Ez a novella a zárása a kastély ciklusnak, és szoros egységet alakot az előzményével. Az írás sokat markol, és néhány kérdés talán nincs elvarrva, de próbáltam lekerekíteni a nagy egész ívét. Komi alakja több, valaha élt és általam is ismert falusiból állt össze - valóban volt nagyanyám szomszédjában egy ijesztő öregember, és volt egy másik, aki tényleg folyton a kertben ügyködött. És van más is, nyomokban Conrad, Radnóti és gyerekkorom egyik meghatározó könyvélménye, melyből a Hatodik érzék csattanóját jó pár évtizeddel megelőlegző kísértet lovasszázad története vagy a halálból visszatérő szerelmes kudarca a mai napig bennem él.
Az első világháború évfordulós éveiben írtam e novellát, engem régebben nagyon érdekelt a korszak, ahogy a középkor is. Azt hiszem, keveset értünk meg az akkori gondolkodásból, talán az első időszak gyermeki naivitása, lelkesedése és érzelmi hőfoka, ami leginkább megérint minket, főképp, hogy tudjuk, mi következett azután. A képen jászsági katonák láthatók.
Hozzászólás (0 Hozzászólások)
Az egyik legkorábbi erős emlékem, revelációm az a keresés, melyet a nagyapám által a *****-i kertjükben elásott szatyornyi műanyag katona után folytattam. Tulajdonképp éveken át piszkáltam nyaranta a kert puha, homokos földjét, és néha, itt-ott - mintha szétmásztak volna a föld alatti sírjukból - tényleg ráleltem egy-egy törődött figurára. Olyan volt, mint a Grál utáni kutatás, nyomokat találtam, de maga az egész állomány, a hadsereg sosem került elő. A másik, ami a szemem előtt volt írás közben, az egy valóban kitűnő képregény, a 
Ez a hosszabb, több részes történet is egy hazatérésről szól. A palóc mitológia ciklus írásainak jelentős része erről szól, ezen nincs mit szépíteni, mert az ember nehezen dolgozza fel, hogy egyszercsak évekig, évtizedekig máshol él. A kísértettörténet túl egyszerű lett volna, ezért az alternatív, steampunk környezet. Benne van, a háttérben ott lapul egy gyerekkoromban látott - akkor - nagyon ijesztő sorozat, 
Pléh öcsinek hívtuk, gyerekként valahogy mindig azt gondoltam, onnan, abból az irányból jöttek a partizánok, ahol ő is állt a hegy tetején, a város fölött, alumínium, monumentális emlékmű, egy partizán öltönyben, kezében a dobtáras géppisztoly, néz Pásztó vagy Hatvan vagy Budapest felé. A nyolcvanas években, kisgyerekként tiszteltem a szobrot, de alig tudtam valamit a környék partizánharcairól, meg voltak mindenféle akadályversenyek is, melyeket pocakos munkásőrök szerveztek. Később hallottam valakitől, hogy Nógrádi Sándor-féle csoport mindig részeg volt, és a németek ezért tudták olyan gyakran sarokba szorítani őket. Nógrádi narrációjában