Novellák

A nyolcvanas évek nyers, durva, mitologikus világának egyik közös krízisélménye volt a Nagy Havazás 1987 januárjában. Érdekes, hogy már a pontos dátum is eltér az egyes visszaemlékező cikkekben, van, ahol január 10., máshol 12. az események kezdete. Talán ez nem is fontos, a lényeg, hogy az ország megbénult, teljesen összeomlott, mintha háborút vívtunk volna egy megfoghatatlan de hatalmas ellenséggel. Akik kettőezer után születtek, talán el sem tudják képzelni, hogy ennyi hó essen. Jómagam nem emlékszem azokra a konkrét napokra, arra viszont igen, hogy telente, abban az évtizedben sokszor volt nagy hó és borzalmas hideg, apám gyakran kezdte hólapátolással a napot, esténként pedig nem tudott feljönni a kocsival a hegyre, a házunkhoz, tolni kellett az autót, mikor hazaért. Rémisztő volt ez a kiszolgáltatottság, meg sajnáltam is az apámat, ahogy a Lada kerekei reménytelenül elpörögnek az emelkedő közepén, miközben a család, néha a szomszédok is, hátul, a ránk permetező hódarában, a helyzetjelző lámpa piros fényében nekifeszülünk a kocsinak. A most következő történetben a nagy havazás csak háttér, csak díszlet. A főszereplő ismét az erdő, és egy földöntúli dal, mely életre kelti.

Ismét egy koronavírus ihlette írás, ígérem, ez az utolsó. Azt gondoltam, hogy olyasvalakiről írok, akit nagyon is el tudok képzelni, és akinek az élete nem érdekes, csak az, ami utána jöhet. Alapvetően mindig idegenkedtem az E/1 elbeszélői módtól, főképp ha teljesen más karakterbe kell helyezkedni. Úgy vélem, hogy nagyon elcsúszhatnak a  dolgok, ha például egy férfi egy nő szemén keresztül látja a világot, vagy ha egy fiatal író egy öregember karakterét képzeli el. A nem igazán jó elbeszélői hang  művivé és megcsinálttá válik, ezt legszebben és legelegánsabban a magyar irodalomban Esterházy kerülte el Csokonai Lilinél, de például Dragománnak a Máglyában bemutatott teljesítménye is igen meggyőző. 

2021 tavaszán - sok más emberhez hasonlóan - egyszerűen csak elegem lett. A Járvány alatt betartottam minden szabályt, eleget tettem minden kötelezettségnek, talán az egy kovásznevelgetést kivéve, mert ha nincs kemencéd, akkor sok szerencsét a kenyérsütéshez, szóval teljesítettem a kötelességem, de akkor már elegem volt az egészből. Nem akartam arra kinyitni az internetet, hogy a virológus szakértők, akik másfél éve celebkednek a hírportálokon, épp mikorra jósolják az x-edik hullámot. Nem érdekelt az antarktiszi vagy a maláj variáns. Nem izgatott már, hogy melyik ország épp hány napra zárja le magát hermetikusan Boccaccio Firenzéjének képzelve magát. Egyszerűen elég volt a vírus elleni harcmező végtelenségéből. Ezért írtam egy novellát az utolsó mutációról. 

Mindig sokkal többre becsültem a természetes vizeket a strandoknál. Alapvetően a Balaton már nem tekinthető ilyennek, de talán a bányatavak se egészen, legfeljebb ha sorsukra hagyja az ember őket. A szlovákiai Ruzsina az egyik legszebb fekvésű úszható tó északon. Az ipolytarnóci bányató ugyancsak fontos volt számomra a kilencvenes években. Gyakorta lejártunk nyáron a munkagépek által kimélyített szélébe, távol a falutól, és a magas, homokos partról ugráltunk a jéghideg vízbe. Volt, hogy vizsgára készülődve is ide jöttem, rémlik, tanulás és úszás után némi filozófiát olvastam az egyik kalyiba stégjén. A most következő írásban a sűrítés a legfontosabb elem, hatezer karakterbe elfér egy komplett történet, egy szerelem vége, egy tragédia, és a feloldó, misztikus, síron túli befejezés. És a színhely - természetesen - egy bányató partja. 

Ezt a házat egy nógrádi faluban fotóztam, és szerintem szimbóluma, összefoglalója e falvak állapotának, noha tény, az utóbbi időkben van valamiféle fejlődés, de messze nem olyan arányú, mint szerencsésebb megyékben. Az egész "palóc mitológia" ciklus ezeknek az elhagyott, kiüresedő, elöregedő házaknak köszönheti a létét, ha Nógrád meg tudta volna teremteni önmagát turisztikailag úgy, mint például az Őrség, akkor valószínűleg az itt szereplő írások egy része nem létezne. 

Soha ne szórakozz egy halott öregasszony macskájával!

Egy több részből álló, hosszabb történet következik. Aki ír, azt óhatatlanul foglalkoztatja a kérdés, hogy mitől amatőr és mitől profi egy író. A profi író még nem művész, csak ért a történetmeséléshez. Ha jobban vágyunk az alkotó új történetére, mint a kenyérre vagy a borra - akkor már művész. Mindez Nick Cutter "A szekta" című regénye miatt jutott eszembe. "A falka" után óvatosan érdeklődni kezdtem iránta, "A mélység" meggyőzött, hogy profi író. Ez a legutolsó viszont kijózanítólag hatott. Talán a fordítással volt gond, ami túl modoros és egyszerre primitív, de folyamatosan kizökkentettek egyáltalán nem működő, nyolcadikos kamaszok fogalmazásait idéző szövegrészek. Cutter soha nem lesz művész, legfeljebb egy profi író, míg King már nem művész, de "A ragyogás" és "A holtsáv" a magasirodalam része. Nagyon fájdalmas az amatőr útja a profizmusig. A művészig pedig szinte járhatatlan. Elképzeltem egy nem annyira önzetlen alakot, aki - a tapasztalatok közvetlen megélésének módszerével - azt hirdeti és ígéri, hogy ezek az utak lerövidíthetőek, aki azt vallja, hogy az, amit közvetlenül átélünk, érzünk, látunk, ízlelünk - mindaz segíthet abban, hogy még pontosabban lefessük a szörnyűségeket. Kérdés, hogy hol a határ a tapasztalásban?

A Mikszáth alakját bevezető írás még mindig elég érdekesnek tűnik számomra. Főképp a gördülékeny elbeszélés, és a lassan kifejlődő összecsapás késleltetett feszültsége működik benne, ami a Drakulával leszámolni kívánó férfitársaság dinamikáját is adja Stokernél (és még inkább a Coppola-filmben). Nem akarom még elengedni a jó palócot, aki három évet töltött Gyarmaton, épp elég időt ahhoz, hogy számtalan borzalmas, északi mitológiához kapcsolódó rejtély szemtanúja legyen egy alternatív univerzumban. Ezúttal valóban ő az elbeszélő, jobban mondva a narrációs lánc középső tagja. Így utólag úgy vélem, talán ez a történet jobb lett volna Fruzsina és az utódok naplójegyzeteiként - ha már Drakulát emlegettem. A képen a Pilisszenkereszt fölött található Vaskapu látható.

Gyerekként borzadva néztem ezt a képet. Egy IPM-ben jelent meg, a nyolcvanas években, és totálisan félreértettem. Azt gondoltam, hogy a film főszereplői e két fura lény, e két szörny, de az angol sci-fiben, az 1967-es The Sorcerers-ben e jelenet valamiféle tragikus végkifejletet ábrázol. Mindenestere a kép bizonyára hatott arra a félelemre, amit valóban átéltem, amkor én magam jártam le a pincébe tüzet rakni. A pince és a szén csak egy stáció volt azokban a végeláthatatlanul hosszú téli délutánokban, amikor egyedül voltam az üres, nagy házban. Gondolom, minden gyereknek vannak saját félelmei, de úgy vélem, az érzékeny lelkivilágom és a nagyon is aktív fantáziám miatt engem többszörösen sújtott a rettegés ezekben az években. Talán ezért is vagyunk most itt.

2020-ban és 21-ben a karantén, a home office vagy egyszerűen csak egy újabb, viszonylag idősen eltöltött egy év sok régi emléket hozott elő a múltamból. Embereken, jeleneteken és főképp történeteken tűnődtem, melyeket a rájuk leginkább fogékony korban, tízenévesen olvastam. Például elég sokáig kerestem "Az Erő" című regényt a neten, amit folytatásokban közölt a Galaktika, és olvasva annak idején megrohant az érzés, hogy ilyet írnom kell. Meglepve tapasztaltam, hogy film is készült belőle a hatvanas években - elég rosszull öregedett. Igazság szerint végül emiatt nem mertem újraolvasni, mivel féltem, hogy mai szemmel gyengének, esetlennek, egyszerűnek látom majd. A mostani novella is egy korabeli emlékből táplálkozik - ez is egy Galaktikában megjelent írás volt, egy fiúról, aki az erdőben egy hatalmas harci gépet, egy robotot talál, ami csupa rozsda és patina, de még működik, és képes megindulni a gonosz (?) ellen. Innen jött a Lovag alakja, akit láttam magam előtt ereje teljében is, őrt állni az istállóskői barlang előtt, míg királya, IV. Béla odabent pihen vagy tanácskozik főembereivel, az erdőben pedig közelednek az üldöző tatár csapatok.

Veronika imája Pazzi Szent Mária Magdolna "Negyven nap" című művéből átvett idézet.

A képen pedig egy középkori rejtély, a csiga ellen harcoló lovag - igencsak elterjedt - motívuma. Egy elmélet szerint a csiga a halált, a kérlelhetetlen elmúlást jelképezi.