A halott néni macskája

macskaSoha ne szórakozz egy halott öregasszony macskájával!

 

 

Túl az iskola mögötti mezőn, túl az úton, a kiserdő szélén, egy meredek part alján volt a Hely. Hárman jártak oda. Három hetedikes fiú. Nagyra nőtt emberutánzatok. Csupa megkergült hormon, csupa zavaros érzés és pár tucat pattanás. Korábban kurvák hozták ide, a Helyre a klienseiket az útról. A Hely tulajdonképp egy tisztás volt az egyébként is ritkás akácerdőben. Az eldobált, kiszáradt óvszerek sápadtan ringatóztak a bozótok ágain, mint valami levedlett kígyóbőr. Egy strici kanapét is kerített, igaz, a támlája összeégett. Aztán valamiért, évekkel ezelőtt a kurvák és a stricik eltűntek. Ők pedig megtalálták a Helyüket. Kicsi általában egy üres vödörre ült. Sokszor rágyújtott. Le is tüdőzte. Néha tüzet raktak. A tűz főképp Mravcsik mániája volt. Imádott a lángokba bámulni. A harmadik, Kábé volt a legfurcsább köztük. Kovács Bélának hívták, de utálta a nevét. Ezért mindenki csak a rövidítését használta. Ő hozta a magnót is. A kanapé alá rejtették, és ha szereztek bele elemet, metált hallgattak. Kábé hozta a zenét, apja régi kazettáit. Manowar, Twisted Sister és Black Sabbath. Azt mondta, a Sátán üzen ezekből a számokból. Közben a tűzbe bámult és szotyizott. Azt is mondta, az apja a Sátán miatt lépett le, hagyta el őket. Persze tudta, hogy egy fiatal csaj volt a háttérben. De ez annyira nem hangzott volna jól. Kábé szerint az anyját egy démon szállta meg. Mutatta az alkarján a karmolásokat. Ezt az anyja csinálta, mondta komoly fejjel. Igazából az anyja perzsamacskája volt a ludas. Meg akarta fogni. Meg akarta gyújtani a farkát. Így akart bosszút állni anyján. Mert az elhagyta magát, elhízott, és depressziós lett. Kábé gyűlölte a macskákat. Ha hazafelé menet meglátott egyet, megdobálta kővel. Kábé és Mravcsik a lakótelepen lakott. Kicsiék háza az iskola melletti kertvárosban volt, ami mindenki csak Telepnek hívott. Reggelente bevárták egymást, és az iskoláig együtt mentek. Általában suli után kijöttek a Helyre, zenét hallgattak, heverésztek, dumáltak. Aztán három-négy körül hazamentek, és megírták a házit. Megették a vacsorát és lefeküdtek aludni. Kábé fejében ilyenkor fura gondolatok jártak. Hallgatta, ahogy anyja a fal túloldalán sír. Érezte, összeszorul a mellkasa a tehetetlen dühtől. Éjfél lett sokszor, mire álomba merült. Kábé örökké sápadt volt. Magas, vékony fiú, byronos vonásokkal. Fekete, göndör haja volt. Általában egy tincs keresztezte homlokát. Sötét tekintetét árnyalták a karikák szeme alatt. Szája folyamatos dacba feszült. Kitűnő úszó volt, sokra vihette volna. De nem érdekelte, ahogy semmi más se. Kicsin kerek volt minden. Jókedélye áttörte a szürke hétköznapok szótlan unalmát. Folyton poénokat mondott, néha jót, néha gyalázatosan rosszat. Fárasztó volt többnyire, de figyelt a másikra. Ez ritka egy kamasznál. Mravcsik szótlan volt. Nagy, szögletes, frankeinstenszörnye fejét sokszor valami belső ritmusra ingatta. Rekedten, mutáló hangon beszélt, ha megszólalt. Ha izgatott volt, dadogott. Szeretett olvasni, főképp sci-fit. A kisöccse sérülten született, de soha nem beszélt róla. Attól félt, ő is meg fog őrülni. Nem merte senkivel megosztani ezt a gondolatát. Később, miután az egész véget ért, el kellett őt vinni pszichológushoz. vagy pszichiáterhez. Akkor már persze minden egész szétesett, de addig a sorsfordító napig barátok voltak. Vagyis úgy gondoltak egymásra. Ez fontos egy hetedikes fiú életében. Hogy legyenek társai és legyen egy hely, ahova elvonulhat. Azokon a szomorú őszi délutánokon a naplemente vörösre festette a tisztást. A közeli útról halk moraj volt az autók zaja. A magnót néha bekapcsolták. Ilyenkor Ozzy hörgött valamit. Kicsi cigije otthonossá tette a levegőt. A szüleik ugyanis dohányoztak otthon. A kanapé előtt apró lángok lobogtak a kővel kirakott körben. Egy kóláspalack zsugorodott sziszegve a kék nyelvek nyalogatása miatt. Nyugodt és rejtelmes volt minden. Nem moccantak, az utolsó óra testnevelés volt. Izmaikban ott rezgett a feszültsége. És ekkor besétált a tisztás közepére a macska. Fekete volt, mint az éjszaka. „Nahát, egy kurva macska”, mondta Kábé, s lépett egyet felé. „Cic”, mondta neki, kinyújtva karját. A keze simogatást sejtetett, de a macska nem hitt neki. „Ismerem ezt a macskát” jelentette ki Kicsi. „Kántor nénié volt. A Telepen lakott. Ő volt a legrégebbi lakó. Azt mondta rá anyám, legalább száz éves”. Kábé visszafordult felé, és megkérdezte „És mi lett vele”. „Meghalt” vont vállat Kicsi. „Akkor ez már a mi macskánk” biccentett sötét mosollyal Kábé. „Mmminek nekünk macska?” Kérdezte Mravcsik, és ő is felállt a kanapéról. „Úgyse tudnánk etetni”. Kábé ekkor már ott volt az állatnál. Óvatosan végigsimította a hátát.”Ki mondta, hogy etetni akarom?” kérdezte meg se fordulva. Finoman megcirógatta a macska fejét. Az begörbült a keze alá. „A szomszédunk mindig azt mondta, Kántor néni egy boszorkány” bólogatott Kicsi. „Ezt teljesen komolyan mondta. Hogy csak a szemébe kell nézni, és már megvan a baj”. Hallgattak, figyelték, ahogy Kábé simogatja a macskát. Amikor az állat már Kábé bokájához simult, a fiú így szólt „Hogy én mennyire utállak téged”. Volt a hangjában valami, amitől a macska megdermedt. De aztán tovább folytatta a dorombolást. A hízelkedést. A test domborítását. „Ostoba állat” sziszegte Kábé. „Ugye nem is sejted, hogy mi lesz veled?” Mravcsik közebb ment kettőjükhöz. „Nnnem biztos, hogy jó ötlet egy boszorkány macskáját abajgatni” mondta figyelmeztetően. Kicsi mélyet szívott a cigiből, majd köpött egyet. „Hát nem”. Kábé lenyúlt, a macska hasa alá, felvette. Most már az ölében tekergődzött az állat. „Ha valóban olyan különleges macska, akkor miért ilyen hülye, miért nem érzi meg, mit tervezek?” kérdezte sötéten mosolyogva. „Mmmiért, mit tervezel?” nyekegte Mravcsik vékony hangon. Kábé nem válaszolt. Tekintete Kicsi vödrén akadt meg „Állj fel” mondta Kicsinek. A fiú kényszeredetten és lassan engedelmeskedett. Ügyesen elpöccintette a csikket a zöld bokrok felé „Figyelj, nem kéne ezt” motyogta. De aztán félreállt. Kábé pedig odament, és letette a macskát. Aztán ráborított a vödröt. Az állat először meglepődött. Majd nekiugrott a vödör oldalának. Sziszegett és fújt. „Tartsd” parancsolta Kábé kicsinek, mire az fejét csóválva lehajolt, és két kézzel a földön tartotta a vödröt. Kábé a kanapé mögé ment, és nyögve felemelt egy nagy betonkoloncot. A végéből vasrúd állt ki. A vödörhöz tántorgott, majd a tetejére rakta. Kicsi alig tudta elkapni a kezét. „És mmmost mit akarsz cscscsinálni?” kérdezte Mravcsik, aki három lépés távolságból figyelte őket. Úgy érezte, ez már ez őrület kezdete. „Csak nézz, és tanulj” mondta Kábé. Az apja mondta ezt neki mindig. Amikor a garázsban bütykölte az autót. Amivel aztán eltűzött a jó büdös francba. Kábé észre se vette, hogy összeszorítja a fogát. A kanapé mellett égett fatuskók hevertek. Régebbi tüzekből. De nem ezekkel kezdte. Az egyik fa alsó, száraz ágát törte le. Ujjnyi darabokra tördelt, körberakta a vödröt. Száraz, magasra nőtt füvet tépett, azzal megszórta. Erre jöttek a szenes fahasábok. A másik kettő szó nélkül figyelte. A macska a vödörben abbahagyta a küzdést, halkan nyivákolt. „Figyelj, ez nem biztos, hogy” kezdte volna Kicsi. De Kábé ekkor a tűzhöz ment, és felvette egy lángoló hasábot. „El is mehetsz” nézett rá. Gondolatban hozzátette: akár az apám. Kicsi maradt. Figyelte, ahogy Kábé a fűcsomóhoz tartja a lángokat. Leste a felcsapó tüzet. A kígyózó füstöt. A lángnyelveket, melyek egy perc alatt körülölelték a vödröt.  Fülelte a gallyak recsegését. A nagy rönkök sziszegését. A macska fújtatását. Aztán a nyávogást, amikor a tűz erősebb lett. Végül az állat hangja átcsapott egy végtelen sikolyba. Mind a hárman a fülükre tapasztották a kezüket. A vödör zörgött, ahogy a macska nekidobta magát. Az oldala ekkor már fekete volt, az alja vörösen izzott. Füst gomolygott ki a perem alól. Égett szőr szaga. Aztán a lángok visszahanyatlottak, de a fadarabok vörösen izzottak. A macska pedig folyamatosan sikoltozott, amitől Mravcsik is kiabálni majd futni kezdett. „Hova mész” kiáltotta neki Kicsi, aztán ő is megindult. Megkönnyebbült, mikor otthagyta a tisztást. Kábé tartott ki legtovább. Megvárta, míg a hang a vödörből elcsitul. Míg a vödör falát zörgető mozgás elül. A tűz élénkvörösen ragyogott. A fém vörösen izzott a vödör közepéig. A fiú megköszörülte torkát, majd a tűzbe köpött. Végül ő is megindult hazafelé. Másnap nem együtt mentek az iskolába. A harmadik szünetig kerülték egymást. Ekkor azonban a büfénél összeakadt Kicsi és Kábé. „Te, figyelj, vissza kellene menni” kezdte Kicsi a földet nézve. Kábé a parizeles szendvicsét ette, nem válaszolt. „Megnézni, nem gyulladt-e ki a Hely” folytatta Kicsi. Ekkor lépett oda hozzájuk Mravcsik „Jöttök pppinyózni” kérdezte, felmutatva a két ütőt. A másik kettő nem válaszolt neki. Kábé Kicsinek mondta. De Mravcsiknak is szólt. „Suli után visszamegyünk” szavai kopogtak, mint a kő „Megnézzük, mi maradt a kurva macskából”. Lassan, szinte félve lépkedtek az országút mentén. Az autók elhúztak mellettük, lágy szelet kavarva. Kábé a fák közeit figyelte. Amikor leértek a tisztáshoz, mindent úgy találtak, ahogy hagytak. A vödör körül hamu roskadt magába. A másik tűz is kialudt.  Mravcsik és Kicsi megállt valamivel távolabb. Figyelték, ahogy Kábé a vödörhöz meg. És ahogy egy kíméletlen rúgással feltárja, mi van alatta. „Azt a rohadt” hördült fel Kicsi. Mravcsik hátralépett. „Ez nagyon durva” folytatta Kicsi. „Hogy tudott így összemenni?” kérdezte inkább magától Kábé. „Mmmintha valami idegen lény lenne” hebegte Mravcsik falfehéren. „Ja, mint valami szörnyeteg” morogta Kábé. „Eltemessük” kérdte Kicsi, de nem mozdult. „Á, hagyjuk a fenébe” mondta Kábé, és megfordult, visszamenet hozzájuk. Majd elhagyta őket. Azok ketten követték. Érezték, a Helynek vége. Tudták, hogy soha többé nem fognak idejönni. Ha megkérdezték volna őket, miért, nem tudták volna megmondani. Egyszerűen csak nem. Visszafelé Kábé folyton hátrafordult. A tisztás felé lesett. Aztán oldalra nézegetett, a fák közeibe. „Mi bajod van?” szólt rá végül Kicsi, de Kábé nem válaszolt. Mravcsik egy üres májkrémes konzervet rugdosott maga előtt. Nagyon ügyesen passzolgatta, pont csak annyit, hogy mindig beérje. A kertvárosi házaknál Kicsi elköszönt tőlük „Na szevasztok”, Kábé fel se nézett, csak intett neki, de Mravcsik lemaradt, és halkan odasúgta „Nnnincs kedved később átjönni?”. Kicsi kerek feje a távolodó Kábé felé fordult. „Nélküle?” kérdezte. Mravcsik bólintott. Kábé hazament az üres lakásba. Anyja hatkor ért haza. Hétre kész lett a vacsorával. Szótlanul, némán ették a paprikás krumplit. A második emeleten laktak. A konyha keskeny ablaka előtt nagyra nőtt tölgyek sötétlettek a villanyfényben. Kábé folyton az ágak közé bámult. „Mit lesel” kérdezte anyja ingerülten „az ételre figyelj”. „Miért” nézett rá dacosan Kábé. „Azért” emelte fel az anyja a villáját rajta egy virslivel „mert ezen a világon mindennek meg kell adnunk a tisztelete. Szeretném, ha így nőlnél fel. Hogy ezt észben tartod.” Kábé gúnyosan elmosolyodott „Te már csak tudod” mondta, „neked is jól megadták”, mire az anyja lesöpörte a fia tányérját az asztalról. „Menj a szobádba” mondta a nő, mikor a csörömpölés visszhangja is elhalt, és újra enni kezdett. Kábé felállt, és kiment. A szeme sarkából látta, valami villan a konyhaablakon túl. Az ágak közt. Másnap az iskolában alig beszélt a másik kettővel. Az órákon nem figyelt. A szélső sorban ült, az ablakon át az iskolaudvarra látott. Kémián megbökte a mellette ülő lány könyökét. „Te is látod?” kérdezte Annamarit, aki az osztály egyik legjobb tanulója volt. A lány értetlenül nézett rá. Órák után Mravcsik és Kicsi együtt indultak hazafelé. Futva érte be őket. „Sziasztok”, mondta lihegve. Azok hidegen válaszoltak. „Nem megyünk a Helyre?” kérdezte Kábé tőlük. Az arcukba nézve leolvasta a választ. „Kkkicsiéknek van egy nagy rovargyűjteményük” magyarázta Mravcsik másfelé nézve, „meghívott, hogy mmmegnézzem.” Kábé bólogatott „Klassz, mehetek én is?”. Kicsi nem válaszolt, csak megvonta vállát. A gyűjtemény tárolója a garázsban volt egy csomó lom alatt. A sarokban egy légpuska fénylett. „De baró” lelkendezett Mravcsik. „Apámé” mondta Kicsi, miközben leporolta a tároló üvegtetejét „nem szereti, ha nélküle előveszem”. „Lőszeretek is van” kérdezet Kábé hirtelen. Kicsi az ablakpárkányra mutatott „Van”. Megemelték Mavcsikkal a tárolót. Kivitték az udvarra. Kábé kisétált a kerítés mellé. Az utcát figyelte. „Nem jössz” kiáltott rá Kicsi, mire összerezzent. Kényszeredetten intett „Haza kell mennem” mondta „majd legközelebb”. Kilépett a kapun, és amikor nem látták, futni kezdett. Aznap éjszaka először riadt fel. Sokáig hallgatózott a sötétben. A szeme lassan összeszokott a szobája sötétségével. A lehúzott redőnyön át pontokban szűrődött be az utcai lámpa fénye. Az ágyával szemközti fotelben egy sötét csomó feketéllet. Felkapcsolta az olvasólámpát. Csak a kapucnis pulóvere volt. Sokáig forgolódott, talán hajnalig. Az álom lassan szivárgott be zavaros gondolati közé. Pirkadat lett, mikorra már majdnem elszenderedett. De ekkor felhangzott a nyávogás. Dermedten fülelt, majd kikelt az ágyból. A redőny alatt, egy résen át kinézett. A ház előtt parkoló autókra. És a motorháztetőn ott volt. Másnap az iskolában odament Mravcsikhoz és Kicsishez. Az egyik sarokban nézegettek valami magazint. A képen félpucér csajok voltak. Kábét most nem érdekelte a kivillanó fehér bőr. „Beszélni akarok veletek” motyogta zavartan. Kicsi lassan összezárta, és pólója alá rejtette az újságot. „Miről?”. Kábé körbenézett, majd halkan válaszolt „A macskáról”. Mravcsik felnevetett „Mmmi van vele?” kérdezte aztán értetlenül. „Mindenhol ott van” mondta ki hirtelen Kábé, „Követ. A nyomomban van”. Kicsi értetlenül nézett rá. „Az a macska?” kérdezte aztán, mire Kábé csak komoran bólintott. „Ez hhhülyeség” csóválta a fejét Mravcsik „Mmmost csak ugratsz minket”. De Kábé csak nézett rájuk, szemében nem oldódott a komorság. „Mmmost is látod?” fordult körbe Mravcsik. „Most nem” ismerte el Kábé, „de amúgy mindig ott van. Nem jön közel. Csak ül és figyel. Néha nyávog”. Kicsi megvonta vállát „Akkor mit zavar” kérdezte, „ne foglalkozz vele”. Kábé felsóhajtott „Nem megy, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mikor látom meg, mikor hallom meg” lehorgasztotta a fejét „és amikor meglátom, akkor nem tudom, mit csináljak.” A másik kettő egymásra nézett. „Hazakísérünk majd, jó?” kérdezte aztán Mravcsik halkan. Kábé hálásan bólintott. A délután utcán nem járt senki. Kábé sokáig nem szólt, csak körbe-körbepillantott. Végül lemondóan legyintett „Nem látom”. Kicsi is körbenézett. Elővett egy szál cigarettát, rágyújtott. „Na” mondta aztán komolyan „akkor az van, hogy képzelődsz.” „Vvvagy a macska szelleme kísért” tette hozzá Mravcsik komor hangon. „Hisz egy bbboszorkány macskája volt. Ki tudja, mmmire lépes még holtában is” magyarázta aztán.”Nem tűnik kísértetnek” jegyezte meg Kábé „de ha nem az, akkor ki lehet nyírni. És ezt könnyen ellenőrizhetem”. Kicsihez fordult „szerinted odaadná faterod a légpuskát” kérdezte tőle. Persze esélye se volt, hogy odaadja. Abban maradtak, Kicsi nyitva hagyja éjszakára a garázskaput. És Kábé egyszerűen elviszi a puskát. Délután, mikor Kicsi szülei még nem voltak otthon, a kertben még gyakoroltak is. Műanyag flakont raktak a kerítés tövébe, arra lőttek. Kicsi türelmesen magyarázta a dolgokat. A helyes légzést. A válltámaszt. Hogy merre hord a fegyver. Este aztán, mikor besötétedett, Kábé visszament a házhoz. Az első ablakon rálátott a vacsorázó családra. Kicsi épp mondott valami vicceset. Az anyja és az apja szívből nevettek. Kávé kiköpött, aztán átlendült a kerítésen. A garázskapu valóban nyitva volt. Elővette a zseblámpát, és körbevilágított. A macska ott ült az ablakpárkányon. A golyókkal teli tégely mellett. „Most elkaplak” mondta Kábé, és megindult felé. Az állat leszökkent a földre, bele a félhomályba. Kábé megtorpant, vadul villogott a fénnyel mindenfelé. Nem látott mozgást. Kivett a tégelyből egy maréknyi ólomlövedéket, majd felkapta a puskát. Az utcán árnyéktól árnyékig futott a nagy, feltűnő fegyverrel. Közben szeme önkéntelenül is a macskát kereste. De az most nem tűnt fel. Megkönnyebbült, mikor a házukhoz ért. Az anyja észre se vette, mikor bezárta maga mögött a bejárati ajtót. A szobájába lopódzott, csőre töltötte a fegyvert, majd leült az ablakba. És várt. Hajnal felé lefeküdt egy kicsit az ágyára, és elszenderült. Arra riadt, hogy nem kap levegőt. Mintha valami súly, egy üllő lenne a mellkasán. Mielőtt kinyitotta a szemét, megérezte a szagot. Az éget szőr bűzét. A sápadt fényben a macska éjfeketének tűnt. Ott ült a paplanján, a mellkasán. Ahogy Kábé ordítva felpattant az ágyból, sziszegve a padlóra surrant, majd az ablakpárkányra. Kábé felkapta az ágy mellett álló puskát, és gondolkodás nélkül lőtt. A golyó szinte biztosan eltalálta az állatot, és összetörte a mögötte lévő ablaküveget. A macska elegánsan kiszökkent a nyíláson. Kábé újratöltött, nem törődve anyja kiáltásával „Mit csinálsz odafenn”, majd az ablakhoz rohant, célzott, és újra lőtt. A macskát odalenn, a betonon érte a lövés. Meg sem érezte. Besurrant egy parkoló autó alá. Kábé leengedte a fegyvert, és csak állt bénán. Az anyja belépett a szobába, és kiabálni kezdett. „Tessék” mondta Kicsinek, mikor visszaadta neki a fegyvert. Kicsiék háza előtt álltak. „Nem voltál suliban” mondta a barátja. „Ja” bólintott Kábé, és zavartan elnézett valamerre. „Mi történt” kérdezte Kicsi. Kábé megvonta vállát ”Semmi. Eltaláltam, de semmi nem történt.” Kicsi bólintott, majd megköszörülte a torkát ”Talán visszamehetnél a Helyre. Eltemethetnéd”. Kábé megütközve nézett rá „Micsoda”. Kicsi pedig folytatta „Ha megadnád neki a végtisztességet, talán megbocsátana”. A másik hallgatott egy sort, majd végre Kicsi szemébe nézett „Velem jössz” kérdezte. Kicsi azt mondta, le kell mosnia az apja autóját. De egy ásót adott Kábénak. Az megköszönte, és aztán elbúcsúztak. Félúton, a kis boltnál felhívta Mravcsikot. „Nem tudok menni” mondta a fiú, „holnap matekdoli, tanulnom kell”. Kábé tudta, amikor hazudik, Mravcsik nem dadog. „te, figyelj, a könyvtárban utánanéztem a macskáknak” folytatta zavartan a másik. „Azt írják, egy dogot utálnak nagyon, a vizet”. „Kösz” mondta Kábé, és letette a kagylót. A szíve mélyén nem haragudott. Eszébe jutott Mravcsik ijedt arca. Amikor a macskáról beszélt neki. Jó egy órába telt a tízperces út. Sokszor megállt, figyelte a mellette elhúzó autókat. Az erdő szélén leült egy vakondtúrásra. A macska jó harminc méterről leste őt. Egy fa alsó ágán pihent. A fiú intett neki, majd elvonta tekintetét róla, és újra elindult. Érezte, a torkába dobog a szíve, mikor beért a tisztásra. A felfordított vödörhöz ment. Mellette a hamukupacon már nem volt semmi. Nem volt összezsugorodott test. Kicsavart tagok. Kopaszra perzselődött szőr. Keményre és feketére sült bőr. A macska teteme eltűnt. Pontosabban felnyávogott mögötte. Kábé megfordult, és felkiáltott. Majd gerelyként dobta felé az ásót. A macska könnyendén kitért, aztán lekuporodott, mint aki ugrani készül. Talán tényleg arra készült. Kábé futni kezdett. Érezte, az állat ott van a nyomában. Néha látta is fekete villanását a fák közt. Önkéntelenül is az iskola felé kanyarodott. Tudta, haza nem mehet. Csapdába esne a lakásban. A suliból épp kijöttek az úszóedzésről a haverjai. Köszönés nélkül elrobogott mellettük. Az öltözőbe rohant. Az edzésekre járók külön szekrényt kaptak. Az övé a sarokban volt. Szinte feltépte. Aztán leszaggatta magáról a ruhát, és felhúzta az úszónadrágját. A medencénél már nem volt senki. Vizes lábnyomok jelezték az edzés végét. Beleereszkedett a kék hidegbe, majd gyorsúszásban felmelegítette magát. Aztán jó félórán át tempózott, de úgy, hogy nem ment a medence partjáig, a táv háromnegyedénél fordult. Végül felfeküdt a vízre középen. A macska keservesen nyávogott a fal melletti padon. „Ide nem tudsz utánam jönni” rebegte maga elé hálásan Kábé. Hirtelen elhalt a hang. Csak a víz lassú ringatózása maradt. Az oldalablakból betűző vörös naplemente fénye. A bűnbánat könnyedsége. „Bocsáss meg” suttogta a fiú, majd kiemelte fejét a vízből, körbekémelt. Nem látta az állatot. Valami kapart a torkát. Valami selymes. Míg az egyik kezével a vizet paskolta, a másikkal benyúlt a szájába. Egy szőrcsomó volt. Megrántotta, és az könnyedén jött, megnyúlt, kitöltötte a torkrát, és ekkor már fullasztóvá terebélyesedett. Kábé köhögni kezdett. A macska farka, mely most már kilógott a szájából, rázkódott ütemére. Elvesztette a tempót. Gyomrában apró karmok csikarását érezte. Mellkasában egy másik tüdő emelkedett és süllyedt. A szívébe éles, gyöngyház fényű fogacskák haraptak. Amikor végleg kiesett ritmusból, merülni kezdett. De ő már csak a belsejében feszülő macskára figyelt. Nem érdekelte a víz, ami beömlik a száján. Úgy érezte, hogy a macska farka torlaszolja el a levegőt. Talán nem tévedett. Mravcsik talált rá. Kicsi felhívta őt. Elhatározták, megkeresik. Bűntudatuk volt, mert mindketten cserben hagyták aznap. Az utcán összeakadtak Kábé egyik csapattársával. Ő mondta, hogy a sulinál van. Mravcsiknak eszébe jutott, amit a vízről mondott neki. Ezért ő az uszodába indult. Kicsi a tantermükbe. Mravcsik sikoltozása aztán eltérítette. Kábé ott ringatózott a víz tetején. Felfelé nézett, a mennyezetre. Az arca békés volt. Nyugodt. Beletörődő. Nem látták, de a mellkasán, akár egy tutajon, ott dorombolt a macska.

vége

kísértetek, kamasz

Cookie-kat használunk

Weboldalunkon cookie-kat használunk. Ezek egy része nélkülözhetetlen az oldal működéséhez, míg mások az oldal és a felhasználói élmény javítását segítik (követő cookie-k). Ön eldöntheti, hogy engedélyezi-e a sütiket vagy sem. Felhívjuk figyelmét, hogy ha elutasítja őket, előfordulhat, hogy nem fogja tudni használni a webhely összes funkcióját.