesztése miatt, mire én mondani akartam, nem, az a következmény volt, és nem az ok, de ő közben rátette kezét az enyémre, ha bármiben tud segíteni, rebegtette rám a szempilláját, mire én elvontam kezem, és rövidre zártam a találkozót. Minden nehézség, félelem dacára dolgozott még bennem a hűség.

Az anyja is felhívott, és kérdőre vont, azt gondolva, valamiképp az én hatásomra durvult el ennyire a lánya. Elmagyaráztam neki, hogy nem dohányzom, és inni is legfeljebb egy-egy sört a meccsek alatt, de nem tágított, úgy vélte, valamiképp az életmódunk van ilyen hatással rá. Talán kábítószerezünk? Lenéztem az ölemben tartott Kierkegaard kötetre, és bontottam a vonalat.

Csak azután szántam el magam a gyakorlati cselekvésre, miután megütött. Tudom, hogy részeg volt, és talán én is hibás voltam, mert leejtettem azt a tányért a mosogatás közben, és ő, aki épp pálinkát öntött egy vizespohárba, megijedt, és a pálinka is kiömlött, és emiatt félfordulatból, nem túl erősen, két káromkodás között fültövön vágott – de akkor is. Felnőtt ember vagyok, utoljára kiskoromban ütöttek meg a játszótéren.

Két napig nem szóltam hozzá, de ezt ő szinte észre se vette. Felhívtam egy régi barátomat, aki még a fősuliról ismertem, és aki időközben tanárból pszichológussá képezte át magát. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy szó se lehet arról, hogy odavigyem hozzá a csajomat, nem tudnám rábírni. Végül abban maradtunk, ő jön, mintegy véletlenül beesik hozzánk.

A látogatása úgy történt, ahogy azt képzeltem. Söröztünk a nappaliban, csajom néha bejött, kinyúlt, pecsétes pólójában és a Calvin Klein farmerjében, amit már hónapok óta nem mosott, néha kiment cigizni az erkélyre, olykor válaszolt is a barátomnak, aki próbált vele szóba elegyedni, máskor csak mogorván visszaszólt neki vagy szúrós szemmel nézte, mint egy betolakodót. Most, hogy próbáltam én is egy idegen szemével megfigyelni, észrevettem, hogy a mozgása is teljesen átalakult, fejét lehorgasztva, vállat behúzva, görnyedten járt, úgy, mint akit megtört a fizikai munka. Kezével hol az állát kaparászta, ujjai néha a fülébe tévedtek. Szívta az orrát, a haja zsírosan, csimbókokban lógott, szappant vagy tusfürdőt bőre hetek óta nem látott. Derekán, mely korábban a szinte túlzásba vitt edzéstől volt feszes, most kis hájlebernyeg lógott. Amikor kikísértem a lépcsőházba, a barátom csak a fejét csóválta. A tudomány itt tehetetlen. Itt a megszállottság tipikus esete forog fenn. Megszállottság, értetlenkedtem. De hát mi szállta meg őt, kérdeztem, noha tudtam.

A múlt. Az általam olyannyira félreértett, idealizált, megszépített „régen minden jobb, nemesebb és magasztosabb volt” múlt. És azt is tudtam, hogy nincs olyan erő, ami ezt a múltat legyőzhetné, ami kiűzhetné a csajomból. Nem volt csak két alternatíva. Az egyik, hogy sorsára hagyom. Lassan leromlik az élete, még jobban lesüllyed, az utcára kerül, fizikailag szétesik, nagyon gyorsan megöregszik és meghal, egyedül, magányosan.

A másik, hogy vele maradok. De ebben az esetben nem leszek képes elviselni őt, csak akkor, ha változtatunk.

A hűségről beszéltem az imént. A legfontosabb érzés számomra. A hűség irányította az egész felnőtt életemet, a legfőbb tulajdonságom, a legértékesebb vonásom. Ezért aztán május végén, amikor megérett a cseresznye, visszamentem a faluba, leparkoltam a temetőnél, odasétáltam ahhoz a fához, majd rövid tétovázás után megmarkoltam az első fürtöt, és leszakítottam.

2019