Novellák

A lépcsőházak népéről akartam írni, azokról, akik emeletes házakban, panel- vagy téglalakásokban élik le az életüket, és ennek az életnek a ritmusát a város, a szomszéd, a közeli iskola/játszótér/kisbolt/kocsma méri  ki. E kategórián belül is szívszorítóan esendőek számomra a vidéki, négyemeletes, gázfűtéses, lerohadt házak lépcsőházai, ahol majd mindig ugyanaz az pince-, növény- és ételszag van, Nyíregyházától Komlóig, és a lakók átlagéletkora hatvan felett lebeg. Azt akartam, hogy egy ilyen, elképesztően sűrű hangulatú helyen, egy ilyen hétköznapi és unalmas környezetben történjen valami rendkívüli, egy olyan dolog, ami az emberiségre is hatással lehet. Meg is volt a főhősöm, az öregasszony, aki virágokat nevel. De azán jött a másik karakter, és megértettem, hogy ez a fiatal nő, aki életközepi válságban van, és már sejti, hogy igazából soha nem lesz boldog a bolygónkon, ő lesz az, aki kimozgatja a történetet, aki felemeli önmagát és a novella zárását is a talán elfogadható, de semmiképp sem megnyugtató szintre. 

Ha ellátogatunk a Tar községben található XIII. századi templomhoz, át kell haladnunk a középkori védőfal gyűrűjén, ami várszerű hatást kölcsönöz az egyébként - laikus szemmel - nem túl érdekes épületnek. Ez a templom volt a modellje Sirom falu hasonló építményének. Nem messze tőle található az egykori Tar-család udvarházának maradványa - egy falrészlet. Mindebből talán kitűnik, számomra nem a történeti látnivalók miatt érdekes a település. Hanem mert itt született Tar Lőrinc, a XV. századi nemes, aki az írországi Szent Patrik barlangig zarándokolt, ahol sok elődjéhez hasonlóan ő is pokolbéli víziókban tapasztalta meg a túlvilág sajátosságait. A látomásokat - melyek lejegyzett változta magyarul is elérhető - valószínűleg a barlangban lévő gázok okozták. Sokat tűnődtem ezen a férfin, az elszántságán, azon a bátor akaraton, ami az ismert világ egyik legnyugatibb pontjáig vitte a Mátra alatti birtokairól. És csak most, az elmúlt években jöttem rá, hogy némiképp elődömnek tekintetem, innen a tisztelet és az érdeklődés, hisz ahogy ő, én is kellemetlen, de talán mégis érdekes történeteket találok ki az életről - és ami túl van rajta. Ez az évszázados kapcsolódás az oka, hogy megidézem alakját a mostani történetben.      

Ismét egy olyan írás, mely egy filozófiai motívumot használ fel központi elemként. Nem emlékszem, mikor hallottam először a platóni gondolatról, hogy először nem volt férfi és nő, csak egy egynemű lény, egy gömb alakú létező a világban, és aztán ez kettészakadt, és a felek azóta is kétségbeesetten keresik e kezdeti egységet. Ez a keresés lenne nagyjából a szerelmi érzés oka. Platón minderről A lakomában ír, és szerintem kissé túlhúzza a dolgot, mert a gömbként létező ősünknek négy karja és négy lába, továbbá két arca van, nemi szervét pedig a hátán hordja, és a földet használja a termékenyítésre. Mivel minderre homályosan és rosszul emlékeztem, magamban az elmúlt évtizedekben esztétikusabbra csiszoltam Platón elképzelését, úgy vélekedve, hogy kezdetben nem volt csak, az Egy. Ez az Egy egy tökéletes, sima, egyszerű gömb volt, ami aztán sokasággá osztódott. Ennek az isteni és harmonikus létezőnek az emléke, az iránta érzett vágy indítja el világunk pusztulását a novellában. 

A történet végső következtetését az olvasónak kell megtalálnia. Van persze egy nyilvánvaló csattanó, de a szöveg önmagában rejt egy másik (kellemetlen?) tanulságot, amiben azóta hiszek, hogy megtanultam olvasni. Mert lehet bármennyi új sorozat vagy szuperhős, virtuális valóság, hírfolyam, poszt, bármennyi egyéb típusú tartalom, a legerősebb, világformáló aktor mindig is az olvasás marad. Igen, az olvasás, pontosabban az egyéni olvasata valaminek, elképesztő hatást gyakorolhat az életünkre. A novella szerint a fő kérdés az, hogy ezeket az olvasatokat, az olvasmányélményt ki alakítja igazából: a teremtő szerző - avagy a midenható olvasó?

(Stílusosan a mostani képet egy harmadik fél, a mesterséges intelligencia segítségével generáltam). 

Vámpírok a Mária Terézia korabeli Habsburg Birodalomban? Kevesen ismerik az 1700-as évek kelet-európai vámpírjárványaival kapcsolatos feljegyzéseit, noha annak idején nagy érdeklődést váltottak ki a bánáti észlelések. A leghitelesebb dokumentum az események kapcsán egy vizsgálóbizottsághoz köthető, mely 1753-ban járta be a Birodalom fertőzött gócpontjait, az érintett délvidéki falvakat. A vámpírnak tartott holtak exhumálásai kapcsán a  csoport egyik tagja, egy orvos, Georg Tallar később összeállította a "Visum repertum anatomico chyrurgicum, oder Unterhänigst gehorsamster Summarischer Bericht. Von und über Die so genannte Vampir oder Blutsauger; Wallachischer Sprache Moroi genant" című tanulmányát, melynek léte már önmagában is elképesztő mai világlátásunknak. Tallar a felvilágosodás és a józan racionalitás talaján állva magyarázza az eseményeket – bár azt még ő sem tudja megindokolni szerintem, hogy miért halt meg egy-egy településen rövid időn belül negyven-ötven ember minden különösebb biológiai ok és magyarázat (észlelt betegség vagy járvány) nélkül.

Jelen írás Tallar kutatásainak egy elrejtett epizódjáról szól, melynek tanulsága dermesztően rideg fénnyel világít bele e homályba.

Hogyan magyaráznánk, ha Putnokon ismét felbukkanna a farkasember? Ha a holtak életre kelnének, amennyiben nem teszünk óvintézkedést a temetésük során? Ha valóban látnánk kísértetet a szétvert, szétlopott faluvégi kastélyban vagy a holdfényben fürdő vár romjai közt? Milyen világmagyarázatokat találnánk ki magunknak ezekre  a dolgokra, ha valóban léteznének? Mert lássuk be, több mint tizenöt éve vannak jobb minőségű kamerák a mobilokban, tehát mindenünk megvan az esetleges észlelések rögzítéséhez, dokumentálásához - és odakint,  a sötétben nem találtunk semmit. A novella világában viszont nagyon is valóságossá válnak a rémek, és talán nem is ez az érdekes a szituációban, hanem hogy milyen magyarázatot alkot eredetükre a történet hőse, aki mellesleg definiálja a farkasember-vadászat főbb szabályait is.

Jó húsz évvel ezelőtti írás, eddig a fiókban érlelődött, most kényszerű vidéki tartózkodás alatt leporoltam. Kissé átírtam, a neandervölgyi szálat hozzáraktam, csiszoltam, de alapvetően még mindig működik. Talán kijelenthető, hogy a magasirodalomban éltem akkor, és emiatt a nyelvet is sokkal szebben használtam, a mínusz oldalon van a világunkkal szembeni korabeli elégedetlenségem, ami nagyon is jellemezte a húszas éveimet, és a női narrátor jegyzeteiből előjön. Manapság jóval kevesebbet olvasok, de a világgal is megkötöttem a különbékét. A történet maga meglepően hasonlít A tündér című írásra, valóban az van, hogy ugyanazon témákat írja meg újra és újra az ember. A címmel, ami a csattanó része is, viszont nagyon is elégedett vagyok a mai napig, mivel szépen - de kellően árnyaltan - válaszol a főszereplőt kínzó kérdésre.

Mivel a jobb szemem születésemtől fogva rossz, gyakorlatilag használhatatlan, az agyam leszokott róla, így tulajdonképp csak a bal szememmel nézem a világot. Nagy félelmem, ha ezzel történik valami, akkor mi lesz. Olyan helyzetbe kerülnék, mint a novella főhőse, aki leginkább csak színeket és homályos formákat lát az őt körülvevő valóságból. Ez persze súlyos teher az első világháborús veterán életében, de a novella arról szól, hogy mindig van remény, mert talán az ilyen típusú megpróbáltatás felnyitja a szemünket olyan szépségre, amit egyébként képtelenek volnánk érzékelni. Szecessziós felhangokkal dúsított, késő-romantikus derengésbe vont történet egy reménytelen szerelemről. 

Amikor valakit magunk elé engedünk a forgalomban, vagy amikor pénzt adunk egy rászorulónak, vajon nem a rég hallott, gyerekkori mesék tanulsága motivál minket? Szeretnénk hinni benne, hogy a minket körülvevő világ honorálja a jócselekedeteket. Hogy a világegyetem rezonál a tetteinkre. A létezés igazságosságába, a fair adok-kapokba vetett hit mozgat minket, amikor jót teszünk. A mostani történet tanulsága az, hogy ha mindez esetleg igaz is, és így működik a látható és azon túli valóság, akkor sem biztos, hogy mindig jól járunk a kapott jutalommal.

A történet lényege nem is a jól ismert vámpírmotívumok összekapcsolása a 1848-49-es szabadságharc egy tanújával, hanem hogy a honvéd naplója, mely rögzíti a természetfölötti eseményeket, egy olyan világban kerül elő, válik kutatás tárgyává, ahonnan nagyon is hiányzik valami avagy inkább valaki. És itt nem állunk meg, ez a világ számtalan egyéb dologban is különbözik majd. Hosszabb írás, remélem, megéri a rá szánt időt.